A Deep Purple-nél – nem kizárólagosan – az újrakezdés lemezei mindig nagyot ütöttek. Ilyen volt az ‘In Rock’ és a ‘Burn’, ahol új énekes került a bandába Ian Gillan, illetve David Coverdale személyében, és ilyennek értékelem az 1984-es újrakezdést is, amikor visszatért a tékozló „Man In Black”, az alapító gitáros, Ritchie Blackmore a ‘Perfect Strangers’-en, de azt is, amikor távozása után Steve Morse-szal elkészítették 1996-ban a ‘Purpendicular’-t. Zeneileg szintén kiváló, bár később zsákutcának bizonyuló próbálkozások voltak a ‘Come Taste The Band’ (Blackmore helyett Tommy Bolinnal) és a ‘Slaves And Masters’ (Gillan helyett Joe Lynn Turnerrel).
Hasonló érzéseim vannak az ‘=1’ lemezzel kapcsolatban is. Steve Morse magánéleti problémái miatt átmenetileg visszavonult a koncertezéstől, de a szekeret tolni kellett tovább, és erre jobb embert nem is találhattak volna, mint Simon McBride-ot, aki már az énekes Ian Gillan és a billentyűs Don Airey szólóbandájában is bizonyította, hogy kellő tisztelettel, de mégis egyedien tud nyúlni Blackmore klasszikus témáihoz. (Kicsit mellékszál, de sokatmondó, hogy a szintén Deep Purple-családfához tartozó Whitesnake-gitáros, Micky Moody helyére is ő került a Snakecharmer második lemezén.) Ráadásul blues-rockban gyökerező stílusa közelebb is áll Blackmore-éhoz, mint Morse időnként a dzsesszt feszegető futamai, 2017-ben a Muzikumban személyesen is láthattam őt power triójának élén. És vele újra meg tudott újulni az 56 éves zenekar.
Az ‘inFinite’ lemez szintaktikai játékát sokan úgy értelmezték (mi magunk is beleestünk ebbe a hibába), hogy „finito”, azaz ezzel vége, ez lesz a banda utolsó albuma, holott a borítón megjelenő végtelen jel éppen ennek ellenkezőjére, azaz a szó eredeti jelentésére utalt. Talán kicsit vastagabban is fogott a ceruzánk emiatt az értékelésnél, bár az vitán felüli, hogy a Morse-éra legjobb lemeze volt a ‘Purpendicular’ óta, vagyis ha tényleg itt teszik le a lantot, akkor kívánni sem lehetett volna méltóbb lezárást. A Deep Purple azonban érezhetően válságba került ezután. Jött a ‘Whoosh!’, ami egy tisztességes iparosmunka, de mélyebb nyomokat nem hagyott az emberben, majd példátlan módon egy feldolgozásokkal teli album (‘Turning To Crime’), melyet a világjárvánnyal magyaráztak, de tapasztalataim szerint a kifulladás, ötlettelenség jele, ha egy banda kizárólag mások dalainak újragondolásából épít fel egy komplett lemezt. Szóval ekkor tényleg úgy éreztem, hogy jobb lett volna abbahagyni az ‘inFinite’ után.
Aztán jött Morse feleségének rákja, a gitáros távozása a zenekarból, a banda a totál K.O. szélén, erre egy huszárvágással elővarázsolták a kalapból a már sokszor bizonyított „kiscsávót”, Simon McBride-ot (45 évével minimum 30 évvel fiatalabb bármelyik másik tagnál), aki a generációs különbségeket félredobva, örömmel vetette bele magát újra a koncertezésbe a Deep Purple-tagokkal, majd már hivatalos tagként a zeneszerzésbe is, és letettek megint egy olyan anyagot az asztalra, amiről sokáig beszélni fog az utókor (mint Doktor Bubóról). Ahogy a tavalyi koncertről szóló beszámolóban fogalmaztam: Simon McBride szinte katalizátorként felpörgette az öregeket is.
Az anyag teljesen friss, 21. századi hangzású, hála Bob Ezrin producernek, ám nem mentes a visszakacsintásoktól sem. Az A Bit On The Side lüktetése a ‘Purpendicular’ titkos favoritját, a Rosa’s Cantinát juttatta eszembe, az I’ll Catch You a ‘Perfect Strangers’ balladájára, a Wasted Sunsetsre hajaz, az első kislemezdal, a Portable Door pedig szemérmetlenül utal vissza az 1972-es ‘Machine Head’ koncertfavoritjára, a Pictures Of Home-ra. A Sharp Shooter még ennél is rafináltabb, mintha az Into The Fire riffjeire énekelné rá Gillan a Knocking At Your Back Door verzéjét. De persze ezek egyike sem önkoppintás, csak éppen annyira támaszkodik az együttes évtizedek során kialakult stílusjegyeire, mintha maga Ritchie Blackmore és a néhai Jon Lord tért volna vissza a háttérben zeneszerzőként.
Már rögtön a nyitónótában kapunk egy igazi Lord-Blackmore jellegű felelgetést és uniszónót az összeszokott Airey-McBride párostól, miközben a háttérben a producer, Bob Ezrin rázza önfeledten, Gillan kezéből kiragadva a tamburint. És ezek a felelgetések, az egymás szólóira épülő válaszszólók rendre visszatérnek a későbbiekben is – a legjobbat talán a ZZ Top lüktetésű Lazy Sodban kapjuk –, nem hagyva kétséget afelől, hogy a Mark IX felállás (soknak tűnik, de még mindig 3 tagot tartalmaz a legendás Mark II-ből) nemhogy életképes, de megújította a veterán banda játékkedvét, nyoma sincs az utóbbi lemezeken érezhető punnyadtságnak. Itt a magyarázat az érdekes lemezcímre: akármilyen bonyolult számítás végén az eredmény mindig = 1-gyel, átvitt értelemben, mindegy, mennyi változáson megy keresztül a csapat, ez végeredményben még mindig a Deep Purple.
A 79. életévében járó Gillan szinte megtáltosodott, és bár Child In Time-ot már sohasem fogunk hallani tőle, de olyan jól énekel, mint a 7 évvel ezelőtti ‘inFinite’ lemezen, azelőtt meg talán csak a ‘Purpendicular’-en, és ha nincsenek is olyan szélvész sebességű nóták, mint a Speed King, de a Glover-Paice ritmusszekció most is hibátlan és jól felismerhető alapokat rak le, amire az Airey-McBride tandem szabadon építkezhet – Airey még talán el is lopja a show-t a fiatal gitáros elől –, a lemez ízig-vérig Deep Purple, megidézve egyszerre a 70-es, 80-as, 90-es és 2000-es éveket. Az északír származású McBride még azt is megengedheti magának, hogy némi Gary Moore-os ízt csempésszen a muzsikába (ahogy tette a koncerten is, a The Loner dallamait belecsempészve gitárszólójába), elsősorban a két balladában, az If I Were Youban és az I’ll Catch Youban.
A szintén előzetesen bemutatott Pictures Of You enyhén bluesos témája is fülbemászó, gyakran kapom azon magam, hogy a refrénjét dúdolgatom, a végén meg az a potizás… hát az tipikus Morse. A záró Bleeding Obvious meg olyan progresszív nóta, amilyet igazán nem várnánk a Purple-től, talán leginkább a kanadaiak egykori csodacsapatától, a Rushtól.
Összegzés:
Úgy tűnik, a Deep Purple-nél az újrakezdés lemezei mindig nagyot ütnek. Megint letettek egy olyan anyagot az asztalra, amiről sokáig beszélni fog az utókor (mint Doktor Bubóról). Ahogy a tavalyi koncertről szóló beszámolóban fogalmaztam: Simon McBride szinte katalizátorként felpörgette az öregeket. Kár, hogy a ’1 More Time Tour’ – egyelőre – elkerüli hazánkat!
Pontszám: 8,5
Megjelenés: 2024
Kiadó: earMUSIC
Stílus: hard rock
Származás: Egyesült Királyság
Hivatalos hazai forgalmazónál kapható fizikai formátumok: CD, digipak CD + DVD, fekete, átlátszó és naná, hogy bíbor színű LP (mind dupla, gatefold borítóban), valamint fekete LP-t, digipak CD + DVD-t, 3 darab 10 inches vinyl EP-t (melyeken a zenekar 2022-es turnéján készült felvételek hallhatóak), XL-es exkluzív pólót, 2 db gitárpengetőt, egy, a lemez grafikájához illeszkedő nyomatot és egy nyakba akasztható passtartót tartalmazó box set.
Zenészek:
Ian Gillan – ének
Simon McBride – gitár
Roger Glover – basszusgitár
Ian Paice – dobok
Don Airey – billentyűs hangszerek
Bob Ezrin – tamburin, vokál
Patricia Shirley-Okujene – vokál
Camille Harrison – vokál
Nashville Music Scoring, Alan Umstead vezényletével
Dalcímek:
01. Show Me
02. A Bit On The Side
03. Sharp Shooter
04. Portable Door
05. Old-Fangled Thing
06. If I Were You
07. Pictures Of You
08. I’m Saying Nothin’
09. Lazy Sod
10. Now You’re Talkin’
11. No Money To Burn
12. I’ll Catch You
13. Bleeding Obvious
Legutóbbi hozzászólások