Szeptember 25-én három zúzós produkció költözött be a Dürer Kert kistermébe: a Selfless Abuse nyitotta az estét, a Til The End frissen megjelent debütáló nagylemezét mutatta be, a Red Swamp pedig a tízéves ‘Tiszassippi’ albummal tekert vissza egy évtizedet az időben.
Először jártam az „új” Dürer Kertben, és már azelőtt megfogott a hely hangulata, hogy egyetlen gitár is megszólalt volna: lampionok alatt beszélgető emberek – mindenki felszabadultnak tűnt, és egy végigdolgozott hét után pont ilyen hely kell ahhoz, hogy az ember kiengedje a gőzt.
A Selfless Abuse nevének eredete a világ romlottságára és a társadalomra irányuló „önzetlen” erőszakra reflektál. Az énekesük, Chucky Hewitt különleges figura: a nyakát is beborító tetoválásokkal már ránézésre magára vonzza a tekintetet, de amikor megszólal, szinte démoni erő tör elő a torkából. Nem csoda, ha az ember azon kapja magát, hogy végig őt nézi.
Nyers, agresszív kezdés volt – pont az a fajta, ami péntek este gyorsan kirázza az emberből az egész hetet.
Intro / S.A.D / Get Away / Oceans Of Life / Let’s Go / Raise Your Voice / All Is Lost / I’m The Problem / Mistakes / Fuck You / Paralyzed / Parasites
Aztán jött a Til The End. A nemzetközi melodic death metal csapat szeptember 11-én, a Lifeforce Records gondozásában jelentette meg a zenekar nevét viselő első nagylemezét, amelyet most a Dürerben is bemutattak. A színpadon amerikai bandaként mutatkoztak be, amin azért elkerekedett a szemem, hiszen ennek a nemzetközi társaságnak jelentős része európai gyökerű.
Az, hogy valaki 18 évesen a Pokolgép dobosa, már önmagában sem kis teljesítmény: Veress Márton később Christopher Amott Armageddonjában kötött ki a dobok mögött, most pedig a Til The Endben láthattam, mennyire látványosan és elképesztően jól játszik. Szakmailag vitathatatlanul az egyik legjobb fiatal magyar dobos a kortárs zenei életben.
A finn származású Antony Hämäläinen a dallamos ének és a hörgés között váltogatva tolta a dalokat a közönség arcába. Kinézetre elsőre Jonathan Davist, a Korn énekesét idézte számomra, karakteréhez sokat hozzátettek a mikrofon elé omló a rasztái, hangja pedig fáradhatatlannak tűnt végig a show alatt.
Közben Kostas Sotos és Nic Svensson hasonló magabiztossággal mozgott mellette. Sőt, a két zenész még háttérvokalistaként is szerepet kapott, egy-egy hörgésben nagyon jól megtámogatták az énekest.
A gitárok (is) szépen szóltak tehát, egy dolgon viszont egy ideig gondolkodtam: melyik a basszusgitár? Aztán kiderült, miért nem találom: mert nincs. Szokatlan volt basszusgitáros nélkül látni egy ilyen zenét játszó csapatot, a megszólalásból azonban mégsem hiányzott semmi, erős, dallamos zúzást kapott mindenki füle, a koncertteremben pedig akaratlanul is headbangelt mindenki.
Intro – Ur Ningirsu / The Sumerian / Dismal Paradise / I’m Falling Apart / These Little Voices / Cemetery Trees / Sixpounder (a homage to Alexi Laiho) / Lava / Higher And Beyond
A Red Swamp egészen más okból tette különlegessé az estét. Idén tízéves a 2016-ban megjelent ‘Tiszassippi’, ezért most elejétől a végéig elővették első nagylemezüket. Saját bevallásuk szerint van az albumban egyfajta „nyers éhség”, és ennél talán nehéz is lenne jobban megfogni a lényegét. Erre az alkalomra az alapító gitáros, Bereczki Zoli is visszatért, így két gitárral idézték meg 2016-ot. Az ünneplésbe azonban egy kis búcsú is vegyült: a Red Swamp korábban jelezte, hogy hosszú ideig ez lesz az utolsó alkalom, amikor ezeket a dalokat élőben eljátsszák.
A srácok nagyon közvetlennek tűntek, sokat kommunikáltak a rajongókkal, sőt, le is léptek a színpadról, így aki ott volt, akaratlanul is kicsit rocksztárnak érezhette magát. A három gitárral, a hibátlan énekkel, az ügyesen diktáló dobbal megadták a módját a búcsúnak: groove, bólogatás és jókora adag felszabadultság jellemezte a koncertjüket.
Bitter Paradise / Holy Burden / Drain / The Liar / Win / No More Of You / Sound Of The Fist / The Animal / Kill The Lights / Tiszassippi / Gravity / Utolér / Takarodó / Nothingman / Born To Bleed
A zenekar legújabb klipje egyébként már elérhető a YouTube-oldalukon:
A három banda nagyszerűen odatette magát, én pedig úgy jöttem ki a Dürerből, mintha legalább három sört megittam volna. Bár jobban belegondolva… lehet, hogy tényleg így történt. A péntek esti lazulás mindenesetre megvolt – és ezért elsősorban a három zenekart illeti a köszönet. Csak így tovább!
Szerző: Balya Boglárka
Fotók: Török Tamás (TT), Kovács Judit Jucus
Köszönet Veress Mártonnak!
Legutóbbi hozzászólások