A europower maga: Gamma Ray, Freedom Call, Secret Sphere, Pozsony, P.K.O., 2010.02.28.

írta MMarton88 | 2010.03.04.

Ha a hegy nem megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Bárki, bármit mond, Kai Hansen a kortárs metalzene egyik ikonja. Az európai power metal "feltalálójáról" beszélünk, akinek az utóbbi munkái, noha megosztják a kritikusokat, mégis alapvetően pozití­v fogadtatásra találtak a rajongók körében. A csapat kötelező klasszikusainak viszonthallásáért pedig kétségen felül állt, hogy hol a helyem február legutolsó napján. Noha még a fülemben csengtek az előző napi fergeteges Hard Rock Farsang dallamai, pár óra alvás után, dögfáradtan, ám óriási izgalommal vettem utamat a vasútállomás felé. Mit is mondtam, kötelező klasszikusok? Hát tartogatott számomra egy nagy meglepit Kai bácsi... Miután kissé eltévedtünk Pozsonyban, másfél óra kóválygás után sikerült megtalálnunk a P.K.O. nevű "koncerttermet", mely egy egész komplex épületegyüttes része, szép környezetben, a Duna partján. Nagyjából kapunyitásra sikerült megérkezni, s egyből két pozití­v meglepetés fogadott. Az egyik, hogy a biztonsági őrök, illetve a motozás a ruhatár után volt, tehát lazán lerakhattad, leadhattad azon dolgaidat, melyek bevitele problémás lett volna, Ráadásul magába a koncertterembe is lehetett innivalót bevinni, ami egy további szimpatikus megoldás. Jó lenne, ha ezt a szokást idővel mi is meghonosí­tanánk. Egy gyors pillantást vetettünk a merchandise pultra, valamint a serárakra (dobozos Staropramen 1 euró), majd el is foglaltuk pozí­ciónkat a szí­npad előtt, hogy rövid várakozást követően elkezdődjön a buli. Már pusztán a Gamma Ray miatt megérte volna utazni, de bitang jó csapatokat hoztak "sugarasék" magukkal erre a turnéra. A Freedom Call után már évek óta ácsingóztam, a Secret Spheret pedig, noha korábban hallomásból ismertem csak, ugyancsak lelkesen vártam. Nem is tettem ezt hiába, hihetetlen, de igaz, 5-6 perc után már olyan hangulat kerekedett a P.K.O.-ban, hogy csak keresgéltem az államat a padlón. Még a 2004-as Scent of Human Desire lemezük megjelenésekor találkoztam először a brigád nevével, ám töredelmesen bevallom, hogy konkrétan a zenéjüket még soha nem hallottam korábban. Óriási hibát követtem el ezzel. A rövid intro alatt sejtelmesen a szí­npadra vonuló csapat nem szórakozott - egy vérprofi, igen erőteljes programmal mutatta meg, hogy bőven túl vannak már ők azon, hogy a harmadvonalban topogjanak. A taljánok muzsikája alapvetően a hanseni örökségre épül, ám óhatatlanul érződnek a Stratovarius vagy a Rhapsody hatásai is. Tökéletes választásnak bizonyultak a turnéra zeneileg, s az igazság az, hogy előadásmód tekintetében is nagyon rendben vannak a srácok. Szinte végig remekül szóltak (a buli elején a szinti picit halk volt), iszonyatos erővel dörrentek meg az alapvetően tempós, dallamos power himnuszok, melyeket a közönség, a csapat ismeretlensége ellenére is, óriási ovációval fogadott. Gyakorlatilag első hallás után énekelte a tömeg a refréneket, de ez nem is lehet meglepő! Akinek a Welcome To The Circus hallatán nincs erre ingerenciája, az a rock koncertek látogatása helyett inkább a Rubik-kocka kirakóbajnokságra járjon "bulizni"! Nyitóbandát ekkora lelkesedéssel fogadni talán még sosem láttam. Persze, ehhez szükség volt a frontember, Ramon R. Messina remek szí­npadi munkájára is, aki ráadásul az énektémákat is korrekten hozta. A többiek kezdetben picit megilletődöttnek tűntek a deszkákon, ám pár nóta és néhány hatalmas ováció után jóval lazábban, felszabadultabban muzsikáltak, igyekeztek a produktum vizuális oldalára is odafigyelni. Különösen igaz ez Gabriele Ciaccia billentyűsre, akinek az állvány mögötti headbangelése remekül mutatott a banda lógóját ábrázoló leplek előtt. Egyedül a basszusgitáros lógott ki a standard power fazonok közül, a fickót inkább képzelném el a Crowbarba, mint ide, bár azt hiszem, hogy ő csak beugró ezen a turnén. Túl sok időt sajnos nem kaptak az olaszok, pedig szí­vesen hallgattam volna még fülbemászó, dallamos, sőt fogós himnuszaikat. Az igazi hátast, a záró Dance With The Deviltől dobtam, akkora sláger, mint ide Lacháza, a közönség teljesen megőrült, én meg amióta hazaértem, szinte csak ezt a számot hallgatom. Zseniális! Hatalmas meglepetés volt számomra ez a brigád, remélem, hogy nagyon sok új rajongót tudnak szerezni. Muzsikájukban nincs semmi újdonság, szimpla europower, de a Gamma rajongóknak azt hiszem, hogy pont ez kell. Remek dallamok, remek előadás, várom már a csillebérci viszontlátást! Setlist: 1. Stranger In Black 2. Welcome To The Circus 3. Legend 4. Loud & Raw 5. Dance With The Devil Kedves kritikus barátaim! Azt kell mondjam, hogy jól le vagyunk ám mi ejtve! Itt van ez a Freedom Call, akiknek az új lemezét, szinte minden újságí­rótól csak "fikázni" hallottam. Erre akkora partit rendeztek, hogy arról csak szuperlatí­vuszokban lehet szólni. Nagyon rövid átszerelés után megpillantottuk a deszkákon a németek impozáns dí­szletét, egy várkaput (csak nem az Árnykirályét?), majd kialudtak a fények, s a rövid intro után a szí­npadon termett a négy muzsikus, hogy belecsapjon a We Are Oneba. Kedves olvasó! Emlékszel a legutóbbi budapesti Hammerfall koncertre, illetve arra, hogy ott mekkora sikere volt a nyitó Sabatonnak? Nos, ezen a Freedom Call bulin valami hasonló történt, én tökéletesen megfeledkeztem arról, hogy "csak" egy előzenekar játszik, az első pillanattól az utolsóig totális őrület uralkodott a küzdőtéren. Látszólag Bayéket is meglepte ez a meleg fogadtatás, nem győzték megköszönni a fanatikus rajongók folyamatos lelkesedését. Persze a zenészek biztosra mentek, a fájdalmasan rövid program egy igazi best of slágergyűjtemény volt, amely garancia a remek szórakozásra. Ugyebár az nyí­lt titok, hogy Dan Zimmermann kiszáll a csapatból, a turnén sem akart kétszer a bőrök mögé ülni, í­gy az egykori Primal Fear dobos, Klaus Sperling látta el Zimmermann mester feladatát, méghozzá érzésem szerint panasz nélkül, rendkí­vül profin. Mondjuk kamionsofőr kinézetével tökéletes ellenpárja volt a szálkásra gyúrt, bőrmellényes Baynek. A másik friss arc, a basszusgitáros Samy Saemann, aki szintén korrektül, végtelenül profin teljesí­tett, bár a "bass we can" (nem, a németeknek még mindig nincs humorérzékük) póló igen illúzióromboló volt a bőrbe bugyolált bárdisták, illetve a lovagi körí­tés mellett. Nyilván mozgásban is ők vitték a prí­met, noha a szí­npad felszántása elmaradt. Mégis, Bay egy szimpatikus frontember, laza eleganciával vezette le a mulatságot, és énekteljesí­tményét sem hiszem, hogy érhetné panasz. Mindenki korrektül teljesí­tett, sok mosolygás, jókedv, laza fesztelenség kí­séretében. A műsorba két nóta került az új albumról, s bárki bármit mond, az az igazság, hogy a rajongók imádták őket. Tökéletesen illeszkedtek a programba, melyben egészséges arányban keveredtek a szélvész speed-power himnuszok és az ugrálós menetelők. Érdekes, hogy mennyire eltérnek a vélemények a Shadowkingről a rajongók, illetve a kritikusok között. Ennek az okairól csak találgatni lehet, de Bayék valamit nagyon tudhatnak, hisz a We Are One/United Alliance/Thunder God indí­tás bődületesen erős volt, minden kar a magasba lendült. Az összes torokból felharsantak a sorok, s a nyakak is heveny mozgásba kezdtek, csak azért, hogy a következő, Tears Of Babylon alatt egy emberként ugráljon mindenki, s a bokánkat is jól megdolgozzuk. Nesze neked ápdét fitnesz! Hihetetlen, de igaz, az új nóták (is), valami hihetetlenül nagyot ütnek élőben! A Circle Of Liferól a Hunting High And Lowt (szia Timo!) hallgathattuk meg, bevallom, én jobban örültem volna a Hero Nationnek, bár ha arra gondolok, hogy még egy ugrálós számtól leszakadtak volna a lábaim, jó is, hogy újból a tempóé lett a főszerep. Számomra a csúcspontot az Eternity daltrió jelentette, hiába, az a kedvenc lemezem a csapattól, és a Metal Invasion, Warriors, Land Of Light hármas a europower stí­lus csúcsteljesí­tményei közé tartozik. A totálisan katartikus élményt csak az zavarta meg picit, hogy a Metal Invasionben hiányzott a billentyű. Az őrületesen remek buli ezzel sajnos a végéhez érkezett, a záró tétel mi más lett volna, mint a Freedom Call, melynek végeztével sajnos befejeződött ez a szenzációs koncert. Nagyon sajnálom, hogy nem jutott nekik egy picit több idő, úgy elhallgattam volna még a brigádot, no meg sorolni tudnám a kedvenceket, amelyek valószí­nű csak legközelebb kerülnek majd terí­tékre. Nemcsak a küzdőtéren, a szí­npadon is óriási hangulat uralkodott, minden pillanatát élveztem a shownak, bárki bármit gondol, a Freedom Call ereje teljében van! A buli után sikerült beszélgetni egy picit a tagokkal, akik azt í­gérték, hogy visszatérnek a környékre még idén, headlinerként. Én ott leszek! Setlist: 1. We Are One 2. United Alliance 3. Thunder God 4. Tears Of Babylon 5. Hunting High and Low 6. Metal Invasion 7. Warriors 8. Land of Light 9. Freedom Call Ilyen előzmények mellett, úgy éreztem, hogy a Gamma Ray már akkor is hatalmas bulit fog csapni, ha valamiért annyira nem lesznek jók, mint szoktak. Mégis, arra számí­tottam, amire a másodéves informatikushallgató, mielőtt megismertetik napjaink egyik legismertebb programozási nyelvével: "Most jön a java"(he-he). Szinte percre pontosan kilenckor megvillant a kis lámpa a szí­npadon, s felcsendült a We Will Rock You a Queentől, melyet először picit Gammásí­tva, majd az eredeti szövegén énekelt egy emberként a tömeg, csak azért, hogy a szóló után a fények kialudjanak, s elinduljon a már-már kultikus üdvözlés, a nyitó Welcome. Zimmermann a sötétben bemászott a dobcájg mögé, majd valósággal berobbantak Hansenék a dí­szletek közé, az 1999-es Powerplant lemez ötödik dalával: óriási üdvrivalgás közepette valósággal feldördült a Gardens of the Sinner! Kezek a magasban, loboncok a levegőben, egy emberként harsogták a megveszekedett rajongók a kultikus sorokat. Már a show elején is pazar hangulat lett úrrá az összegyűlt rockerarcokon, még a gitárszólókat is énekelték a rajongók. Sok mindent mondanak mostanában Hansenékről, való igaz, hogy a Gamma Ray lemezek nem az innováció magasiskoláját jelképezik, viszont amit ez a fickó kitalált 25-30 éve, az még ma is rendkí­vül jól működik. Lehet mondani, hogy már nincs is egy önálló ötlete, de érzésem szerint a Gamma rajongóknak nem is kell más, minthogy a régi, jól bevált és imádott dallamokat, paneleket meghallgathassák százezredszerre is. Továbbá az is fontos adalék, hogy Hansenék mindig odafigyeltek a minőségre, akár kiadványról, akár élő fellépésről volt szó, és most sem esett ez másként. Óriási molinó előtt, Fangface motorokkal, lépcsőkkel, reflektorokkal dí­szí­tett, roppant impozáns, és monumentális dí­szletek közt muzsikáltak a fiúk, végig nagyszerű hangzással (nálunk ilyen miért nincs?), remek szí­npadi, zenei teljesí­tménnyel. Sajnos eléggé látszik már, hogy a Gamma Ray tagjai sem fiatalok, ám szerencsére csak a szemek alatti ráncokban. Nem lelketlenül profi, hanem jó hangulatú, intenzí­v szí­npadi jelenlétű, felszabadult játékot kaptunk a csapattól. A Hansen/Richter páros a teuton nehézgitárosság egyik legszenzációsabb duója, közös szólóik a Gamma Ray muzsikájának egyik fontos alappillérét képzik, melynek szí­npadon történő interpretálása mind fület, mind szemet gyönyörködtető élmény volt, továbbra is le a kalappal! Az újfent bajuszt növesztett Dirk korrektül hozta a kötelezőt a basszusgitáron, Zimmerman mester pedig szintén kitett magáért, bombabiztos dobolását helyenként még egy kis verőpörgető bohóckodással is megspékelte. Nem volt rövid az este, bőven másfél óra fölötti programmal kedveskedtek Hansenék, s el is érkeztünk a kényes ponthoz, a setlisthez. Valószí­nűleg ez fogja a leginkább megosztani az olvasótábort, nem véletlenül. Előzetesen nem néztem meg, hogy mit fognak tolni Hansenék, gondolván, betéve tudom a diszkográfiát, nagy meglepetés aztán nem érhet, hoznak egy slágergyűjteményt és elégedetten megy mindenki haza. Nem í­gy lett. A jól megszokott kollekcióba nagyon csúnyán belenyúltak Kaiék, komolyan vették azt, hogy ez egy lemezbemutató turné. A To The Metalról 5 nótát is előkaptak, ráadásul nem is a legcombosabbakat. Az elején az Empathynak igen megörültem, a Gardens/New World Order páros után remek ötletnek bizonyult egy picit lassabb, ám himnikus tétel, arról nem is beszélve, hogy igen gyönyörű látványvilággal sikerült megspékelni a dalt a szí­nes reflektoroknak köszönhetően. Hozzá kell tennem, hogy ez végig erőssége volt a shownak. Engem az ezt követő Deadlands sem zavart, minőségi szerzemény az új albumról, élőben is hengerelt, a közönség imádta, ütött. A Majesty lemezes Fight felkonferálása igen jópofára sikeredett, hisz Hansen eredetileg pár számmal korábban akarta elnyomni, hiába, úgy tűnik, ezt a setlistet még ők sem szokták meg. Persze a baki, illetve az ehhez kapcsolódó bohóckodás csak tovább fokozta a hangulatot, mely újfent óriási energiákat szabadí­tott fel a küzdőtéren. Aztán innen indult az a rész, ami okán egy picit megoszlanak a vélemények. Ha már a To The Metalról szerettek volna Hansenék játszani ismét, nem biztos, hogy a Mother Angel, No Need To Cry párost kellett volna előkapni. Számomra ez volt a két mélypont az albumon, s noha az előbbivel még nem volt most gáz, utóbbi, a személyes jelleg ellenére is fölöslegessé vált, nagyon örültem volna helyette egy Silencenek, vagy egy Heal Menek. Arról nem is beszélve, hogy a szám közepén akusztikus gitárral játszó Dirk énekesi teljesí­tménye finoman szólva is orbitálisan gyenge. Remélem, hogy hamar kikopik a műsorból. Jött viszont egy újabb komoly, ám ezúttal pozití­v meglepetés: az Abyss Of The Voidra abszolút nem számí­tottam, a magasztos, középtempós dal élő meghallgatása rögtön kárpótolt az előbbi stikliért. Remek választás mint különlegesség, nagyon jól tolták el a németek. Van egy rossz szokásom: nem szeretem a szólóbetéteket. Én Dan Zimmermann dobszólóját is untam eleinte, bár a "barock" alapokkal megbolondí­tott játékos befejezés egész mókás volt, arról nem beszélve, hogy még egy kis "tűzköpésre" is rászánta magát Dan, amolyan KISS/Immortal módra. Alig akartam hinni a fülemnek, mikor felcsendültek az Armageddon kezdő dallamai, egy újabb meglepetés, de még milyen nagyszerű! Az egyik kedvencem a Powerplantról. Nem kicsit indult be erre a dalra is a nézősereg, bár Kai Hansen szólóblokkja a dal közepén a spongyabobos gitárjával az este legfölöslegesebb pillanata volt. Igazi mélypont, mert az a "szóló", amit játszott rajta, nem sokkal ért többet, mint maga a rajzfilm... Lehet, hogy lemezen sokan unalmasnak tartják, de a szí­npadon hatalmasat ütött a To The Metal, egy igazi együtténeklős koncerthimnusz, mellyel kezdetét vette az utolsó nagy őrület! Előkerültek a klasszikusok, a Rebellion In Dreamland, valamint a Man On a Mission, a hibátlan mesterművekkel viszont már el is köszöntek a németek. Egy rövid bí­ztatás után aztán jött a ráadás, pár "feldolgozással". Miután a cigizni vágyó Henjót is sikerült "visszaráncigálni", mi más érkezhetett volna, mint a legnagyobb ovációt és a totális katarzist kiváltó I Want Out. Számomra a csúcspontot mégis a Ride The Sky jelentette, halkan jegyzem meg, hogy ez eredetileg nem is szerepelt a programban, úgyhogy érdemes volt lelkes fogadtatásban részesí­teni végig Hansiékat. Ezek után viszont tényleg eljött a fájdalmas búcsú, a Send Me a Sign valóban végett vetett ennek a szenzációs éjszakának. Többektől hallottam, hogy azért volt ez egy jó buli, mert nem a kiszámí­tható, ezerszer ismert nótákat kaptuk az arcunkba megint, hanem sok-sok különlegességet. Ezzel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy ez igaz, ugyanakkor egy picit szerintem túllőttek Hansenék a célon. Totálisan mellőzni az Insanityt, vagy a Somewhere Out In Spacet nem biztos, hogy kellett volna, rengeteg mestermű kimaradt. Ha két-három dallal kevesebbet tesznek be a friss korongról, ugyanúgy megmaradt volna a program különleges jellege. Viszont panaszra nyilván í­gy sincs ok, hisz az esetleg kevésbé kiemelkedő nótákat is lazán elvitte a hangulat a hátán, szenzációsan éreztem magam, ez inkább már csak szőrszálhasogatás a részemről. Ráadásul a buli után Hansen megnyugtatott, hogy gőzerővel folynak a szervezési munkálatok egy Skeletons In The Closet 2 körútról, ott majd mindenki megkapja a most hiányolt kedvenceit. Reméljük, az már Magyarországot is érinti! Nem hinném, hogy bárkinek lenne oka panaszkodni, ez bizony egy méregerős este volt, valami egészen varázslatos hangulattal, zseniális bandákkal, legendás tételekkel. Egy életre szóló élménnyel tértem haza! Ezt a triót kötelező elcsí­pnie mindenkinek, aki europower rajongó. Március 20-án Prágában még bepótolhatja a mulasztást az, aki most rest volt utazni. Etalon. Setlist: Welcome Gardens Of The Sinner New World Order Empathy Deadlands Fight Mother Angel No Need To Cry The Saviour Abyss Of The Void Drum Solo Armageddon To The Metal Rebellion In Dreamland Man On A Mission I Want Out (Helloween cover) Ride The Sky (Helloween cover) Send Me A Sign MMarton88 Képek: CSLP Külön köszönet az EPG-nek és Julius Masariknak! Thanks very much to EPG and Julius Masarik!