fbpx

Tool: Fear Inoculum

írta Hard Rock Magazin | 2019.08.28.

Megjelenés: 2019

Kiadó: RCA/Sony Music

Weblap: https://toolband.com/

Stílus: transzcendentális metal

Származás: USA

 

Zenészek

Maynard James Keenan – ének
Danny Carey – dob, ütőhangszerek
Adam Jones – gitár
Justin Chancellor – basszusgitár

Közreműködik:

Brian Williams – hangeffektusok

Dalcímek

1. Fear Inoculum
2. Pneuma
3. Invincible
4. Descending
5. Culling Voices
6. Chocolate Chip Trip
7. 7empest

Értékelés

A transzcendentális metal megkerülhetetlen bandája végre csak összerakta ötödik teljes hosszúságú stúdiólemezét, de először jöjjön egy kis matek.

Az előző Tool-album több mint 13 éve jelent meg ’10,000 Days’ címmel, és a cím – kis túlzással – majdnem beteljesedett jóslattá vált, mert nekünk itt Európában 4872 napot kellett várni a folytatásra. Folytassuk a hazudozásokkal, mellébeszélésekkel, ködösítésekkel, mert azokból nem volt hiány 13 éven át. Szóba került a banda feloszlása, de az új anyag írása is rengetegszer, kamu új számok, egymásnak ellentmondó nyilatkozatok a zenekar tagjaitól, a sajtó oldaláról kamu lemezkritikák, állítások és cáfolatok tömege. Nem kizárt, hogy szándékos volt mindez, mert tény, hogy a csapat iránti érdeklődést sikerült fenntartani, sikeres turnékat bonyolítottak le, és a kis amerikai klubokba meglepetésszerűen meghirdetett koncertjeikre is pillanatok alatt elfogytak az 500 dolláros jegyek. Persze a rajongótábor verte az asztalt az új albumért, kapott is a banda kérdéseket rendesen ezzel kapcsolatban, de a magam részéről egyik választ se tudtam se elfogadni, se bekajálni. Azt senki nem vallotta be, hogy ellőtték a puskaport a ’10,000 Days’ albummal, és sokáig nem működött a művészi kémia, a magasra feltett léc alá meg nem akartak ugrani, és jól tették.

Tavaly év elején viszont megjelent néhány komolyan vehető stúdiófotó, megszólaltak bennfentes zenészcimborák, aztán Joe Barresi producer is, felbukkant két sosem hallott dal koncertfelvétele, aztán az idén a „várható megjelenésből” végül „megjelenés” lett a nyilatkozatokban. Augusztus 7-én hivatalos előzetesként és digitális kislemezként publikálta a banda a címadó dalt, amely mára túl van a 10 milliós nézettségen, valamint ezzel egyidőben digitálisan is elérhetővé vált a Tool-életmű a streaming szolgáltatóknál, aminek idáig ellenálltak AC/DC-módra. A felhajtás nem volt véletlen, mert olyan album volt érkezőben, amely – ilyen hosszú várakozás után – új korszakot jelent a banda életében. (Dzsó)

És tényleg megcsinálták.

Pedig úgy egy éve még a leghardcore-abb Tool-rajongók szomorkás szemében is lemondó cinizmust lehetett kiolvasni, valahányszor felröppent a hír, hogy Maynardék tényleg az utolsó köröket futják a rekord-hosszúságúra nyúlt albumkészítési folyamatban. Jómagam nem tartozom a legnagyobb rajongóik közé, mégis ugyanannyira nagy kedvencem a 'Lateralus', mint minden Tool-fannak, és bár anno nem gyakorolt rám akkora hatást a '10.000 Days', azóta a teljes diszkográfiájukat szinte betéve tudom. (Nem egy hű de nagy teljesítmény négy darab albummal ennyi idő alatt megismerkedni, tudom...)

A lényeg, hogy amikor már élőben is játszogatni kezdték az egyes dalokat, és ezekkel egyből tele is lett pakolva a YouTube, még akkor sem igazán hatottak meg engem Adam Jonesék nyilatkozatai, gondolván, hogy ezek úgysem teljes dalok, ráadásul rossz minőségben vannak fenn, minek is nézzem meg ezeket? Nem is tettem meg, bár nem tagadom, hogy kb. ekkor kezdett bennem motoszkálni valami érzés, amit csak akkor tudtam megnevezni, amikor végre augusztus elején megjelent minden létező digitális platformon a címadó daluk, amitől aztán akkora hátast dobtam, hogy azóta sem igazán jöttem helyre. Ez az érzés pedig a várakozás, amit a zenekarnak nagyon jó érzékkel sikerült mindenkiben felépítenie. Mindenesetre, amikor már Lars Ulrich készít interjút Maynarddel, hogy mikor lesz már új album, az már nem semmi dolog, ugye? (Lacc)

Nos, vitathatatlanul nagyszerű, amit a Tool alkotott a ’Fear Inoculum’ albummal, de ez nem egészen az, amit elvártam 13 év várakozás után, kicsit csalódottan állapítom meg, hogy biztosra mentek az ismerős zenei kliséik újrafelhasználásával, a korai anyagaik úttörő hozzáállásának semmi nyoma.

Dobták Danny Carey eredeti ötletét, hogy egyetlen zenefolyam legyen a lemez, így 7 különálló dalból áll az anyag, de így is a CD formátum fizikai határán van a több mint 79 percnyi játékidő. Inkább nevezhetőek ezek tételeknek, mint daloknak, súlyos falat mindegyik. A súlyt persze most se két oktávval lehangolt gitárokkal sikerült elérni, hanem a szigorú hangszereléssel, a sötét hangulattal, amelyet óriási dallamok szőnek át, James Maynard Keenan alighanem pályája legjobbját hozta az énekteljesítményével. Valamennyi tétel lassan bontakozik ki, akár egy drámai mű, az expozíciót konfliktus, harc, krízis, majd végkifejlet követi a Tool védjegynek számító zenei eszköztárával, Keenan azt nyilatkozta, hogy sok meghallgatás szükséges az album megértéséhez, amelynek fő témája az idősebbé és bölcsebbé válás: „Honnan, hová jutottunk el, és min mentünk keresztül.” Arról is beszélt, hogy a 7-es szám visszatérő motívum mind az album koncepciójában, mind a szokatlan zenei ütemekben. (Dzsó)

Most, hogy végre lehetőségem támadt frissiben meghallgatni a teljes albumot, végleg megnyugodtam, hogy érdemes volt ennyit várni rá. Még mindig nagyon friss számomra, de azt egyből érzem rajta, hogy sok időbe fog telni, amíg mindenki – magamat is beleértve – igazán értékelni tudja az új mesterművet. Nincsenek benne a Soberhöz vagy a Schismhez hasonló „slágerek”, viszont – és ezt főleg a címadó alapján mondom úgy, hogy még mindig emésztem a többi dalt – formailag talán ez a legletisztultam Tool, ahol a komolyzenei minimalizmus mintájára alapuló építkezések minden korábbinál erőteljesebben érvényesülnek, ahol minden változás az ismétlésekben egy új színt és érzést hoz.

Maynard James Keenan teljesen úgy hangszíneket, hajlításokat alkalmaz, Adam Jones játékában érezni az új utak keresésével töltött időt, a zenekar virtuózainak számító Justin Chancellor basszusgitáros és Danny Carey dobos pedig minden korábbinál tökösebben szólnak. De a legnagyobb egyéni teljesítmény díját ezúttal is Danny Carey érdemli. Valami elképesztő, hogy miket dobolt össze ezen az albumon is, nem is feltétlenül technikai, hanem kompozíciós szempontból! Apropó kompozíció: mindig hozzá kell tenni ilyenkor, hogy a Tool legénysége szinte példa nélkülien jó a közös alkotásban, és nyilván mit sem érnének Carey dobtémái a többiek művészi érzékenysége nélkül. (Lacc)

A 7 dal nem olyan sok, hogy egyenként ne érjen meg néhány szót: a már említett címadó dal az első, nagyon erős kezdés akkor is, ha ez csupán egy nagyszerű dallam, ismerős hangszeres megoldások gyűjteményében, a dobjáték egyenesen a Reflectiont idézi. A Pneuma pszicho riffelgetése a Revolver magazin spanglizós képét juttatja eszembe, amiből egy zord Mars-utazás bontakozik ki, a katarzis viszont sajnos önismétlés. Az Invincible volt az egyik élőben megszellőztetett előzetes, ez is remek dal, amiben sokat merítettek saját maguktól. Mindkét állítás igaz az ezt követő Descendingre is, aminek csodaszép az énekdallama. A Culling Voices a lemez talán legnehezebben kibontakozó tétele, valóságos rapszódia, erős tetőponttal. A Chocolate Chip Trip kicsit kilóg a sorból mind a viszonylagos rövidségével, mind azzal, hogy ez Danny Carey instrumentális elektro-borulata dobszólóval, nem érzem a sorba illőnek, de lehet, hogy passzol a történethez, én eddig még nem jutottam el. A 7empest kiváló lezárás, sikerült a Vicarious dühödt befejezésének hangulatát egy 15 perces tétellé fokozni. (Dzsó)

Ami a hangzást illeti, talán ez a legszembeötlőbb kvalitás, és talán a legnagyobb kapaszkodó annak, aki először hallgatja az albumot, ugyanis e téren minden korábbi albumukat felülmúlták. Hirtelen nem is tudnék említeni olyan modern metal albumot, ami ennyire hihetetlenül dinamikusan, tisztán és dögösen szólna, pláne nem 2019-ben! (Lacc)

Igaz, „Tool laikus” vagyok egy komplett elemzéshez, de nekem is van véleményem az albumról. Őszinte leszek, ez az első Tool-lemez, amit figyelmesen végighallgattam. Végül háromszor pörgött le. Először unalmasnak találtam, másodszor már lekötötte a figyelmem, harmadszorra rájöttem, hogy veretes, pszichedelikus progresszív rock, tele korai Pink Floyd-hatásokkal. És arra is rájöttem, miért tartja őket a Riverside egyik legfőbb zenei inspirációnak... (Bigfoot)

Pontszám: 0

Legutóbbi hozzászólások