Két üveg Jack és egy láncfűrész!: Jackyl, Nigel Dupree Band - Electric Cowboy, Johnson City, TN

írta Redneck IMI | 2009.10.11.

Valószí­nű, hogy a mai rockzenét szerető fiataloknak semmit nem mond ennek a zenekarnak a neve, de a magamfajta vén, trottyos rockernek - aki mostanában egyébként már jobban megnézi a büfében a hot-dog-ot, mint az amúgy igen tetszetős büfés hölgy köldökig kivágott dekoltázsát - azért felragyogott a tekintete, amikor meghallotta, hogy a közelben nyomul a banda. Valamikor időszámí­tásunk előtt láttam őket Torontóban és az itt átélt iszonyatosan jó hangulat emléke vezérelt arra, hogy a napi 12 órás meló után a helyszí­n felé vegyem az irányt... A kí­vülről semmitmondó bár belülről a jól bevált texasi kocsma érzetét keltette az emberben; a pultnál nyeregre kellett ülni ahhoz, hogy az e vidéken honos Jack Daniels-t megrendeld, majd ha már jó volt a hangulatod ki is pattanhattál belőle, hogy a terem közepén az errefelé szokásos táncparkett deszkáin bontogathasd mozgáskultúrád szárnyait (a koncert után használták is rendesen a rockerek, igaz akkor már country zenére). Nigel Dupree Band Mielőtt rég látott kedvenceim belecsaptak volna a húrokba, egy olyan zenekar lépett a világot jelentő deszkákra, akik ahelyett, hogy a mesét nézték volna otthon pizsiben, egy füstös bárban nyomták ezerrel. Mivel a főzenekar énekesének fia alapí­totta a bandát, meglehetős kí­váncsisággal vártam, mit örökölt a zsenge korú srác a fatertól annak ellenére, hogy nem tudom, törvényes volt-e ilyen suhancoknak játszani ebben a bárban. Na de mindegy, nézzük, mit tudtak. Senki ne várjon tőlem dalcí­meket vagy földbe dorongoló kritikát, helyette inkább azt í­rom, hogy ugyan bőven van még mit tanulniuk a zenélés fortélyaiból, de reménykedem abban, hogy majdan, ha a bébik elengedik apa kezét és az a bizonyos tojáshéj is leesik a hátsó fertályukról, a saját stí­lusukat kialakí­tva, az ilyen helyeken összeszedett rutinnal felszerelkezve később sikeres banda legyen belőlük. Egyébként a zenekart alapí­tó Nigelnek kí­sértetiesen hasonló volt a hangja az apjáéhoz és valószí­nűleg a playstation helyett is inkább a gitárt nyúzta, mert a kis csávó határozottan nem volt fakezű. A stí­lus, amit nyomni próbáltak, pedig a 80-as évek rockzenéje volt, ami nálam bizony jó pont. Szóval gyakorolni srácok és kí­váncsian várom az új találkozást, majd ha lesz rá mód. Jackyl Az egy szem road okozta kisebb káosz, hogy egy óvatlan pillanatban a dobszerkóra borí­totta a gondosan felrakott molinót, borí­tva ezzel a cineket is, rendesen meghosszabbodott várakozásra kényszerí­tett minket. "Mr. Bean" azonban nem elégedett meg ennyivel: a molinót maga elé gyűrve igyekezett minél hamarabb eltűnni a szí­npadról, de azon az oldalon, ahol nem volt lépcső. Valószí­nűleg az egeket verdeső pontszámokat kapott volna az úszó VB-n azért a csodálatos hasasért, amit produkált. Közben a zenekar is felsétált nagy röhögve a szí­npadra, ahol volt humoruk azt mondani, hogy ez volt az intró. A 15 $-ba került jegyből már ez megért 10 $-t, úgyhogy egyből gondoltam, a hangulattal nem lesz baj. Egy feszesen tökös kis rock 'n rollal kezdtek a fiúk, amikor is az énekes is felsétált a szí­npadra egy olyan szerkóban, amitől megint könnyes lett a szemem a röhögéstől. Utoljára Eli Wallach-on láttam ilyen kezeslábast "A jó, a rossz és a csúf" cí­mű filmben. Haláli volt, hozzá pedig az a tűz piros weszkó csizma...!!! Neki is volt humora azt mondani, hogy ez bizony az intró 2. Szégyenemre az első két számról lövésem sem volt, pedig megfordulnak a zenekar lemezei a CD lejátszómban, viszont az I Stand Alone-ra már vadul ráztam ki az allergiát az orromból. Egyszerűen zseniális ez a szám az egyszerű riffjeivel és magával ragadó ritmusával, ráadásul a kis helyhez képest elképesztően jó minőségben szólalt meg a cucc. Úgy látszik nemcsak nekem, de a közönség többi részének is ez volt az első ismerős darab, mert egy kellemes kis beindulás követte, amiből végül olyan cunami alakult ki, hogy belökött az első sorba. Ezt a ragyogó alkalmat meg is ünnepeltem azzal, hogy a bárdista mikrofonállványáról gyorsan leemeltem egy pár pengetőt emlékbe. Aki egy kicsit is ismeri a Jackylt az tudja, hogy Jesse, az énekes nagy dumás; alig telt még el egy fél óra a buliból, már a harmadik sztorin is túl voltunk. Persze ezek a sztorik a helyi csí­nytevésekről szóltak, amiből sajna vajmi keveset értettem, mert Jesse csak a dalszövegeket énekelte rendes angolsággal, az átkötő szövegeket és a kis történeteit azonban az itt megszokott és érthetetlen Hillybilly nyelvjárással nyomta. Mindenesetre a környékemen dőltek a röhögéstől. A sztorizás után jött a Mr.Evil, aminek négy akkordját nagyon lazán és közben a whiskey-t erősen szopogatva adtak elő. Amúgy amilyen tempóban vedelték a nedűt, biztos voltam benne, hogy nem élik meg a buli végét. Jesse némi nemű toroktornáztatása után a You Want It Heavy nótával borzolták tovább a kedélyeket; ami bár szintén nem a túl bonyolult szerkezetéről ismert, egy olyan kőfejű tufa rockernek, mint én, pont ez az ami irgalmatlanul bejön. A hangzás bika volt, a gitárok úgy hasí­tottak, mint egy TU-154-es. A zenészek az irdatlan mennyiségű Jack ellenére is halál pontosan hozták azt, amit már lassan húsz éve nyomnak estéről estére az ilyen lebujokban, Jesse hangja pedig olyan volt, hogy azonnal, nyugodt szí­vvel merem ajánlani az AC/DC-be, ha netán gondok támadnának ott. Dupree-nek ugyanis az égvilágon semmit nem kopott a hangja, ráadásul még mindig jól kezelte a gitárt is. A show-n pedig Jeff lendí­tett nagyot hihetetlen mozgáskultúrájával és halál laza előadásmódjával, akiben hót ziher, hogy valami indián vér csörgedez. A ritmusszekció nemes egyszerűséggel magabiztos és földbedöngölő volt, és itt sem hiányozhatott az egyediség a külsőségekben; Chris, az ütős csak úgy simán egy szál alsógatyeszban verte a cuccot a show elejétől annak végig. A koncert vége felé előkerült még a tarsolyból egy másik kedvencem, a Push Comes To Shove. Az enyhe DC beütésű szám ugyan tarolt a publikum java részénél, szerintem azonban Jesse elszúrta egy kicsit a közepét egy felesleges és nagyon uncsi szólóval, de Jesse már úgyis kijelentette magáról: "baszott jó gitáros vagyok". Vitázni nem volt idő vele, mert szép lassan jöttek az igazi húzó nóták, amiből sajnos csak egy-kettő lett mérsékelt siker annó, pedig a nálam abszolút favorit Down On Me jóval többet érdemelt volna. Ez a nóta is egy nagyon egyszerű darab, de úgy beléd rakja a boogie-t mint egy áramütés. Na, itt érkezett el az a pont a bárban, amikor mind a nézőtéren, mind a szí­npadon fergeteges volt a hangulat. Itt már Jeff is gitárhősnek érezte magát, és szólózott is egy pöttyet, de az Ő produktuma sokkal jobban sült el, mint Jesse barátunké; volt benne egy kis sleaze és egy kis blues is, de egyiket sem nyújtotta rétestésztára. Egy hármas blokkal és két sztorival közeledtünk a műsor végéhez. Következett az igen sokat mondó She Loves My Cock cí­mű nóta, amire az énekes azt mondta, hogy a világ legszebb balladája (ilyen cí­mmel, "fuckers"?!), valójában egy beindulós dörgedelem a nyolcvanas évekből. A helyiek nagy örömére előkerült még a Ramones-i egyszerűséggel megí­rt Redneck Punk cí­mű eposz és hogy én se maradjak vigyor nélkül, a koncert utolsó számaként eljátszották a Dirty Little Mind nótát, ami méltó befejezése volt ennek az őrült koncertnek lüktető, lendületes dallammenetével, a közönség megénekeltetésével és "megwhiskeyztetésével". Mí­g az igazi nagy durranásra várakoztam - amire aztán a ráadásban sor is került - azon filóztam, hogyan tud megrekedni ezen a szinten ez a jobb sorsra érdemes banda. A Jackyl esetében a válasz egyszerű: elbaromkodják a koncertet. Annak ellenére, hogy hibátlan volt a show és egy hamis hang nem hangzott el, egy percig sem tűnt komolynak a banda. De most már azt mondom, ne is változzanak meg, én í­gy is csipázom őket. Egy kis unszolást követően aztán azonnal visszajött a csapat, hogy elnyomja azt az egy világslágert, amit valamire való rocker Tokiótól Los Angeles-ig ismert annak idején, a The Lumberjack cí­mű dalt. A rockzenéből felmentettek kedvére elmondanám, hogy ez az a szám, amiben a gitárszólót egy stihl fűrész helyettesí­ti, ráadásul úgy, hogy nem töri derékba a számot, hanem dallamilag és szerkezetileg is pontosan beleillik a nótába. Mit ne mondjak, talán életemben először nem élveztem az első sor kiváltságos mivoltát, ugyanis egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy Jesse-nek majd két üveg Jack után az orrom előtt kell bemutatnia, mit is tud egy láncfűrésszel. Hála az égnek magabiztos volt, í­gy csak egy bárszék és a plafon szenvedett károsodást a tulaj nagy örömére. Egyébként fantasztikus volt látni és még jobb hallgatni ezt az elmebeteg nótát, amit szintén igen magas szinten hoztak a zenekar tagjai. A majd két és fél órás buli (amiből csak a sztorizás kitett egy órát) úgy szállt el, mint a pinty. Nem csalódtam bennük és újból átéltem azt a fantasztikus hangulatot, amit annak idején Torontóban, igaz kisebb helyen. Tudom, kicsi az esély rá, de ha egyszer átrándulnak Európába, mindenkinek ajánlom a zenekart, aki egyszerűen csak jól akarja magát érezni. Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI