A tömegvonzás törvénye: Iron Maiden, 2008.08.12., Budapest

írta Hard Rock Magazin | 2008.08.16.

Emlékszem azokra az időkre, amikor kicsit szégyenlősen emlí­tette az ember, hogy szereti az Iron Maiden nevű zenekart... A "metalosok" akkor igazán feketebárányok voltak. Külön kasztot alkottak a fekete (mű)bőr motoros dzsekit viselő, hosszú hajú fiatalok. Szűk farmer, fehér, magas szárú edzőcipő, felvarrókkal dí­szí­tett, lehetőleg szakadt farmerdzseki. Egységes öltözködés, egységes zenék. A jólöltözött polgárok kikerülték ezeket a céltalan, leginkább az aluljárókban lófráló fiatalokat. A gyakran ápolatlan, csimbókos hajukat szemükből kifésülő fiúkat gyakran cikizték, a lányos frizurákkal nem békültek ki a szülők, nagyszülők. Eltűntek a metalosok? Szó sincs róla! Jelentős számban voltak ott ugyanazok az emberek a Maidenen, akik anno! És talán mégis eltűntek, pontosabban átalakultak. Apukák, anyukák, sörpocakos urak, lecsúszott alakok, jobb esetben üzletemberek lettek. Nincs bőrdzseki, fekete "sztreccs" farmer, cipőjük nem "Puma"...! A Maiden póló viszont megmaradt! Ma már nem ciki elmondani, hogy Iron Maiden koncerten voltam, és hogy szeretem a zenéjüket. Szeretem, és amí­g tartják a szí­nvonalat szeretni is fogom Őket. Nem várom, hogy az új album új stí­lust teremtsen, a régi albumok pedig nem tűnnek el a a feledés homályában, rendszeresen bekerülnek a lejátszómba. A Heavy Metal tiszteletreméltó ikonjai ŐK! Amit ezen a turnén produkálnak az emberfeletti, élvezetes, végtelenül profi. Így néhány este távlatából is hihetetlen, ami történt. Sosem gondoltam volna, hogy ennyi ember (több mint ötvenezer) kí­váncsi lesz Magyarországon a brit Heavy Metal "new wave" bandájának vérbeli koncertjére, akik több mint 25 éve nyúzzák a gitárokat, és lassan megszámlálhatatlan albumot, DVD-t és egyéb relikviákat adtak ki. Bátran merem leí­rni, hogy nevüket a civilizált világ nagy része ismeri! Többen csak a nevüket, melyhez oly sok előí­télet kapcsolódik. Maradva a nagyérdemű elemzésénél a nem mindennapi tömeg olyan arcokat vonultatott fel, ami néha elvonta a figyelmemet a koncertről. Csápoló szí­nes bőrűek (afroamerikai, ázsiai, arab) mellettem, raszta-hajú fiatalok füves cigivel, szőke vékony modell alkatú "szép kislány" a nyakban, mélynövésű alternatí­v, vörös hajú angol diák, német (erősen ittas) fiatalokból álló csapat, pocakos apuka, nyakában gyermekével, kopaszodó 40-es, drága túrázó bakancsban, a legújabb mobiltelefon csodával. Egy közös volt a közönségben: ismerték a dalokat. Ez egy Rolling Stones, vagy Pink Floyd esetében ez nem meglepő, de a Maiden mégiscsak rétegzenét játszik, gondoltam...! Vagy mégsem?! A koncert nyitányakor (kilenc után pár perccel), az intro és az Aces High felcsendülésekor még a keverő hátsó végénél tolongtam. Próbáltam tartani a pozí­cióm, tűrni a folyamatosan mozgó "embertelen" számú tömeg állandó fluktuálódását, csak ennél messzebb nem kerülni a szí­npadtól, ez lebegett a szemem előtt. A koncert közepe felé feladtam. Hátra "menekültem". Itt kellemesebb volt az időjárás, de továbbra is sűrűn, egymás mellett álló embermassza fogadott, viszont végre láttam egészben a szí­npadképet a kis rohangáló "hangyákkal". A pirotechnikát (lángszórók, szikraesők, tűzijáték), a világí­tást, a folyton változó szí­npadképet - amit eddig csak DVD-ről szemlélhettem -, innen jobban élvezhettem. Várakozásomnak (és a beharangozásnak) megfelelően a Powerslave, a Somewhere in Time és a Seventh Son Of A Seventh Son lemezek dalai adták a műsor gerincét. A Fear Of the Dark volt a legfiatalabb szerzemény ezen az estén... A hátterek a régi koncertturnékat idézték. Az állandóan változó szí­npadkép profi megoldás volt ma is. A "setlist" gyakorlatilag megegyezett a Hard Rock Magazin által nemrég leközölt prágai koncerten elhangzottal. Az előadás hossza, percre pontosan két órát tett ki. Természetesen nem maradhatott el az Iron Maiden cí­mű dal, Eddie szereplésével (hatalmas figura a dobok felett, a nóta végén szikrázó szemekkel), de szerencsénkre a Rime of the Ancient Mariner monumentalitását is élvezhettük és nem zárulhatott a program más dallal, mint a Hallowed Be Thy Name-el. Ahol én álltam, ott nem igazán indult be közönség egyszer sem. Énekelték, ismerték a számokat, Dickinson mester irányí­tása szerint ők is ordí­tottak, hullámoztak, integettek, de igazán nagy bevadulás nem volt, az megmaradt az első soroknak. Nem állí­tom, hogy a közönség mindegyike Maiden rajongó lett volna, aki betéve tudta a régi dalok szövegeit, és minden nótára maximálisan tombolt, de a hátsó sorokban is együtt éltek a koncerttel. Bennem is felmerült a kérdés: Minek köszönhető ez a siker? Ez a hatalmas érdeklődés? Csak a többnapos rendezvénynek? Más országokban önállóan léptek fel többnyire, mégis húsz- harminc ezres volt a tömeg, a jegyek gyorsan elfogytak. Médiaforrások szerint Magyarországon csak elővételben erre a napra 15.000 jegyet adtak el! Nem tudok még egy ilyen eladásról mostanában rock zenekarnál. A siker, ami végigkí­séri a Maident ezen a turnén, valóban hihetetlen. Ennek Bruce is hangot adott, többször megköszönve az estét, kiemelve, hogy ugyan ez a sokadik koncertjük hazánkban, ám ekkora tömeg előtt még sosem játszottak nálunk. Profizmus! Ez a kulcsszó, ha röviden jellemezni szeretném az előadást. Minden forgatókönyv szerint zajlott, a pakolástól, az utolsó ráadásig. Egy tökéletes gépezet lendült mozgásba a turné elején, melyet a rajongók szeretete, érdeklődése tartott és tart ma is életben. A történelmi dalok, a régi turné egy kicsit átdolgozott megismétlése nem várt sikert hozott minden országban. A zenészek (Steve Harris, Adrian Smith, Dave Murray, Janick Gers, Nicko McBrain, Bruce Dickinson) teljesí­tményét nem érheti kritika. Mozgás, a közönséggel való kommunikáció, Dickinson énekhangja, minden rendben volt. Időnként történtek ugyan a hangzásban furcsaságok, el-eltűntek az egyes hangszerek, esetleg Bruce hangja, de ezt nem a torka okozta (igen, elfogult vagyok, ezt akarom hinni), hanem technikai problémák "szí­nesí­tették" az estét. Nem tudom elhinni, hogy egyszer elbicsaklik a hangja, majd másodpercekkel később kiénekel egy olyan részt, ami még 20 évvel ezelőtt is komoly orgánumot követelt. Kiváló előadást kaptunk ezen az estén, némi hangosí­tási malőrrel. Meglepetést igazán az érdeklődők száma okozott, csak ehhez kapcsolódóan tudok negatí­vumokat í­rni, viszont ezek előre kalkulálhatóak voltak. (Por, a szí­npad szinte látótávolságon kí­vül - kivéve a harcos természetűeknek, ki-bejutás a koncertre, stb.). Ennyi embert egy szí­npad előtt én még nem láttam. A médiák dobálóztak a számokkal, de ötvenezer fő alatt nem hallottam közönségszámot. (Inkább hatvan ezer felé tolták a nézőszámot!) Fontos mérföldkőnek tartom ezt a koncertet. Számomra azt mutatta meg, hogy a Heavy Metal él. Még mindig létezik, és van rá igény! Akinek ez volt az első Iron Maiden élménye, az sokáig fog emlékezni erre az estére, akiknek már a sokadik koncertje volt velük, azok pedig büszkén állí­thatják, hogy részesei voltak ennek a (talán) megismételhetetlen eseménynek. Szöveg: TT Köszönet a fotókért A CSLP-nek!