Ha készült volna felvétel a Tool második magyarországi fellépéséről, és kiadnák lemezen, lehetne a címe ’5398 Days – Live In Budapest’, utalva ezzel a banda 2006-ban megjelent negyedik stúdióalbumára, meg arra is, hogy a két hazai koncert között majdnem 15 év telt el. Az a fellépés a 2007-es Szigeten eléggé felemásra sikerült akkor is, ha nagyon várt esemény volt hatalmas tömeggel és hatalmas hangulattal, meg egy áramkimaradással. A ’10,000 Days’ album két éven át tartó, több mint 200 koncertből álló promóciós körútjában volt egy jó nagy európai fesztiválkanyar 2007-ben, ebbe került be a Sziget, ahol nem élete legjobbját nyújtotta a banda.
A ’Fear Inoculum’ albumra „mindössze” 13 évet kellett várni, amelynek népszerűsítésére hasonlóan gigantikus, világkörüli turnét tervezett a zenekar. Ezt 2020 márciusában sajnos le kellett állítani a globális járvány miatt, és majdnem kétéves koncertszünet következett, Maynard James Keenan énekes kétszer is megbetegedett koronavírusfertőzés következtében. Szerencsére komoly következmények nélkül megúszta, és személyesen kürtölte tele a médiát, amikor eljött a megfelelő pillanat tavaly szeptemberben: „Fejezzük be, amit elkezdtünk!”. Ez pedig a turné 56 állomásos folytatását jelentette, amelynek az utolsó helyszíne Budapest lett, és akkor most lapozzunk május 24-hez.
A korai beengedésnek megvan az a bája, hogy nem kell tolakodni a sörödért, meg odaférsz a merch pulthoz is. Pontosabban csak azt hiszed, hogy odaférsz! Kapunyitáskor az igazi gyűjtők rohantak a standokhoz, a szerencsések megérezték, hogy a jobb oldali a dedikált cuccok lelőhelye, a bal oldali meg standard cuccoké. A jobb oldalihoz biztonsági őröket kellett állítani, mert akkora volt a balhé azon, hogy ki vigye el a dedikált dobbőröket meg a többi one-off nyalánkságot. A Tool misztikus grafikai világa rengeteg megvásárolható holmiban (is) testet ölt, ezek között vannak igazi ritkaságok. A társaságunkhoz átmenetileg csapódó amerikai true fan elmesélte, hogy pl. az adott napi koncerthelyszínhez kapcsolódó, kézzel sorszámozott, pár száz példányban limitált hologramos poszterből – amelynek a normál ára 25 ezer Ft volt – készül mindig egyetlen darab „doodle” verzió, amelyet Adam Jones gitáros összerajzolgat, illetve a banda tagjai mind aláírnak. Ennek az ára átszámolva 900 dollár (!) volt, a fickó elmondása szerint életében összesen kétszer sikerült ilyet kincset megszereznie, ami azonnal eladható lenne 5000 dollár körüli áron. Szóval meglehetősen hajmeresztő a Tool-merch árazása, akik csak pólót akartak venni, azoknak is legalább 12 ezret kellett kicsengetni, de a korábban emlegetett ’Fear Inoculum’ ultra deluxe vinyl box-set is felbukkant, már-már ellenálhatatlan 200 ezres diszkontáron. Nem láttuk, csak hallottuk, egyszerűen nem lehetett odaférni a pulthoz belátható időn belül.
![](https://hardrock.hu/wp-content/uploads/2024/02/huacdcbepo.jpg")
A Toolnak nem szokása, hogy pancser bandákat hív meg opening actnek a turnéjára, az európai szakaszon a Brass Against melegítette be a közönséget, akik önmagukat olyan kollektívaként definiálják, akiknek célja társadalmi és személyes változásokat inspiráló zene létrehozása. A valóságban egy fúvószenekar, ahogy még biztosan nem hallottad, egy 8 főből álló energiabomba, amelyben helyet kap gitár, basszus, dob és négy fúvós hangszer, meg az exhibicionista Duracell-nyuszi énekesnő Sophia Urista. Sophia azzal került be a botrányrovatokba tavaly novemberben, hogy egy daytonai koncerten a show részeként levizelte az egyik rajongót a színpad kellős közepén. Mi nem ezért szeretjük a Brass Against zenéjét, hanem azért, mert saját kompozícióik mellett teljesen egyedi felfogásban és kőkemény hangszereléssel játsszák olyan nagy nevek dalait, mint a Tool, Rage Against The Machine, Soundgarden, Black Sabbath, Led Zeppelin, Audioslave és System Of A Dawn. A magyar közönség előtt nem ismeretlenek, 2019-ben már felléptek a Dürer Kertben, sőt most szombaton is ott lesznek az Akváriumban!
Az ő szettjük 19:29-kor kezdődött az Audioslave Cochise-ával, rezesbandát így még nem hallott az aréna, olyan dühödten nyomták a protest-brass-metalt (vagy mit), hogy nem lehetett megállni headbangelés nélkül. A nyolcszámos műsorba egyetlen saját daluk mellé hét klasszikus került be, köztük a Tooltól a Forty Six & 2, a Stinkfist és a Lateralus intrója is a Killing In The Name előtt. Ezzel kicsit ellopták a show-t a Tool elől, mert standard koncertnótákról van szó, ennek is lett a következménye (vagy az oka), hogy a Tool unortodox műsorral zárta a turnéját Budapesten.
A Stinkfistnél hirtelen 11-re nőtt a Brass Against létszáma, mert kissé szokatlan módon a Tool háromnegyede (Danny Carey, Justin Chancellor és Adam Jones) is csatlakozott hozzájuk, Danny úgy festett a dobcájg mögött a 206 centijével, mint Mike Portnoy anno a Hello Kitty-szerkóval. A Killing In The Name-re kiegészült egy kilenctagú jelmezes táncformációval a zenekar, valóságos karnevállal zárva a felvezetést, nagyon rendben volt az előadás elejétől a végéig.
Cochise (Audioslave) / Bulls On Parade (Rage Against The Machine) / Forty Six & 2 (Tool) / Umbra / Kashmir (Led Zeppelin) / Aerials (System Of A Down) / Stinkfist (Tool) / Killing In The Name (Rage Against The Machine)
Nyilván tájékozódni próbáltam, hogy mire lehet számítani egy ilyen monstre turné végén, egy biztosnak látszott, hogy a nem túl átlátszó függöny, ami a színpadot körbeveszi, nem marad el a koncert elején. Ennek a dramaturgiai és szimbolikus jelentőségét nem vitatom, de a fotósokat, akik csak a show legelején kaptak lehetőséget a fényképezésre, ez a helyzet igencsak megdolgoztatta.
20:34-kor a Litanie Contre La Peur intróval vette kezdetét a ’Fear Inoculum’ harmadik éve tartó promóciós turnéjának a zárókoncertje, a dal csak az album digitális változatán hallható. Az ebből kibontakozó csodálatos Fear Inoculumra már olyan vizuális világot vetítettek a színpad gigantikus hátterére és a függönyre, ami a korábbi felvételeket nézve „csak” lenyűgöző volt, élőben pedig egyszerűen lélegzetelállító. Világvége hangulat, apokaliptikus víziók, nyomasztó érzések, kataklizmák jelentek meg előttünk a zenére szinkronizálva, a látványt Adam Jones gitáros és vizuális művész alkotta meg. Több motívum is ismerős volt a ‘Vicarious’ filmből, ami nem véletlen, mert annak is a társrendezője Jones.
Az várható volt, hogy az ültetett küzdőtér nem fog működni, mert az ilyen zenét nem lehet ülve hallgatni élőben a színpad előtt, de a többszörösen differenciált jegyárakat így gondolták megoldani a legegyszerűbben. Szóval 3 perc után szépen állt mindenki a széksorok között, aztán meg leülhetett, ha meg akarta nézni a telefonján az időjárásjelentést, és ha szerencséje volt, nem vették észre és nem vezették ki a koncertről. A híradások szerint 57 embernek nem volt szerencséje, és el kellett hagynia a helyszínt meggyőző fizikumú martalócok kíséretében, mindegy volt, hogy csak SMS-t írtak vagy 4K-s videót készítettek éppen, a mobilok használata teljes egészében tiltott volt a koncertteremben. Erre felhívták a figyelmet a jegyinfóban, az ülések háttámlájára kihelyezett szórólapokon, plakátokon és a hangosbemondó segítségével többször is, és a küzdőtéren be is tartatták, de a színpadtól távolabbi helyeken már nem volt ilyen nagy a szigor. Mindenesetre nagyon tetszett, hogy nem takarta a látványt a két méter magasba tartott telefonok erdeje, hogy a vakuzó kreténekről ne is beszéljünk.
A második dal után köszöntötte a leginkább háttérben, félhomályban, a dobpódium két oldalán felállított emelvényen pózoló Maynard James Keenan a közönséget egy „Budapest let it begin”-nel. Nem is frontember ő, hanem „backember”, többször is hangot adott már annak, hogy neki nem az a dolga, hogy elöl nyomuljon, az ő küldetése, hogy énekeljen a zenét hangsúlyosabbá téve. Frontembernek Danny Carey számít, aki hatalmas termetével és energikus, technikás, szuggesztív dobjátékával uralta a színpadot.
Vissza majdnem 30 évet az időben az ’Undertow’ albumhoz a Soberrel, majd csak 16-ot a ’10,000 Days’-hez a The Pottal, mindkét dalban akkorát énekelt – a hangjával híresen sokat takarékoskodó – Maynard, hogy a fal adta a másikat. Nem volt már miért takarékoskodni a turné utolsó állomásán, beleadott mindent, ahogy később a Grudge nagy ordításánál is. A függöny az ötödik dalban, a Pushit alatt kezdett szétnyílni nemcsak fizikailag, hanem szimbolikusan is a “there’s no love in fear” szövegrésznél, és rövid időre kitisztult a színpad képe az addigi sejtelmes megvilágításból, és beindult a grandiózus lézershow. Már szóba került a nem tipikus műsorösszeállítás, amelynek része volt a teljes új album, kivéve a legnagyobb „sláger” 7empestet, a másik négy albumról 1-2 dal, de nem a közönségkedvenc kihagyhatatlanok. Mintha lett volna az egésznek egy „ne azt játsszuk már, amit elvárnak tőlünk, hanem amit mi szeretnénk”-motívuma.
A koncert hasonlóan nagy formátumú és változatos folytatásából kiemelkedett a Right In Two zenére szinkronizált vizuális katarzisa, a blokkot Justin Chancellor basszusnyígatós magánszáma zárta a Hooker With A Penis végén, majd jobbra el, és megjelent a 10 perc szünetet jelző visszaszámláló a háttérben.
A szünet utánra csak az új album dalai maradtak, Danny Carey nyitott a kissé borult Chocolate Chip Trippel, miközben a kaleidoszkopikus felülnézeti élőképét vetítették félkörben a színpad hátterére. A Culling Voices nemcsak a nagyszerűsége miatt érdemel szót, hanem mert Danny beállt gitározni, illetve a dal közben hulló konfettieső darabjaiból mandalát lehet kirakni. A záró Invincible előtt Maynard megköszönte Budapestnek, meg hogy ez az utolsó show, és most már elő lehet venni a mobilokat, a biztonságiak húzódjanak hátrább. Ismét kitisztult a színpad, és turbófokozatba kapcsoltak a lézerfények, miközben a Tool-heptagram már a sokadik pozícióját és megvilágítását nyerte el Danny feje fölött a magasban. A nézőtéren meg olyan világos lett az aktivizált telefonoktól, hogy zoknit lehetett volna stoppolni.
Ezzel lezárult egy sikeres turné, és tapintható volt a színpadról a felszabadultság öröme, ahogy összeölelkeztek a zenekar tagjai, ahogy mosolyogva behajigáltak mindent a nézők közé, ami a kezük ügyébe akadt, beleértve Danny dobbőrét is, aminek a megkaparintása alighanem okozott néhány könnyebb sérülést. A nézőtéren pedig – okkal – szűnni nem akaró standing ovation, majd fények fel, „záróra kedves vendégeink, kérjük, fogyasszanak”! A Dancing Queen bekapcsol, amit vidáman dudorásztak kifelé a Tool transzcendentális metálon nevelkedett rajongói. A merch pulthoz pedig még mindig nem lehetett odaférkőzni.
Pár hete egy koncerten elhangzott, hogy a járvány idején alighanem elmentek a technikusok péknek, és elfelejtették a hangosítás tudományát, de a Tool technikusaira ez nem igaz. Az arénában nehéz ugyan jó hangzást előállítani, és azt a zengő, diffúz valamit kiküszöbölni, meg mindenhol egyszerre sose fog jól szólni, de 4 pont az 5-ből mehet most a hangra.
Hogy egy lopott hasonlattal éljek, a Tool 2007-es Sziget-koncertje úgy kellett, mint éhezőnek a falat kenyér, 15 évvel később viszont Michelin-csillagos degusztációs menüben lehetett részünk. A négy séf kiemelkedő teljesítményt nyújtott, és kiváló érzékkel választották ki a különleges fogásokat.
Hiába van még hátra a 2022-es év nagyobbik része, a Tool összehozta az év koncertjét, amivel bekerült a személyes legeslegjeim közé is. Elementáris erejű előadás magas művészi színvonalon, zene és látvány hátborzongató összhangja. A Tool a csúcsra ért, már csak az a kérdés, hogy mi jön a csúcson túl?
A szokásos setlist helyett ezúttal playlist következik, amellyel a koncert teljes anyaga végighallgatható a dalok stúdióváltozatán keresztül:
Szerző: Dzsó
Fotók: Török Tamás, Pető Gábor, Brass Against/Facebook
Köszönet a lehetőségért a Live Nationnek!
Legutóbbi hozzászólások