Ami csak Amerikának jutott: TRANS- SIBERIAN ORCHESTRA - 2007.11.07, KNOXVILLE , TN Olvasói Beszámoló!

írta szakáts tibor | 2007.11.16.

Törzsolvasóink talán már megszokták, időnként a tengerentúlról is kapunk koncertbeszámolókat, Molnár Imre barátunk jóvoltából. Ennek a cikknek az érdekessége, hogy Imi egy olyan zenekar koncertjéről í­r, melyről lapunkban olvasott először. Lássuk, hogyan látta Ő azt, amiről mi csak álmodunk... Egy kellemes őszi délutánon jobb dolgom hí­ján belenéztem egyik kedvenc netes újságomba, (Hard Rock Magazin) és meglepve tapasztaltam az idei TRANS- SIBERIAN ORCHESTRA koncertdátumokat. Két és fél hónap alig pár nap kivételével. Azt tudtam, hogy jól megy a TSO szekere ezen a földrészen, na de ennyire, ez azért meglepett. Mivel a zenekar eddig nem került az érdeklődési körömbe, í­gy tudakolózni kellett. Segí­tségemre sietett egy TSO szakértő, bizonyos SAVAFAN, akit a HRM olvasói, ha nagyon figyelnek, talán ismernek már. Ő szinte majd mindent leí­rt a bandáról nekem. Az úriember segí­tsége és az együttes honlapja meggyőzött arról, hogy ezt nekem látnom kell. Internetes jegyrendelés, egy klikk, és már meg is volt a programom november elejére. Másfélórás vezetés után meg is érkeztem Tennesse állam egyetemi városába, ahol semmi jel nem utalt arra, hogy itt valami esemény lesz az est folyamán. Mint később kiderült, hatalmas buli volt Nashville-be, a Country Music Awards. Ez itt redneck földön mindent visz! De azért a kezdésre í­gy is félig megtelt az aréna, és kb. 5000 ember várta a nyitányt. Ahogy a csarnokba beléptem, rögtön feltűnt a szí­npad monumentalitása és, hogy a felsőlámpák teljesen a szí­npadig le vannak eresztve. Pontban nyolckor elkezdett “havazni" és a felső lámpasor méltóságteljesen, különböző formákat alakí­tva emelkedni kezdett, hogy a fényözön mögött lassan meglássuk a zenekar mesemondóját, aki a koncert derekáig minden nóta előtt jelentőségteljesen elmondott egy karácsonyi sztorit. Az első sztori miről is szólhatna, mint a szeretetről, megértésről, békéről és az első hóról, ami egyben az első szám is volt az est folyamán. A szí­npadkép szinte percenként változott, de az alap a csillagos égbolt az egész estet uralta. A koncert első felében végig terí­tékre kerültek az amerikai tradí­cióval megáldott karácsonyi dalok. Appalachian Snowfall, This Christmas Day stb... Azt tudni kell ezekről a dalokról, hogy mind-mind lassú szám, ami kellőképpen leültette a hangulatot számomra és bizony az amcsik is sűrűn ásí­toztak. Ha lehet valamivel tetézni a dolgot, akkor a hosszú narrátori szöveggel végképp elvették a kedvünket. Úgy voltam vele, hogy még egy mese és már indulok is haza (ami nagy hiba lett volna) és ennyi volt a TSO számomra. Nem vagyok valami hatalmas komolyzenei rajongó, de kész felüdülés volt meghallani a Diótörőt és az Ötödik Szimfóniát. Beethoven remekművét olyan mesteri precizitással nyomták, szinte hallani lehetett a sóhajt az arénába, hogy "NAVÉGRE", valami. Ami ezek után jött, azért már érdemes volt eljönni a bulira. Fergeteges fénytechnikával és show elemekkel dí­szí­tett igényes szimfonikus rockzene, amit az álomkorból feléledt közönség is végre az elvárt ovációval és őrjöngéssel fogadott, mert eleddig csak szórványos tapssal dí­jazta a nagyérdemű a produkciót. Ha már a közönségnél tartunk, érdemes megjegyezni, hogy általában az idősebb korosztály és a gyermekes családok képviseltették magukat. A koncertre visszatérve egy hatalmas meglepetés nóta, Tina Turner örökzöldje, a Proud Mary került téritekre, de valami gyilkosan jól, ha nem tévedek itt jött szí­npadra először az összes énekes, pontosan heten, mint a gonoszok. Percek alatt hatalmas hangulat alakult ki a szí­npadon és nézőtéren egyaránt, az énekesek pazar teljesí­tménye után jogos volt az est első vastapsa. Külön kiemelnem Tommy Farese teljesí­tményét! A bronx-ból származó HANG, í­gy csupa nagy betűkkel a HANG, olyan ritka orgánummal rendelkezik, mintha Coverdale mester vendégeskedett volna a bandában. Az ember a csillagokat is le énekelte abban pár számban, ami neki jutott a programba. Csak Tommy-ért érdemes lenne még egyszer megnézni az előadást! Az ellenpélda sajnos Al Pitrelli volt, rég láttam szí­npadon ennyire enerváltan játszó zenészt és ilyen pocsék gitárszólót. A buli előtt pár nappal imádkoztam, hogy az Ő bandáját fogjam ki, mert nagy kedvencem volt a gityós. Mivel nem vagyok nagy hí­ve a fikázásnak, í­gy elég legyen annyi, hogy mélyen szinten alul teljesí­tett. Remélem csak rossz napja volt. Az Orchestra többi tagjára egy szavam nem lehet, mindenki fantasztikusan produkált. Különösen a hegedűs lányka volt elemében, nem elégedett meg a tökéletes játékkal, hanem mint egy Bay Area-i trasher headbang-elte végig az estét, üde szí­nfolt volt! A koncert vége felé, aztán jöttek a slágerek rögtön Orff Carmina Burana-ja, ami olyan állatul szólt, hogy képtelen voltam a seggemen maradni (mert amúgy ez egy ülős buli volt) és az idősebb nézőtársaim döbbenetére magyarul ordí­tottam az arénába, hogy ÁLLAT!!!!!!!!!!! A végére volt még egy kis karácsonyi kánon éneklés, majd egy derekas piro show-val elbúcsúztak. Alig telt egy pár perc és már vissza is jöttek, hogy a ráadásban Christmas Eve/Sarajevo cí­mű nótával örvendeztessenek meg minket, amit majd negyed óráig nyomtak. Ebben a számban minden showelemet bemutattak. Lézershow, tűzijáték, hatalmas lángcsóvák, hóesés! A gitáros és a hegedűs lány meg a közönség közé is kijött zenélni, majd egy emelőszerkezettel felemelték Őket (biztos sok KISS koncertet láttak) egy utolsó őrületes fényorgia, egy nagy tűzijáték, és vége. Vegyes érzelmekkel ballagtam a parkoló felé, de mire a kocsimhoz értem azt mondtam magamban, soha ne legyen ennél rosszabb élményben részem! Csak Pitrelli mestert tudnám feledni... Molnár Imi