"Mindig az álmaimban élek": Interjú Alessandro Del Vecchióval

írta TAZ | 2014.05.21.

Hardline, Eden’s Curse, Silent Force, Edge of Forever, Lionville, Shining Line. Ez csak a töredéke azoknak a bandáknak, amihez köze van az utóbbi idők egyik legkeresettebb billentyűs-producerének, Alessandro Del Vecchiónak. És akkor még nem is említettem egyet sem a hihetetlen muzsikusok közül, akikkel eddigi pályafutása alatt volt szerencséje dolgozni az olasz zseninek. Pontosan ez adta az apropóját ennek az interjúnak, amit ugyan nem sikerült olyan könnyen leszervezni Alessandro sűrű napirendje miatt, végül azonban sikerrel jártunk, és ha már időt szakított ránk, akkor nem csak tíz perccel ajándékozott meg a talján muzsikus. A jó hangulatú egy óra során beszélgettünk a kezdetekről, arról, hogyan segítette Jeff Scott Soto és Marcel Jacob a zenei karrierjének fellendülését, de természetesen a Hardline sem maradhatott ki, sőt még a fociról is esett szó.

Hard Rock Magazin: Hogyan kezdődött a zenei karriered, mi inspirált arra, hogy zenész legyél?

Alessandro Del Vecchio: Mindig is zenei környezetben voltam, ugyanis az édesapám egy rockfanatikus volt. Úgy nőttem fel, hogy közben szólt Jimmy Hendrix, a Beatles, a Jethro Tull, a Genesis és mindenféle jó zene a 60-as, 70-es évekből, Eric Clapton vagy éppen Bob Marley. Az apám fecskendezte belém a rock iránti szenvedélyt, de amikor 11-12 éves koromban először meghallottam a Queentől a Bohemian Rhapsody-t, az volt az a pillanat, amikor eldöntöttem, hogy zenész szeretnék lenni és Freddie Mercury-hoz hasonlóan én is énekelni és zongorázni szeretnék. Hat hónap múlva már benne is voltam egy blues bandában, ahol 50-60 éves fickókkal zenéltem együtt, ami persze nagy kihívás volt egy olyan kissrácnak, mint én. A jó viszont az volt benne, hogy a csapatban eltöltött 5-6 év alatt megtanultam a rock & roll alapjait, játszottam Hammond orgonán és zongorán is. Ezután elkezdtem zenét is szerezni, az első profi bandámat pedig 16 éves koromban alapítottam meg, a többi pedig jött magától.

HRM: Volt, akitől tanultál a zenéről vagy mindenre autodidakta módon, saját magadtól jöttél rá?

ADV: Leginkább saját magamtól jöttem rá dolgokra, megpróbáltam fül után leszedni a számokat, ami kemény dolog, mert először olyan dolgot keresel, amit hallasz ugyan, de nincs semmi konkrét elképzelésed róla, sem arról, hogy merre indulj el. Ez egyfajta vakság, mert bármerre elkóborolhatsz. Kipróbálsz rengeteg ötletet, néha azonban találsz más utakat, mert az elméd mindig megoldja a dolgokat. Nem vagyok egy tipikus billentyűs, mert játszottam Deep Purple-t, Malmsteent, Dream Theatert, Toto-t, rengeteg Yes-t, sőt más progresszív rock zenét is a 70-es évekből. Ez technikailag nagy kihívás volt, de az első egy-két évben nagyon gyors lettem, igaz, nem annyira, mint 16-17 éves koromban, amikor egész nap skáláztam és gyakoroltam. Az egész véletlen kérdése volt, megtaláltam a megfelelő utat, amiben szerencsém volt, de sohasem voltak igazi hangszeres óráim.

HRM: Hogyan jellemeznéd a tipikus Alessandro stílust?

ADV: Igazából nekem nincs stílusom, mert azt játszom, amit kell. Néha technikásan, néha könnyebben, mint például múlt évben a LaValle nevű bandával, mely egyébként az eddigi legegyszerűbb munka volt számomra, mert csak szintiszőnyegeket és hangulatokat kellett hozzáadnom a dalokhoz. Attól függ, hogy mit kell játszani, ha csak akkordokat szükséges hozzáadni, az sem jelent számomra különbséget. A fő célom az, hogy végül jól szóljon a dal, szóval ha ez pop, akkor poposan játszok, ha pedig metal, akkor metalosan. Nyilvánvalóan sokféle zenei nyelvet kell ismerned, de a sajátodként kell, hogy hangozzon. Ez pedig onnan jön, hogy nem hallgatok rockzenét, mivel egész nap ilyen közegben dolgozom. Ha zenére vágyom, akkor csak olyat hallgatok, amivel úgymond kitisztítom a hallójárataim, így lehetséges az, hogy egy nap megfordul a lejátszómban Alanis Morissette és a Carcass is. Szerintem ha egy dal jó, akkor nem a műfaj a fontos, hanem a dal. Legyen az Lady Gaga vagy egy metal nóta kemény gitárszólammal, nincs különbség. Sokféle stílust játszok, hallgatok, sőt tanulmányozok is, hogy minden műfajról szerezzek ismereteket. Például ott van Steely Dan, az Eagles, a Deep Purple, a Genesis, a Toto, de rengeteg popzenét is hallgatok, sőt metalt is. És ez sokat számít, mert így mindig vannak új ötleteim. Ha például te egy metal zenész vagy és csak ezt hallgatod, akkor a kifejező rendszered kizárólag egy szeletet fed le a zenei világból. Itt van például a legutóbbi Silent Force lemez, ami ugye metal, viszont a háttérben popos billentyűtémák is felbukkannak. Számomra az igazi kihívás az, hogy minden izgalmasnak hasson.

HRM: A zenekaraidban és projektjeidben gyakran dolgozol ugyanazokkal a zenészekkel, ilyen például Mario Percudani vagy Anna Portalupi. Miért fontos számodra, hogy ismerős arcokkal zenélhess újra és újra?

ADV: Tudod, a zene nem csak arról szól, hogy összerakjuk együtt a hangokat. Kell lennie valaminek a háttérben, amitől az egész egyszerűen sokkal kényelmesebb lesz. Ha olyan zenészekkel játszol, akiket zeneileg és emberileg is csodálsz, akkor sokkal könnyebb minden, mert ott az egymás iránti tisztelet. Néha a produceri munka egy kemény meló, mert el kell végezni a munkát, mindeközben szigorúnak, igényesnek kell maradni. Az a szint, ahol én dolgozom, a zenészekkel szemben nagy igényeket támaszt, mert imádom az őrjöngő zenélést. Szeretem, ha a zene élő, pontos és értelmes. Azokkal az emberekkel szemben, akiket nem ismersz, nem tudod, hogy meddig mehetsz el, akiket viszont ismerek, azokból tudom, hogyan kell kifacsarni a maximumot, mert törődnek a zenével és azzal, amit mondok, illetve tudom, hogy egy kiváló dolognak akarnak a részesei lenni. Ezért nyugodtan kitolhatom a határokat. Ez olyanoknál is működhet, akiket nem ismersz, viszont első alkalommal nem tudod, milyen messzire mehetsz el. Különösen olyan gitárost és dobost nehéz találni, aki a dalért zenél. Olaszország és Európa nem a session zenészek földje, mint mondjuk Los Angeles, szóval olyan valakit kell keresni, aki tiszteli a dalt és élővé teszi azt, nem pedig túljátssza. Mario és Anna előadják a számokat, ráadásul nagyon jól, ami a legjobb kombináció, mert bonyolult dolgokat csinálnak könnyedén, mindeközben pedig nagyon dögösen és ízesen játszanak, ami jobbá teszi a nótát.

HRM: Mesélnél arról, hogyan kerültél be a Hardline-ba? Szerinted miért történt annyi tagcsere a zenekar felállásában az elmúlt évek alatt?

ADV: A fő probléma az, hogy a Hardline egy időszakosan működő banda állandó turnénaptár nélkül, a másik pedig, hogy Johnny élete elég bonyolult, mivel szinte egész évben Axel Rudi Pell-lel turnézik. Ezek a fő okok, ráadásul Johnny sosem talált egy vezetőpartnert ehhez a dologhoz, mindig is ő volt a banda egyedüli hajtómotorja. Egyébként a szólóprojektje apropóján kerültem vele kapcsolatba, kezdetben tehát nem Hardline-ként indult a dolog. Elkezdtünk együtt dolgozni, én igyekeztem a dolgokat a lehető legjobban és legprecízebben elvégezni, neki pedig tetszett ez a hozzáállás, mivel szokatlan volt számára egy dalszerző producertől. Inkább úgy tekintett rám, mint egy partnerre, és ekkor dobta fel az ötletet, hogy támasszuk fel a Hardline-t, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Nos, elég jól alakult minden, elkezdtünk dolgozni egy új albumon, és működött, különösen zeneileg, hiszen a másik nagy probléma a zenekarral, hogy 18 év alatt mindössze három lemezt hozott össze, ez pedig kevés. Hiszen időközben a zenei ízlésed változik, tehát ha csak ennyi lövésed van 18 év alatt, akkor kapsz három különböző képet magadról. Ha viszont a folyamatot sikerül állandóvá tenni, akkor a változás nem túl szembetűnő és fájdalmas. Mi egy modernkori Hardline-t szeretnénk összerakni úgy, hogy megmaradjanak a klasszikus vonásai, ami egy olyan énekessel, mint Johnny, elég könnyű, ugyanis ha a hangfekvéséhez megfelelő dalokat írod neki, akkor az egyszerűen rögtön Hardline lesz.

HRM: Tudsz valami új infóval szolgálni az új Hardline lemezzel kapcsolatban? Egyáltalán nekiálltatok már a munkának?

ADV: Nyár környékén fogunk neki a munkának, a lemez pedig majd valamikor jövő évben fog megjelenni, azonban egyáltalán nem vagyunk nyomás alatt. A ’Danger Zone’-on különböző dalszerzők is segítették a munkánkat, de ilyen módon nem akarunk többet dolgozni. Egy olyan anyagot szeretnénk összerakni, ami csapatmunka eredménye, úgyhogy 10-12 gyilkos nótában gondolkodunk. Ez kis időbe fog telni, de megéri a várakozás, mert ezek a dalok jobban fognak a Hardline-ra hasonlítani, mint a ’Danger Zone’ tételei. Az inkább Johnny és én voltam, most azonban visszatért Josh is, aki egy hihetetlen gitáros. Nyilván nem egy ’Double Eclipse’ másolat lesz, de szeretnénk ezeket az elemeket is majd belecsempészni.

HRM: Thorsten Koehne-vel egy frenetikus duót alkotattok a Hardline-ban, miért hagyta el a bandát?

ADV: Valójában nem hagyta el a bandát, mert ahogy korábban is említettem, az egész Hardline egy szólóprojektként indult. Akkortájt az Eden’s Curse-ben muzsikáltam, úgyhogy számomra egyértelmű választás volt Thorsten, mivel egy lenyűgöző gitáros. De amikor az egész átformálódott egy bandává, akkor Johnny úgy gondolta, hogy neki egy kis amerikai ízre lenne szüksége a gitárok terén. Thorsten egy remek gitáros, mindent el tud játszani. hallottam már őt akusztikus gitáron pengetni, sőt bluest és jazzt is játszani, szóval mindent képes elnyomni, de mégsem olyan ízzel, mint mondjuk Neal Schon vagy Steve Lukather. Josh Ramos volt a legmegfelelőbb erre a feladatra, hiszen egész életében erre az angyali, szívfacsaró gitárjátékra szakosodott, de ezen kívül nagyon technikás és dögös is, ahogy játszik. Egy zenei döntést kellett hozni a csapat érdekében, mert nem egy metal vagy keményebb bandához, hanem a Hardline-hoz kellett hasonlítania a hangzásnak. Nehéz, amikor a barátodról van szó, de ez volt a legjobb döntés a zenekar szempontjából, mert amikor Josh felkapja a gitárt, akkor a megfelelő dolgokat játssza ezekhez a dalokhoz, ő erre született.

HRM: A munkádból kifolyólag rengeteg kiváló zenésszel dolgoztál már együtt. Fel tudnád sorolni az összest?

ADV: Hú, az bonyolult lenne, de a legemlékezetesebbeket persze fel tudom eleveníteni. Számomra az volt mindennek a teteje, amikor néhány éve együtt turnéztam Ian Paice-szel és Glenn Hughesszal. De szintén szép emlékeim vannak a Steve Lukatherrel való együttműködésünkről is, az pedig, hogy barátok lettünk, egyszerűen hihetetlen, mert a Toto-n nőttem fel. Sőt, a Fergie Frederiksennel való közös munka is egy fontos pillanat volt. Valójában az összes, mert ez nem csak arról szól, hogy a példaképeiddel dolgozol együtt, hanem az emberi kapcsolatokról. Számomra mindennél többet ér, hogy azokkal a muzsikusokkal, akik megváltoztatták az életem zeneileg, szoros barátságba kerültem a zene által.

HRM: Ha már szóba került Fergie, sajnos néhány hónappal ezelőtt vesztette el a rákkal folytatott küzdelmét. Hogyan érintett téged halálának híre?

ADV: Sajnos erre a rossz hírre mindig is lehetett számítani, de természetesen ez minden esetben sokkolóan hat az emberre. Nagyon kemény dolog, mert az idő, a zene és minden közös emlék egyszerűen varázslatos volt. Egy álmom vált valóra azzal, hogy részese lehettem az örökségének. A pillanat, amikor megkaptam a haláláról szóló e-mailt, egyszerűen sokkoló volt. Amikor legutóbb találkoztunk megbeszéltük, hogy hamarosan újra együtt fogunk zenélni, ez viszont sajnos már nem jöhet létre. Fergie-ről mindig úgy azt mondogatták, hogy egy hihetetlenül nagylelkű, kedves ember, szóval nem érdemelt semmiféle rossz dolgot az életében, pedig sajnos sok volt neki. Azonban békében hagyott itt mindent, néhány nappal halála előtt pedig még írt is nekem. Azt mondta, megbékélt a gondolattal, hogy itt kell hagynia ezt a világot, készen állt, valamint megköszönte, hogy részese voltam az ő nagyszerű életének. Ettől függetlenül még mindig nagyon nehéz megemészteni, mert elvesztettem a legjobb zenei barátaimat, Fergie-t és Marcel Jacobot a Talismanból. Sokszor gondolod azt, hogy örökké fogunk élni, és ha van egy barátod, akkor ő mindig ott lesz neked. Minden alkalommal nagyon megrázó szembenézni az igazsággal, hogy ez nem így van. Viszont ha zenét szerzel, akkor valami mégis megmarad, úgyhogy szerencsének mondhatom magamat, hogy csinálhattunk közösen valamit. Az örökkévalóság nem létezik az életben, de a dolgok, amiket csináltál, megmaradnak örökre.

HRM: Amikor zenét szerzel, hogyan döntöd el, hogy melyik bandádhoz illik legjobban az a dal, amin éppen dolgozol?

ADV: Én nem vagyok olyan ember, aki csak úgy leül zenét szerezni. Viszont akadnak olyan barátaim, akik egész nap csak komponálnak és tele van a fiókjuk dalokkal és demókkal. Lusta dalszerző vagyok, azonban ha odaülök a zongorához, akkor rengeteg dalt tudok írni, viszont erre nem tudom rákényszeríteni magam. Van úgy, hogy kapok egy telefont, hogy kellenének dalok mondjuk egy énekesnek, ilyenkor megpróbálok belebújni az énekes bőrébe és olyan dalt írni, ami passzol az ő hangszínéhez, hangmagasságához. Attól függetlenül, hogy én írom, megpróbálok olyan közel maradni az előadóhoz, amennyire csak lehet, szóval a végeredmény egy Alessandro Del Vecchio dal lesz, csak kicsit más szemszögből. Nagyon ritkán fordul elő olyan, hogy valaki azzal keres meg, hogy van-e valamilyen dalom és akkor azt válaszolom rá, hogy igen. Persze mindig van egy, de az általában valakinek készül. (nevet) Szóval nem tudok csak úgy dalokat írni, de ez igazából a szövegek miatt is van, mert amikor személyes témáról írok, mondjuk egy szerelmes számot, akkor nem tudhatom előre, hogy ki fogja elénekelni. Gondold el milyen volna, ha David Coverdale a háborúról vagy mondjuk a békéről énekelne. Neki az áll jól, ha a Whitesnake-es cuccokat nyomatja. Mindig jó tudni, hogy kinek dolgozol, mert akkor nem általános szövegeket alkotsz, hanem olyat, ami kifejezetten az énekesre van szabva.

HRM: Egyébként mennyi felkérést szoktál kapni dalszerzéssel, zenéléssel vagy akár produceri munkával kapcsolatban?

ADV: Rengeteget. Túl sokat ahhoz, hogy megbirkózzak vele. (nevet) Nem szeretek nemet mondani, de sajnos néha meg kell tennem.

HRM: És hogyan döntöd el, hogy a felkérések közül melyiknek teszel eleget?

ADV: Megpróbálok olyan dolgokkal foglalkozni, melyek megérik a fáradozásokat. Szóval nem olyan szempontok alapján választok a munkák közül, hogy ez híres előadó, ez pedig nem. Az én munkamódszerem sok időt vesz igénybe, egyszerűen nem tudok egy pillanat alatt csak úgy összehozni valamit. Sokszor azt gondolom, mielőtt elkezdek írni, hogy: „Na, ez könnyű lesz.” Azonban egy idő után rémálommá válik az egész és úgy érzem, hogy örökké tart, tehát nem tudhatod előre, mi vár rád. Olyan zenével szeretek foglalkozni, ami mond számomra valamit, úgyhogy amikor érkezik egy felkérés, akkor általában az első kérdésem az, hogy: „Hallhatnám-e a dalt először?” Ha a számtól kiráz a hideg és megéri a fáradozást – és itt nem a pénzről van szó, hanem az időről és a múltammal szembeni egyfajta tiszteletről –, akkor természetesen vállalom.

HRM: És hogyan tudod összehangolni azt a rengeteg dolgot, amit csinálsz?

ADV: Úgy, hogy nem hangolom össze. Ez nehéz, mert egy produkció általában egy hónapot vesz igénybe, de olykor hónapokig is eltarthat, sőt akár egy évig is, szóval ezt nem tudhatod előre. Ilyenkor menetközben megváltoztatom a menetrendet, viszont ekkor a munkák átfedik egymást. Azonban ez még mindig jobb annál, mintha nem volna mit csinálni. Ez néha kemény dolog, de ilyenkor azt szoktam mondani, hogy elnézést a késésért, de kicsit több időre van szükségem, azonban nem adom fel. Nem lennék képes arra, hogy valamit csak úgy összecsapjak. Tettem már ilyet, de minden egyes alkalommal, amikor visszagondolok rájuk, nagyon megbánom. Talán a hallgatóknak nem tűnik fel, viszont neked igen, mert állandóan csak a kudarcra fogsz koncentrálni, hiszen ez olyan, mint a gyermeked, és nagyon kritikus vagy azzal szemben, amit csinálsz. Ezzel szerintem minden zenész így van. (nevet) De ha megvan a munkához a megfelelő mennyiségű idő vagy akár több is, akkor természetesen az sokkal jobb. Megtanultam bánni az idővel, mert nem számít, hogy kisebb vagy nagyobb-e a munka, amit el kell végezni, a legfontosabb mindig az, hogy minden tökéletes legyen. Ha ez pedig több napot vesz igénybe, akkor az sem számít.

HRM: Miért léptél ki az Eden’s Curse-ből?

ADV: Számomra egy banda tagjának lenni azt jelenti, hogy benne vagyok a bandában. Tudom, hogy ez most furán hangzik, de elmagyarázom. Ha egy zenekarban különböznek az egyéni célok, akkor az nem vezet téged sehova. Az én pozícióm az Eden’s Curse-ön belül sokat változott az utóbbi időszakban, ugyanis amikor bekerültem, akkor volt munkám ugyanúgy, de nem voltam annyira elfoglalt, így jóval több időt tudtam fordítani a csapatra. Azonban ez menetközben megváltozott, szerettem volna egy más dolgot csinálni az Eden’s Curse-nél, amit viszont a többiek nem akartak. Ráadásul nem vagyok egy tipikus metal zenész sem, nem szeretem, amikor valami nagyon körbehatárolható, az hihetetlenül untat. Az új anyag pedig pont ilyen volt, túlságosan körbeírható, nagyon Eden’s Curse-ös.

HRM: Most ugye a ’Symphony of Sin’-ről van szó?

ADV: Igen. Voltak demóim az anyagból, számomra azonban zeneileg nem volt igazán nagy kihívás benne. Ha olyan lett volna, ami igazán megfog, akkor nehezebb lett volna a távozás. Természetesen így sem volt könnyű, hónapokba telt, amíg eldöntöttem, mi legyen. Sok időt töltöttünk együtt, jó barátok vagyunk, de muszáj volt meghoznom ezt a döntést, ahogy én szoktam mondani – a karrierem érdekében. Nem voltam a megfelelő helyen, de őszintén viselkedtem, igazából cipeltem a súlyát olyan dolgoknak is, melyeknek nem kellett volna. Elsőként Steve-vel beszéltem, mert meg akartam tudni, hogy ráér-e, hogy elmenjen egy meghallgatásra a csapathoz, ha esetleg elhagynám a zenekart. Azt válaszolta, hogy igen, hiszen ez volt az álma. Én pedig azt mondtam, hogy: „Köszönöm barátom, most megkönnyítetted a döntésem.” Amikor felhívtam Pault, ő már tudta, hogy miről van szó, mert már egy ideje látszódott rajtam, hogy nem vagyok boldog: „Nézd Paul, nagyon sajnálom, beszéltem Steve-vel, ő most elérhető, sokkal jobb volna, ha ő zenélne tovább a bandában.” Manapság már nem tudom rákényszeríteni magam, hogy egy bandával turnézzak, hogy szenvedjünk anyagilag annak érdekében, hogy az egész működőképes legyen. Egyszerűen ez nem éri meg számomra, nincs erre időm, őszintének kellett lennem.

HRM: Rengeteg zenekarban játszottál, és nagyon sok zenét szerzel. Honnan meríted mindehhez az inspirációt?

ADV: Ezt a kérdést nagyon sokszor felteszik nekem. Először is, mindig az álmaimban élek, szóval nagyon izgatott vagyok minden egyes nap. Olyan nem fordul elő, hogy amikor dolgozom, akkor ne lennék boldog, hiszen az mind ott zajlik a fejemben és emlékeztetem is magam arra, hogy miért vagyok itt. Egy őrült zenerajongóként kezdtem, aki ennek az egésznek a részese akart lenni. Az inspiráció pedig innen ered, ebből az izgatottságból. Ha valakinek írni kell, akkor úgy állok hozzá, hogy: „Király! Na, akkor írjunk valamit.” Sosem unalmas dologként tekintek rá, az unalmas dolgok a stúdión kívül maradnak. Én zenészként egy mozgalmas zenei életet szeretnék élni. Ha valaki megkér, hogy írjak neki, akkor hirtelen megjön az ihlet és az élvezet is, ami ehhez szükséges. Persze ez néha kemény dolog, például az elmúlt évben körülbelül 70 számot írtam. Ez a cucc (előkerül egy vaskos füzet) csak a tavalyi dalok szövegeit tartalmazza. De nem szoktam erőltetni a dolgot, nem szenvedek a dalírással, inkább csak az idővel, mert egy jó dalhoz ugye idő kell és sok munka. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az ötletek természetesen szoktak jönni, és viszonylag hamar meg tudom írni a dalokat. Néha én is meglepődöm, hogy milyen frissen tudom tartani az ötleteimet. A zeneszerzés egy ajándék, ezért nem lehet nehéz, hanem mindig élvezetes és örömteli. Ha pedig élvezettel csinálod és megvan a tehetséged, illetve a hozzáértésed, akkor egyszerűen jön, jönnie kell magától.

HRM: Nemrég találtam rá az énekiskoládra a neten, sőt láttam néhány videót is róla. Honnan jött hozzá az ötlet és mi a célja ennek az iskolának?

ADV: Ez csak úgy jött. Amikor kissrác voltam, nem volt lehetőségem ilyen énekórákra járni, mert úgy akartam énekelni, mint Steve Perry, Lou Gramm, Freddie Mercury, Bon Jovi, Glenn Hughes vagy David Coverdale. Az énektanárok pedig azt mondták, hogy nem énekelhetsz rockzenét, mert az nem jó, nem egészséges, foglalkozz inkább a klasszikus énekléssel. Szóval úgy nőttem fel, hogy utáltam az énekórákat. Egy nap azonban kaptam egy hívást, hogy „Szia, hallottunk énekelni, volna kedved tanítani?” Eleinte fogalmam sem volt, honnan kezdjem, de mivel nem volt munkám, igent kellett mondanom. De elsősorban nem is azért fogtam bele, mert nem volt melóm, hanem mert ez egyfajta jel volt, egy lehetőség. Mivel sosem tanítottam, ezért kezdetben csak amatőröket, hobbiénekeseket vállaltam el, nem profikat. Belefogtam, de eleinte szenvedtem, hiszen azért, mert valaki jó énekes, még nem biztos, hogy jó tanár is. Egy nap, amikor énekeseket, énekórákat keresgéltem a neten, akkor rátaláltam Robert Lunte-ra, aki olyan énekesekkel dolgozott együtt, mint Geoff Tate, Layne Staley vagy éppen Chris Cornell. Elkezdtünk beszélgetni, meséltem neki arról, hogy nem igazán érzem a szenvedélyt a tanítás iránt, de egyébként énekórákra is szükségem volt. Úgyhogy elkezdtünk együtt dolgozni és mindez meghozta a szenvedélyt. Nem szeretek valamit csak tíz százalékon csinálni, jobban kedvelem, ha kétszáz százalékos hatásfokkal végzem a munkám. Szóval beleadtam mindent, és időközben rájöttem arra is, hogy szeretek tanítani, ez pedig azt eredményezte, hogy egyre többen jöttek hozzám tanulni. Mindenki rólam és az óráimról beszélt, úgyhogy elkezdtem dolgozni profi énekesekkel is. Hál’ Istennek, ugyanis manapság leginkább úgy ismernek, mint énekes-producert. Sokan azért akarnak velem dolgozni, mert sok mindent tudok az éneklésről, amihez a producerek nagy része nem ért. Az éneklés egy más dolog, mert oda kell tenned magad a dal mögé és el kell mondanod vele egy történetet, ez pedig nem könnyű. Az énekesek, akik hozzám jönnek, tudják, hogy én ezért dolgozom, és átérzem a fizikális és mentális problémákat, amikkel küzdenek. Ki tudunk alakítani egy jó verbális síkot, amin keresztül tudom ezeket a dolgokat kezelni, ezzel képes vagyok kordában tartani őket. Mindeközben azt látom, hogy rengeteg producer csak küszködik velük, de szerencsére én sokat köszönhetek a tanításnak, mert általában nagyon könnyen és gyorsan haladnak a dolgaim az énekesekkel.

HRM: Valahol olvastam, hogy dolgoztál már együtt Jeff Scott Sotóval, sőt Glenn Hughesszal is. Mesélnél ezekről a közös munkákról egy kicsit?

ADV: A Jeffes történet elég vicces, azt hiszem, 2001-ben történt, bár nem emlékszem pontosan. Jeff és Marcel épp Olaszországban dolgozott a ’Cats And Dogs’ című Talisman albumon, amikor egyik este Milánóban Ronnie James Dio adott koncertet. Természetesen ott voltam a rajongók között és egyszer csak észrevettem, hogy Jeff Scott Soto és Marcel Jacob szintén ott van a tömegben. Nem hittem a szememnek! Ki az, aki arra számít, hogy egy koncerten, ráadásul Olaszországban Jeff Scott Soto ott lesz a nézőtéren? Félénken odamentem, hiszen pont előttem álltak és elkezdtem hozzájuk beszélni, mire azt mondták, hogy „Ne szólj semmit, senki sem vett észre minket!” (nevet) Koncert után viszont beszélgettünk és mivel úgy voltam vele, hogy ez az alkalom soha többet nem fog megismétlődni, odaadtam nekik a kocsimban levő demónkat. Marcel négy hónap múlva felhívott és megkérdezte, hogy mit szólnánk, ha ő lenne a producerünk. Így kezdődött az egész karrierem a bandámmal, az Edge of Forever-rel. Amikor pedig stúdióztunk, Jeff éppen Olaszországban turnézott, erre Marcel azt mondta: „Miért nem hívjátok fel? Felénekelhetné a háttérvokálokat a lemezre.” „Te jó ég!” – mondtam, az nagyon király lenne! Ezzel egy álmom vált valóra, egy hatalmas élmény volt. Ezek után koncerteztünk a Talismannal és a Jeff Scott Soto Banddel, és azóta is tartjuk a kapcsolatot. Ha jön Olaszországba, mindig találkozunk, úgyhogy az egyik legkedvesebb barátom, egy nagyon kedves ember és hihetetlen énekes.

Glenn-nel pedig a Moonstone Project hozott össze. Ez egy nemzetközi projekt volt, amiben Carmine Appice, Ian Paice, Glenn Hughes szerepelt, vagyis a „klasszikus rockerekkel” készült. Glenn korábban nem turnézott másokkal, hiszen ő mindig is Glenn Hughes volt. Ennek ellenére megpróbáltuk, Matt Filippini felhívta egy barátjának közvetítésével és megkérdeztük, hogy volna-e kedve egy koncerthez. Nos, ez a koncert végül több éves közös munkát eredményezett. Első alkalommal azt hiszem, hogy zsinórban 17-18 bulit nyomtunk le Olaszországban, ami hihetetlen volt, ezek után pedig hívták a Moonstone-t különböző helyekre is koncertezni. Leírhatatlan érzés egy színpadon lenni Glenn-nel: a hatvanas éveiben jár, de megállíthatatlan, egyre jobb lesz. Abba pedig, ahogyan a színpadon énekel, egyszerűen beleremeg a kezed.

HRM: Nem tudom megállni, hogy ne kérdezzelek a fociról. Szerintem egy tipikus olasz srác él-hal a fociért, te hogy állsz ezzel?

ADV: Nos, én nem. (nevet) Gyerekkoromban imádtam a labdarúgást, a kedvenc csapatom a Napoli volt. Nyilvánvalóan, hiszen déli srác vagyok, ráadásul itt volt Maradona, aki abban az időben Nápoly jelképe volt. Mindig is egy másodrangú város voltunk, annak ellenére, hogy Nápoly gyönyörű hely, az egyik legjobb hely a világon. De az északiaknak mi csak a déliek vagyunk, viszont amikor Maradona idejött, a nevével felemelte a várost, a foci meg egyfajta vallás lett. Hinni Maradonában, Carecában és az összes hozzájuk hasonló kiváló játékosban. Azonban amikor elkezdtem zenélni, egyszerűen nem maradt időm erre, mert iskolába kellett menni, gyakorolni és próbákra járni, ráadásul ekkor történt, hogy Maradona drogügyekbe keveredett. Kizárólag az olasz válogatott meccseit néztem, de azt is csak azért, mert általában közel vagyunk a döntőkhöz. Ha profi zenész akarsz lenni, akkor megváltozik az életed: ez egy teljesen más életforma, ilyenkor kizárólag ez jelent számodra mindent.

Készítette: TAZ