Billy F. Gibbons: The Big Bad Blues

’The Big Bad Blues’. Jobb címet nem is találhatott volna a ZZ Top frontembere idei lemezének. Az első gondolatom az volt, hogy ha 3 év alatt már a második szólóalbumát jelenteti meg, hogyhogy nem készül új ZZ Top-album mostanság? Persze az előző ’Perfectamundo’ nem olyan zenét rejtett, ami kijöhetett volna az anyabanda neve alatt, de a ’The Big Bad Blues’ egyáltalán nem áll messze tőle, sőt! Több dal is simán beleférne a ZZ Top stílusába, de mégis vannak újítások, amiket hallva azonnal világossá válik, miért szólólemezen kerültek kiadásra ezek a számok. A ’Perfectamundo’ afro-kubai stílusa  is jól állt a szakállas texasi zenésznek, de mint tudjuk, az ő igaz szerelme a laza, dögös, mocsárszagú blues, és szerencsére most meg is mutatta, hogy mennyire.

A kiadott tizenegy dal közül hat saját szerzemény, öt pedig feldolgozás a nagy példaképeitől. A lemezt egy tökös dal, a  Missin' Yo' Kissin' indítja, ami egy Gilly Stillwater-szám. Arról ahogy kezdődik, az embernek akaratlanul is eszébe jut egy legendás ZZ Top-nóta, mégpedig a La Grange. Tökéletes indítás, ami világosan megmutatja, mire is készülhetünk a következő negyven percben.

Hasonlóan a  ’Perfectamundo’-hoz, vagy a ’La Futura’-hoz, ez a lemez is kristálytiszta és bivalyerős hangzást kapott. Billy karcos, whiskey-áztatta hangja pedig továbbra is összetéveszthetetlen. Persze ahol kell, ott jobban kiengedi, de pont csak annyira, amennyire tőle megszokhattuk. Természetesen a dalok elengedhetetlen kelléke a harmonika és a slide gitár, valamint még sok más csak erre a stílusra jellemző hangszer, melyek több dalt is remekül színeznek. Az egyik legjobb példa erre a nyitó számot követő My Baby She Rocks. Ebben zseniálisan felelget egymásnak a harmonika és Billy szólógitárja, amit a végtelenségig el lehetne hallgatni. Hasonlóan kiváló a That's What She Said, ami egy dirty blues stílusú dal. Ebben egy kicsit keményebb gitárhangzás is helyet kapott, megmutatva, hogy ha kell, Billy még mindig oda tud pakolni egy-egy súlyosabb témát. A harmonika – mint az összes többi dalban – itt is remekül illeszkedik a képbe. Kicsit újszerű számot is kapunk a Hollywood 151 képében, amiben egy vékonyabbra hangolt hathúros szól, de lüktető tempója és összetéveszthetetlen gitárszólója ezt is méltón megkoronázza. A vidám Second Line az egyik legjobb a saját dalok közül, ahol a hangszeresek  igencsak kitettek magukért. A feldolgozásokból az egyik legbluesosabb darab – már ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni az anyag kapcsán – Muddy Waters Standing Around Cryin'-ja, aminek lassú üteme szinte ránehezedik a hallgatóra több mint négy percen keresztül. A gitárszólók és a harmonika fájdalmas kettőse itt is igen ütősre sikeredett. Ennek ellentéte a másik Muddy Waters-átdolgozás, a zakatoló Rollin' and Tumblin' olyannyira jellegzetesen Billy Gibbons-os, hogy mással össze sem lehetne téveszteni.

Az albumot záró Bo Diddley-nóta, a Crackin' Up igazi ínyencség a szeretni való refrénjével és a csengő hangú ütős hangszerekkel, amik remekül aládolgoznak Billy gitárjának, míg ő szólózik egy igen ízeset ebben a gyöngyszemben. Hihetetlen érzés árad az egész anyagból, ami forró nyáresti sütögetésekhez, piálásokhoz első osztályú aláfestő zene lehet. Billy mindig is híres volt arról, hogy nagyon a vérében van a blues, és habár a ZZ Top lemezein is mindig helyet kaptak ilyen szerzemények, most végre teljesen kiélhette magát. Az album minden percén hallatszik, mennyire élvezi, hogy ezúttal ennyire szabadjára engedhette a stílus iránti szeretetét. Persze azért a laza vagányság is ott van a dalokban – ami mindig is jellemző volt rá –, mely ehhez a sivatagi texasi zenéhez elengedhetetlen kellék.

A kiváló végeredményhez azért nem kis mértékben tettek hozzá a kísérő zenészek is, hiszen James Harman az egyik legjobb szájharmonikás a tengerentúlon, de a vendégként a dobok mögé beülő Matt Sorum is igen elismert név a szakmában.