Great White, 25th Anniversary Reunion Tour : Nashville Sound, Johnson City,TN, USA. 2008. 04. 11.
írta Redneck IMI | 2008.04.26.
Egy személyes, igen kellemetlen élménnyel kezdeném ezt a beszámolót. Fiatalságom fénykorában hatalmas Great White rajongó voltam, és így 2003. február 20-án, nem kevés izgalommal készültem életem első Great White koncertjére, azonban mivel a buli hétköznapra esett, így a munkahelyi kötelezettségnek is eleget kellett tennem. A főnököm persze nem engedett el időben, a délutáni csúcs NYC-be pedig nem egyszerű, úgyhogy mire kiértünk a sztrádára már jócskán késésbe voltunk és esélyünk sem volt kezdésre oda érni... Azonnal belekezdtem az önsajnálatba, és majd egy órán keresztül hajtogattam a kocsiban ülők örömére, "csak én lehetek ilyen SZERENCSÉTLEN" című monológomat. András barátom nem kis bravúrral lefaragott a forma 1-es vezetési stílusával majd félórát az elveszett időből, így maradt egy kis remény, de amint közelebb értünk a helyszínhez, az is szertefoszlott. Az út teljes hosszában tele volt rendőr-, mentő- és tűzoltóautóval. Mondtam a barátaimnak, hogy nem azért autóztam majd három órát, hogy végül egy kis gyaloglás eltántorítson a koncerttől. Tízperces séta után, a döbbenettől szólni se tudtunk egymáshoz. A helyet (Station), ahol a buli lett volna, több méteres lángok borították, tűzoltók próbálták a tűzet megfékezni, több kevesebb sikerrel. Mint a villám hasított belém a kocsiban előadott nyavalygásom a szerencsétlenségről... Ezen a borzalmas estén, 100 rocker társam halt meg, alig 20 perc alatt, köztük Ty Longley a zenekar gitárosa. A hazafelé tartó út csendben és merengve telt el, különösen nekem. Ezen történés után, még kétszer nézhettem volna meg a bandát, de valahogy sosem akaródzott. Aztán ahogy telt az idő és a legújabb lemeze is jól sikerült a társaságnak, akik újból az eredeti felállással kezdtek el turnézni, rászántam magam életem első Great White koncertjére. A helyszín egy szép nagy éjszakai bár volt, aminek a tulajdonosa a szebb napokat is megélt XYZ zenekar menedzsere volt hajdanán. Talán az ő régi összeköttetéseinek hála, hogy olyan bandák fordultak meg ebben az isten háta mögötti kis városban, mint a XYZ (micsoda meglepi) Lillian Axe, Britney Fox és most a Great White. A helyiségbe belépve kisebbfajta időutazásban volt részem, mintha csak egy western filmbe csöppentem volna. A berendezés a 'bútorok' a bárszékek, amik egyszerűen csak nyergek voltak, mind a vadnyugati feelinget idézték. A nem kicsi küzdőtér kellős közepén helyezkedett el a hatalmas táncparkett, amire nem lehetett rámenni, így a közönség feleződött. Ebből egyenesen adódik, hogy ez a bár nem egy ideális koncerthely. Igyekeztem minél jobb helyett elfoglalni, így egy igen pocsék helyi előzenekart kellett végigszenvednem. Nem kis próbatétel volt félórában meghallgatni az általuk countrygrindcore-nak nevezett borzalmat. Jellemző az amcsi közönségre, hogy még ezt az ultragyenge együttest is megtapsolták. Éjféltájban aztán a Cápa film jellegzetes zenéjére besétáltak a fiúk, és az intro befejeztével belecsaptak a Desert Moon-ba. Tipikus koncertkezdő nóta, nem is maradt el a siker a maroknyi a nézőseregtől; lehettünk vagy kétszázan, de annál zajosabban. Fergeteges kezdés volt, és nagyon jó volt látni az "öregeket" végre! Hosszú böjt volt! A második nótát az Old Rose Motel mintha a kívánságlistámról játszották volna, élveztem is a szerzemény lassú blues stílusát. Hála az égnek a billentyűs hangszer sem maradt otthon, így Lardie ritmuskirály rögtön az elején megmutathatta, mit is tud egy másik hangszeren. Face The Day-el folytatódott a Great White orgazmusa füleimnek. A közönség énekeltetésével kezdődő és a hangszerek fokozatos beszállásával szóló dal akkorát ütött rajtam (is), mint az állat. Talán itt tűnt fel először, hogy Jack-nek már nehezen mennek a magasak, de mondjuk inkább az, hogy rossz helyen álltam. Az új lemezről a címadó szám Back On The Rhythm került terítékre, ami mellesleg nem is volt új, mert legálabb nyolc éve szerepelt már koncerteken. Élőben olyan elementárisan jó volt, olyan ritmusa és húzása volt, amit csak a legnagyobb előadóktól kaphat meg az ember. Persze semmi sem lehet tökéletes, mert a koncert közepén a zenészek különböző szóló lemezeiről kerültek elő nóták, de könyörgöm minek, amikor annyi, de annyi jó Great White nóta van, hogy reggelig lehetett volna nyomni őket. A kicsit le is ült hangulatot nehezen sikerült felrázni végül. Mark Kendall, aki az egész este fénypontja volt számomra, itt kiélhette magát a gitárján. Fantasztikus zenész, aki csak a hajkoronát vesztette el az évek során, de a gitártudását nem! A ritmus szekció is pazar volt. Audie pontos volt, mint az atom, és a lányok nagy kedvence Sean is ott volt a szeren, ráadásul igen agilis volt, ami viszont nem mondható el a törpszuper Michael Lardie-ról. Hála az égnek az alkohol és súlyproblémaitól megszabadult Jack Russel is hozta a régi formáját, még ha akadtak is gondok bizonyos hangfekvéseken. A hangzás azonban messze volt a tökéletestől, ami talán azzal magyarázható, hogy a keverőpult a színpad jobb oldalán helyezkedett el, amit legnagyobb elképedésemre a zenekar ritmusgitárosa Michael kezelt. Néha csak úgy szám közben lesétált és tekergette a kütyüket, mindezt úgy, hogy akkordozott azért közben. Több mint 20 éve járok bulikra, de ilyet még nem pipáltam. A koncert vége felé ugyan előkerültek a megaslágerek Rollin Stone, Rock Me, de addigra a publikum jó része befáradt. Bezzeg én még mindig lóbáltam a sörényt, mert az ember nem lehet fáradt, amikor a ráadás első darabja a Can't Shake It volt. Csak becsuktam a szemem és nosztalgiáztam! 1990 van, készülök a melóba, a Tüzesvízbe, és a tükör előtt állva könyörgök a barátnőmnek, hogy csináljon minimum Bon Jovi-t belőlem, és a háttérben Great White szól. Istenem, a régi szép idők, amikor még nyoma sem volt a grunge-nak, és mindenki tupírozott hajjal járt le a vízbe... Vissza a valóságba, ahol a Grammy-díjra jelölt remekművel Once Bitten Twice Shy-al záródott a show. Na de hol maradt egy kis Led Zeppelin? Mint tudjuk Jack remekül énekli a Zep nótákat, így a Call It Rock n Roll-t is. Úgy látszik, azonban tényleg nem lehet minden tökéletes; a setlist sem volt az. Kár, pedig eredetileg benne volt a játszandó dalok között. Sebaj, majd máskor, mert tutira lesz máskor! Miért? Azért, mert baromi jól éreztem magam!!!!! Aki szereti a hairmetalt egy kis blues-al megáldva, mindezt profi zenészek előadásában, ajánlom az európai fesztiválokon itt-ott feltűnő Great White-ot. Setlist, címszavakban 🙂 : Redneck IMI
(virginia555) Fotók: Redneck IMI (virginia555)
Legutóbbi hozzászólások