Egy aprócska rocktörténelmi pillanat: Mood 25: Mood – Barba Negra, 2019. 01. 04.

írta Hard Rock Magazin | 2019.01.14.

A magyar underground szempontjából kiemelkedően jól kezdődött az év, ugyanis a Mood névre hallgató, kultikus státuszt elért egyetlen magyar doom metal legenda 17 év szünet után elérkezettnek látta az időt, hogy méltó módon ünnepelje meg a 25 évvel (meg egy kicsi) ezelőtti megalakulását.

 

 

A zenekar a tetszhalott státusz előtt egy olyan különleges aurát tudott maga köré építeni, ami a mai napig tart, nem mindennapi, és nem is sikerül megteremteni ezt a zenekarok legtöbbjének. A Mood ennek ellenére inkább volt elismert, mint ismert, köszönhetően annak, hogy a doom metal sohasem volt/lesz a tömegek zenéje igazán. Őket persze ez semennyire sem izgatja. Valószínűleg nem is gondolták azt, hogy ennyi ember össze fog gyűlni a teremben. Persze nem dőlt ki a ház fala, de összességében sikerként könyvelhették el, hogy 17 év kihagyott év után még mennyi ember kíváncsi rájuk. Természetesen a nosztalgiázók voltak többen, de szerencsére akadtak olyanok is, akik korukból adódóan nem láthatták a Moodot fénykorában, és most lehetőségük volt pótolni elmaradásukat. Érzésem szerint mindenki elégedetten térhetett haza, mert egy kiválóan sikerült koncerttel lehetett gazdagabb, és a lelki élmény mellé az ügyesebbek odacsaphattak egy CD-t, pólót, pulóvert, már ha jutott nekik, mert a merchpultból hamar elhordtak mindent, mint a sáskák.

Felvezető zenekar híján egy hangulatos videointerjút láthattunk a tagsággal, amiben elemezték a dolgok miértjét, hogy miért szakadt vége annak idején, és hogy végül is miért vágtak bele újra. Meg hogy mik voltak a nehézségek, hogy például Koltay Tamás szinte a feloszlás óta nem fogott dobverőt a kezébe, és a dobszerkóját is eladta kicsivel az újraegyesülés előtt. A videón egy valódi baráti társaság volt látható, akik jókat zenélnek és sokat nevetnek, amikor együtt vannak. Látszott, hogy a kezdeti bizonytalanság feloldódott köztük, és ezt az egész jutalomjátékot élvezik.

Ezután némi intró hangzott fel, amíg felvonultak és belecsaptak az I (The Bloodstained Embryo)-ba, a ’Wombocosmic’ lemez nyitódalába. Az első három dalnál nem igazán éreztem az erőt a hangzásban, de szerencsére menetközben szépen kialakult, és innentől kezdve már tisztán és érthetően szóltak az ikerszólamok és a mázsás, málházós riffek. A Füleki – Hegyi gitárduó egy igazi harcedzett, összeszokott páros, itthon egyedülállóak, maximálisan érzik egymás mozdulatát, játékát. A kicsit feszült indulást követően szépen lassan ellazultak a zenészek, és kezdték egyre jobban élvezni a helyzetet. A közönségnek is kellett pár dal, mire valóban elhitte, hogy ez „AZ” a zenekar, akit annyira szeretett kölyökgólyaként. Füleki Sanyin észleltem a legjobban, hogy ahogy jönnek a dalok szépen sorban, ő annál felszabadultabb lesz, és ezt átragasztotta a közönségre is: folyamatosan tapsra és éneklésre bíztatta az egybegyűlteket.

Holdamf Gábor is hozta a tőle elvárhatót, talán még attól is egy kicsit többet. A hangja véleményem szerint illik ebbe a zenei közegbe, és most is kihozta magából a maximumot. Nem beszélt túl sokat a dalok között, de a nagyérdeműt rendre bevonta a „slágereknél”. Többször is leugrott a színpadról, és felállt a kordonra, hogy az első sorokban bólogatókkal egy levegőt szívhasson, ahogyan azt annak idején a füstös kis földalatti klubokban tette.

Az első csúcspontot nálam a The Engine is Burning jelentette, amit már az egész publikum együtt énekelt és kezdett mindenki magából kivetkőzni az élményfaktortól. A műsorba minden lemezükből nagyjából arányosan válogattak, ami érthető is, mert egy valódi kivonatot akartak adni a pályájukról. A kötelező levonulást követően pedig jöttek az együtténeklős valódi Mood-himnuszok (Burning Slow, Wombocosmic, Glow Burn Scream), hogy valóban emlékezetes lehessen az este, amit a koncertjeiken rendre felbukkanó Black Sabbath-feldolgozás, a Children of The Grave tett teljessé.

A Mood kimagaslóan végezte el a feladatát, és méltóképpen ünnepelte meg fennállásának 25. évfordulóját. Ha úgy alakul, hogy ez marad a végső lezárás, akkor azt a zenekar kultuszához méltóan ünnepelték meg. Én örülök, hogy megvalósult, és örülök, hogy részese lehettem ennek az aprócska rocktörténelmi pillanatnak. Ha pedig mégis meggondolnák magukat, akkor én biztosan velük tartok az útjukon. Raise the flag of doom high!

I (The Bloodstained Embryo) / One More Scar (Scars, Part 2) / The Engine Is Burning / Circles / Dislocated / Feed to Rise / The Shell / Spiral Tomb / Bleeding to the Bliss / Shallow Seeing Eyes / Four Winds Are Blowing / The Fourth Ride of the Doomanoids /// Burning Slow / Wombocosmic / Glow Burn Scream / Children of the Grave

 

Szerző: Losonczi Péter
Fotók: Érsekné Lengyel Dóra és Hartmann Kristóf
Köszönet a Hammer Concertsnek!

Legutóbbi hozzászólások