Silent Force: Rising From Ashes

írta TAZ | 2014.01.06.

Megjelenés: 2013

 

 

Kiadó: AFM Records

Weblap: https://www.facebook.com/silentforceofficial

Stílus: Melodikus metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Michael Bormann - ének Alexander Beyrodt - gitár André Hilgers - dob Mat Sinner - basszusgitár Alessandro Del Vecchio - billentyűs hangszerek
Dalcímek
1. Caught In Their Wicked Game 2. There Ain't No Justice 3. Circle Of Trust 4. Living To Die 5. Before You Run 6. You Gotta Kick It 7. Turn Me Loose 8. Born To Be A Fighter 9. Anytime Anywhere 10. Kiss Of Death
Értékelés

Amikor azt gondolnánk, hogy a 2013-as év már elárasztott minket minden földi jóval és szépen elbúcsúzik, akkor egyszer csak feltűnik még egy nagyon erős lemez, amolyan fricskaként. A Silent Force ötödik stúdióalbuma, a ’Rising From Ashes’ hosszú tétlenséget szakított meg, ugyanis előző albumuk, a ’Walk The Earth’ 2007-es, vagyis hat évet készültek erre a kiadványra, ami jó néhány újdonságot is tartalmaz. A leglátványosabbak a banda összetételében keresendőek, az alapító Alex Beyrodt mellett már csak a Rage és LMO ütőse, André Hilgers maradt a zenekarban, ugyanis D.C. Cooper 2011-ben visszaigazolt a Royal Huntba, ráadásul Thorsten Röhre és Jürgen Steinmetz is elhagyta a bandát. Az énekesposztra Michael Bormann érkezett, akit többek között a Bloodbound és a Powerworld zenekarokból ismerhetünk. A szemfülesebb és tájékozottabb zenehallgatók most felkiálthatnak, hogy: „Ez már majdnem egy Sygnet reunion!” Valóban, a The Sygnet nevű formációban játszott együtt korábban a Bormann, Beyrodt, Hilgers trió, mely bandát nyugodtan nevezhetjük a Silent Force elődjének is. Michael érkezése ide vagy oda, sokan letettek a zenekarról, mondván hogy Cooper nélkül a Silent Force meg sem közelítheti a dicső éveket. Azonban a hosszú pihenő megtette hatását, a tagcserék és lemez előfutáraként érkező Circle of Trust pedig alaposan rácáfolt a kétkedőkre. Bormann rendkívül erőteljes, stabil hanggal rendelkezik, hihetetlenül nagyot énekel a lemezen, jó döntés volt visszahozni. Mégis van egy kis hiányérzetem, ami abból táplálkozik, hogy D.C. Cooper sokkal árnyaltabban, érzelemdúsabban énekel, mint Michael. Oké, mindent odatesz a helyére, remek adottságai vannak, kiváló énekes, de hiányoznak azok az apró finomságok, melyeket Cooper hozott annak idején. Természetesen ez ízlés kérdése is, ettől függetlenül engem így is letaglózott a végeredmény.

A klipben ráismerhetünk a másik kulcsfigurára és új fiúra, aki nem más, mint Alessandro Del Vecchio. Ezt az olasz fazont nyugodtan nevezhetjük az AOR királyának, az utóbbi időben ahova beteszi a lábát (kezét) ott lépten-nyomon arany terem, a lemez egészét átitatja AOR stílusjegyekkel – főként sunyi módon a háttérből –, ezzel megújítva a csapat zenei vérkeringését. És akkor itt merül fel a kérdés, hogy hova is soroljuk a Silent Force muzsikáját? Találunk a korongon jókora adag neoklasszikus, malmsteenes védjegyet Alex részéről, egy csipetnyi progresszivitást, power elemeket és az előbb említett AOR-felhőt. Leginkább az Eden’s Curse-t tudnám felhozni példaként, ezért úgy gondolom, hogy a melodikus metal egyik meghatározó képviselőjét köszönhetjük a Silent Force-ban. Ne feledkezzünk meg az új bárdistáról, Mat Sinnerről sem, akinek érkezésével a csapat supergrouppá alakult át, játéka kifejezetten üdén és frissítően hat. Persze ha nem Billy Sheehanről beszélünk, akkor a basszusgitárosváltást nehéz kihallani egy csapat zenéjéből, de ha felteszünk egy jobb fejhallgatót vagy feltekerjük csutkára a hangerőt, máris kiemelkedik Matt „alapozása” a háttérből. André Hilgers püfölése szintén karakteres, pedig tévesen azt gondolhatnánk, hogy csak jó szakmunkásként dobolja végig a lemezt. Azonban a Rage elsőszámú rajongójaként bőségesen volt lehetőségem kiismerni stílusát az elmúlt években, így itt is találtam a rá jellemző ritmusképleteket, díszítéseket, például a Circle of Trust vagy a Before You Run című tételekben.

Dalok tekintetében nagyon egyenletes színvonalú a korong, véleményem szerint sokkal erősebb is ezen a téren a ’Walk The Earth’-nél. Személyes kedvencem a nyitó hármas, tehát a Caught In Their Wicked Game, a There Ain’t No Justice és a Circle of Trust, ez a dalcsokor egyszerűen felér egy jobbegyenessel, ami után már nagyon nehéz „kitisztulni”. Bár úgy tényleg nem könnyű, ha szusszanásnyi időt sem hagy az ellenfél, pedig jólesett volna egy lassabb tételt is meghallgatni valahol a lemez közepe táján. Összehasonlítva az év melodikus metal termésével, mindenféleképpen az élmezőnybe tartozik ez a korong, de le merem fogadni, hogy ha tavaly került volna a boltok polcaira, akkor sokkal nagyobb visszhangot kapott volna a produkció.

Pontszám: 8

Legutóbbi hozzászólások