A The Damned és a Sex Pistols hétfő este együtt hozta el a brit punk két úttörőjét a Budapest Parkba. Már a belvárosban is könnyű volt kiszúrni, kik tartanak a koncertre: a bakancsok, kakastaréj-frizurák, na meg a Sex Pistols-feliratos pólók egyből elárulták az úticélt. Bár a helyszín nem telt meg teljesen, a hangulaton ez egyáltalán nem érződött, sőt!
A Sex Pistols nevét először egészen furcsa helyről ismertem meg. Tízéves lehettem, amikor teljesen rá voltam kattanva a Harry Potter-filmekre, és Daniel Radcliffe-ről próbáltam minden létező érdekességet elolvasni. Egyik alkalommal belefutottam abba a kérdésbe, hogy melyik is a kedvenc zenekara, mire ő azt felelte: a Sex Pistols! Először meglepett – nem erre számítottam Harry Pottertől –, egyből meghallgattam, miről is van szó, ami annyira azért nem ment könnyen a betárcsázós, nagyon lassú internet virágkorában. Végül sikerült, és így kerültek nálam a képbe a Sex Pistols dalai, és ezért volt különösen érdekes most, jó néhány évvel később élőben is hallani őket.
Az estét a brit punk egyik legfontosabb úttörője, a The Damned nyitotta. Captain Sensible már az első pillanatban magára vonta a figyelmet piros barettsapkájával, piros-fehér csíkos pólójával és azzal a folyamatos jókedvvel, amit végig sugárzott a színpadról. Dave Vanian ezzel szemben tetőtől talpig feketébe öltözve, különös eleganciával állt a mikrofon mögött. Ahogy néztem, többször is az jutott eszembe, mintha Steve Buscemi és Bill Nighy punk rocker keveréke lenne.
Arra számítottam, hogy a banda tisztességes felvezetést ad majd a Sex Pistolsnak, ehhez képest kis híján elvitték a show-t. A Love Songgal rögtön nagy lendülettel indítottak, és innentől kezdve egy pillanatra sem esett vissza a koncert energiája.Captain Sensible folyamatosan poénkodott és kereste a kapcsolatot a közönséggel, miközben Dave Vanian magabiztosan járta be a színpadot, a megfelelő pillanatokban a nézők felé nyújtotta a mikrofont, és minden mozdulatából sugárzott a több évtizedes rutin. A két teljesen eltérő színpadi karakter tökéletesen kiegészítette egymást, ettől pedig még emlékezetesebb lett a fellépés. A háttérben a zenekar többi tagja sem maradt észrevétlen: Rat Scabies erőteljes dobolása, Paul Gray feszes basszusjátéja és Monty Oxymoron jellegzetes billentyűfutamai tették teljessé a The Damned összetéveszthetetlen hangzását. A zenekar a múltjáról sem feledkezett meg: a háttérkivetítőn Brian James képe jelent meg, amellyel a tavaly elhunyt alapító gitáros és dalszerző előtt tisztelegtek. Nélküle aligha született volna meg az a hangzás, amely a brit punk egyik meghatározó zenekarává tette a Damnedet.
Setlist: Love Song / Second Time Around / Nasty / The History Of The World / Stranger On The Town / Making Time / Fan Club / Disco Man / Eloise / Ignite / New Rose / Neat Neat Neat / Smash It Up / I Feel Alright (The Stooges)
A Sex Pistols fellépése előtt hónapok óta egyetlen téma foglalkoztatta a rajongókat: működhet-e a zenekar Johnny Rotten és a fiatalon elhunyt Sid Vicious nélkül? Az egykori rebellis frontember, Rotten szerint biztosan nem – sőt, egy interjúban a Frank Carterrel turnézó felállást egyszerűen csak karaokeshow-nak nevezte. Nem csoda, hogy sokan kétkedve várták a koncertet, még úgy is, hogy Steve Jones, Paul Cook és Glen Matlock személyében az eredeti Sex Pistols három alapító tagja ma is együtt zenél.
A kételyek azonban az első néhány dal után szertefoszlottak. Már az első percekben látszott, hogy Frank Carter nem Johnny Rottent akarja utánozni, hanem a saját stílusában állt a Sex Pistols élére. Végigrohanta a színpadot, folyamatosan kapcsolatot keresett a közönséggel, a refréneknél pedig újra és újra feléjük nyújtotta a mikrofont. Végig ő diktálta a tempót, mégsem az volt az érzésem, hogy mindenáron róla kell szólnia az estének. Inkább olyan volt, mint egy jó házigazda: összetartotta a bulit, közben pedig hagyta, hogy Steve Jones, Paul Cook és Glen Matlock is megkapják a nekik járó figyelmet.
Pogóból természetesen nem volt hiány – mégiscsak egy Sex Pistols-koncertről van szó –, de számomra az egyik legjobb pillanat az volt, amikor Carter arra kérte a férfiakat, hogy engedjék előre a nőket. Pár másodperc múlva már össze is állt a csak csajokból álló circle pit, amit a többiek hangos tapssal és biztatással fogadtak.
Ugyanez a közvetlenség Paul Cook születésnapján is megmutatkozott. A budapesti koncert éppen a dobos 70. születésnapjára esett, Carter pedig többször is leállította a műsort, hogy az egész Budapest Park elénekelhesse neki a Happy Birthday To Yout. Cook – vagy ahogy végig hívta, Cookie – először csak mosolygott, aztán láthatóan meg is hatódott.
Miközben Carter összefogta az estét, Steve Jones, Glen Matlock és Paul Cook végig pontosan és magabiztosan játszott. Nem sokat teketóriáztak, egyszerűen úgy szólaltatták meg ezeket a klasszikusokat, ahogyan kell. A Holidays In The Sun, a Pretty Vacant, a Bodies, a God Save The Queen, az E.M.I., a My Way, majd a fináléban felrobbanó Anarchy In The U.K. alatt az egész Budapest Park együtt énekelte a refréneket. Mire véget ért a koncert, teljesen természetesnek tűnt ez a felállás. Frank Carter nem Johnny Rotten másolata lett, hanem egy olyan frontember, aki a saját energiájával adott új lendületet a Sex Pistolsnak – és a koncert végére egy pillanatra sem jutott eszembe a „karaokeshow” kifejezés.
Setlist: Holidays In The Sun / Seventeen / New York / Pretty Vacant / Bodies / I’m Not Your Stepping Stone / Liar / God Save The Queen / No Fun / No Feelings / Problems / E.M.I. / My Way / Anarchy In The U.K.
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Török Tamás (TT)
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
Legutóbbi hozzászólások