Kip Winger: From The Moon To The Sun

"(...)
Én mondtam: mindent abba kell hagyni:
A művészetnek ne legyenek korlátai -
Se ütem, se vonal, se szí­n.
(...)
(Karinthy Frigyes: Recitativ)

Van úgy, hogy egy-egy mű vizsgálatakor, -legyen az képzőművészeti, irodalmi, vagy zenei alkotás - egy idő után rájövünk, hogy azt a szemünket, fülünket, melyet már tucatszor a megismerés szolgálatába állí­tottunk, ezúttal "félre kell tennünk", mert beleütköztünk valami olyanba, amely felülí­rja azokat a tapasztalatokat, melyeket nap, mint nap a témában szereztünk. Kip Winger új munkájával kapcsolatban ez az érzés kerí­tett hatalmába. Sok ezer album meghallgatása után ennél a korongnál rá kellett döbbennem, hogy bekövetkezett az, amire már nem nagyon számí­tottam. Megszületett egy olyan alkotás, melyet bárhogyan igyekszem skatulyázni, bármennyire is bele akarok tömni egy-egy "dobozba", kudarcot vallok. Megszületett ugyanis egy olyan munka, melyről biztosan sokan, sokféleképpen fognak vélekedni, de amely az idő múlásával mindenképpen elnyeri majd a neki járó tiszteletet.
Kip Winger a rock világának egyik legfurcsább figurája. Van, hogy évekre eltűnik, majd visszatér zenekarával és ráborí­tja a világra a XXI. század rockzenéjét. Koncertezik az anyaggal, "rockerkedik bőszen", majd egyszer csak előáll egy-egy szólómunkával, melyet hallgatva időnként az az érzésünk, hogy e földgolyón két Winger nevű muzsikus is létezik. A From The Moon To The Sun - valószí­nűleg a kiadó jóvoltából- egy üzletileg igazolható, de a mű értékét és a zenehallgató lelkületének épségét tekintve elhibázott promóciós anyaggal jelent meg a zenei szí­ntéren. A bemutató klipen ugyanis az album első két szerzeményéből láthatunk részleteket, mely a teljes anyag ismeretében totális becsapásnak tűnik. Ezek a szerzemények egy tempós, ultra dallamos, sok elemében a legutóbbi Winger IV. világára emlékeztető alkotást feltételeznek. ...és ez nem í­gy van! Ez a két darab a lemez legtempósabb, "legkeményebb" hangvételű részét képezi. A Every Story Told és az utána érkező Nothing, Kip Winger és az "anyazenekarból" már ismert török jóbarát Cenk Eroglu közös szerzeményei. Az első dal varázslatos nyitó dallamsorával, és sodrónak nem nevezhető, de elringató ritmusával az azonnal ható "keverékek" táborába tartozik. Csakúgy, mint a rockerszí­vekhez hamar utat találó második track, a Nothing. A varázslatos keletre repí­tő ének-effekt keverékkel indul a dal, melyet egy igazi Winger-es döngölő verze követ. A szigorúság azonban hamar alábbhagy, mert érkezik az a refrén, mely annyira gyönyörű, hogy akár még könnyet is képes a gyanútlan hallgató szemébe csalni. A dal közepén az akusztikus gitár is előkerül, hogy ezt a műalkotásnak is beillő dallamsort még lágyabb környezetbe helyezze. A tökéletes kettős felütés után kezdődik az utazás Kip lelkének bugyraiba. A When Will You Go lassú tempójába a szerző már belecsempészte azt a vonalat, amellyel a későbbieken még találkozunk. A kezdő dallamsor hallgatása közben a Beatles kései korszakának világa bukkan elő, melyet egy azonnal dúdolható, elringató refrén követ, a középrészen pedig ismét a gombafejűek világára történő zenei utalással találkozhatunk. A tempó tovább lassul, a művész varázslatos kitárulkozás folytatódik. Az album számomra legkedvesebb darabja, a Pages and pages, mely önmagában egy kis varázslat. Nagyon nehéz szavakkal leí­rni azt a gyönyörű, felemelő, elgondolkodtató melankóliát, mely áthatja ezt a kis remekművet. Szokásommá vált, hogy egy adott zene hallgatása közben próbálok következtetni az alkotó személyiségének jegyeire. Egy biztos: Kip Winger csak jó ember lehet. Gonoszsággal, számí­tással, önzéssel, irigységgel felvértezett ember nem képes ily módon kifejezni gondolatait. A dal az album legdöbbenetesebb pillanatait vezeti fel. A Ghosts egy instrumentális darab, melyet egy kamarazenekar ad elő. Igen, egy klasszikus zenei műről van szó, melyben a hegedű sí­rását a cselló próbálja enyhí­teni, és egy zongora lehel életet a reményvesztettségbe. Majdnem hat percet tölthetünk el egy koncertteremben, mely után -ha eddig nem- biztosan átértékeljük Kip Winger és a rock kapcsolatát. Az In Your Eyes Another Life hangszerelésének egyes elemiben az előző percekre utal, de az újabb Cenk-el közös szerzemény hangulatában ismét felfelé indul. Természetesen innen sem hiányozhatnak a keleti hatásokat tartalmazó zenei betétek. A Runaway vidámabb, -. de azért persze merengésre is okot adó-, fütyülhető "utcazenéje" tökéletesen vezeti fel a California-t, melynek refrénje szintén a felejthetetlen dallamok közé ékeli be magát. Tiszta erővel érkezik a már előrevetí­tett Beatles feeling. A What We Are-t akár McCartney-ék is jegyezhették volna. Persze szó sincs "nyúlásról", egyszerűen csak egy tökéletesen kivitelezett hangulatidézésről beszélhetünk. A középtempó marad, a zenei világ változik. A One Big Game monoton ritmusa és szaxofonra emlékeztető szintetizátor beszólások egy nagyon picit Sade művésznő munkáit idézik, de persze ezek is csak érzések, melyek, lehet, hogy csak az én lelkemben születnek meg. A Why az a lassú dal, amely akár egy Winger lemezen a rockosabb tételek mellett is simán elférne. A záró Reason To Believe ismét Eroglu kezének nyomát viseli magán. A kelet világát idéző effektek tökéletesen megférnek a szárnyaló, ezúttal élettel töltekezett énektémákkal. Az album tökéletes szerkesztésének köszönhetően a művész emelkedett hangulatban köszön el hallgatóitól. Illetve csak majdnem, mert a lemez Európában megjelenő verziójára felkerült az annak idején az 1997-ben megjelent Thisconversationseemlikeadream cí­mű album talán legnagyobb slágerének, a Monster-nek Cenk Eroglu által mixelt verziója, mely bár motí­vumait megőrizte, hangulatában tökéletesen illeszkedik az őt megelőző tizenkét darabhoz.
Kip Winger elkészí­tette pályafutása eddigi legszemélyesebb, legmélyebb hangvételű, a művészet határtalanságát hirdető albumát, melynek minden másodperce egy kis gyöngyszem. A vele való ismerkedést nem javaslom autóban, utcán, vagy bármilyen tevékenység közben. Egy fotelben, egy fülhallgatóval, behunyt szemmel megérthetjük, mi is akar adni nekünk a művész és az őt tökéletesen kiszolgáló zenész gárda.

(...)
Vagyis az a művészet, amit az ember gondol,
És ha nem gondol semmit, az is művészet -
És ha csak érez valamit, az is művészet
És ha neked nem, hát nekem.
(...)"

(Karinthy Frigyes: Recitativ)