Egyharmad = 100 százalék: Carl Palmer's ELP Legacy – A38 Hajó, 2019. 02. 24.

írta Dzsó | 2019.03.07.

Ez már a második olyan magyarországi koncertje volt Carl Palmernek, amelyet egykori zenésztársai – az Emerson, Lake & Palmer két másik legendája – az örök hangfalak tetején üldögélve nézhettek végig. Előrebocsátom, hogy elégedetten nézhettek össze ismét, mert a zenekar örökségét autentikusan és ellentmondást nem tűrő lendülettel képviselte Carl.

 

 

Azt persze kár elhallgatni, hogy Emerson és Lake bőven életben volt, amikor Carl Palmer elkezdett turnézni az ELP életművel, mert a tagok közötti nézeteltérések lehetetlenné tették az együttműködést. A hírek szerint az utolsó újraegyesülést olyan egyeztetések előzték meg, ahol ők maguk jelen se voltak, csak az ügyvédjeik, ez meg is látszott a High Voltage fesztiválos fásult előadás felvételén.

De vissza Carl Palmerhez, akinek minden jogalapja megvan, hogy változatlanul „haknizzon” az ELP-besztoffal, mert ikonikus részvevője volt dobshow-jával és virtuóz játékával a történetnek, és nem mellékesen szerzőként is ott van a neve rengeteg dal mellett. Az utóbbi négy magyarországi koncert műsorát követve azt kell mondanom, hogy nagyon nagy az átfedés, az ELP-életműből most is úgy válogatott össze jó másfél órányit, hogy a legsikeresebb korszak, a hetvenes évek eleje legyen a fókuszban, tehát biztosra ment ezúttal is. Sokatmondó, hogy az összesen 13 dalba belefért egy egész klasszikus komolyzenei válogatás, benne Bach, Debussy, Orff, Csajkovszkij, Aaron Copland (hiába az ELP tette igazán naggyá a Hoedownt és a Fanfare-t, eredetileg ezek az ő művei).

A kortársak közül pedig a King Crimson és Henry Mancini, az utóbbi Peter Gunnjával indult a koncert nagy-nagy lendülettel és a már megszokott power trió felállással: Carl, Paul Bielatowicz gitáros és Simon Fitzpatrick basszer, ezzel is biztosra ment Carl Palmer.

Aztán – a magyar közönségnek újdonságként – színpadra lépett a kihagyhatatlan Karn Evilben a yin-yangosra sminkelt Lino Vairetti, aki ezen a turnén énekesként szállt be a trióba, civilben az olasz progger Osanna frontembere. Az ELP repertoárjában nincsenek túlsúlyban a danolászós tételek, ezért meghatározó szerep nem jutott neki, de az elején maradt még a Knife-Edge-re és még kétszer visszatért a színpadra, tényleg színesebb lett az élmény vele.

Az énekes változtatást leszámítva egyébként meg szinte ugyanaz történt, mint Carl Palmer korábbi koncertjein. Ő maga több mint 6 évtizedes színpadi rutinja, és a trióval lenyomott sokszáz koncertje ellenére kissé befeszülve hozta a bivalyerős témáit az aszimmetrikus virtuóz technikájával, ugyanúgy felállt időnként a Ludwigja mellől és közvetlen stílusban beszélt a közönséghez, ugyanolyan tisztelettel viszonyult a zenésztársakhoz és teret engedett nekik, amit ők ki is használtak.

Paul Bielatowicz ugyanolyan virtuóz módon, de ugyanúgy effekterdőben játszott, mint korábban bármikor, mivel ugyanúgy pótolnia kellett Keith Emerson játékát, de időnként még a fúvósszekciót is. Most is lehetőséget kapott egy komolyabb villantásra, amibe szépen beleszőtte Debussy Clair de Lune-jét, és tízpontos szólót kerekített belőle! A 21st Century Schizoid Manben viszont előkerült a talk box, ezzel még nem találkoztam nála, újabb szín!

Simon Fitzpatrick ugyanúgy csereberélte a hathúros basszusát és a Chapman Sticket, az aktuális dal zenei megközelítésének megfelelően, ugyanolyan kifinomultan játszott, ő viszont hosszabb kibontakozásra ezúttal nem kapott lehetőséget.

Carl a Fanfare For The Common Manbe ugyanúgy beleszőtte a kötelező dobszólóját és ugyanazokkal a klisékkel dolgozott, mint máskor, természetesen ugyanolyan tiszteletet parancsolva a virtuozitásával. Még a dobverő elejtése is hasonló volt, most már biztos vagyok benne, hogy meg van rendezve.

Az Emerson, Lake & Palmert és az Asiát nem számolva – ha jól sikerült összeszámolni – nyolcadszor lépett fel Carl Palmer nálunk és hiába óriási a hasonlóság az egyes koncertek között, még mindig teltház előtt játszik, mert a közönség nem új dalokat és lézershow-t akar, hanem a nagy ELP-klasszikusok hiteles előadását, meg egy kis pluszt. Ezúttal is megvolt mindkettő.

Peter Gunn / Karn Evil 9: 1st Impression, Part 2 / Knife-Edge / Trilogy / From The Beginning / Toccata & Fugue In D Minor / 21st Century Schizoid Man / Gitárszóló / Hoedown / Lucky Man / Carmina Burana: O Fortuna / Fanfare For The Common Man / Nutrocker

           

Szöveg: Dzsó
Képek: Tony Schoenhofer
Videók: Dart Major
Köszönet a LiveSoundnak!

Legutóbbi hozzászólások