Dreyelands: Stages

Az Eden's Curse, az After Crying és az At Night I Fly tagokból álló nemzetközileg elismert magyar progresszív metal zenekar, a Dreyelands a 2010-es bemutatkozás óta nem hallatott magáról, most viszont végre megérkezett 'Stages' címmel az új nagylemez. Nem kis fába vágták a fejszéjüket Horváth Andrásék, amikor jókora kihagyás után nekiláttak a második lemez munkálatainak. Ha egy csapat a debütálásával akkora hullámokat korbácsol progresszív metal körökben, ahogy azt ők tették, elkerülhetetlenné válik, hogy a második album érkezésekor az elvárásainkat valahol az egekben keressük, és az értékelés során mindent a korábbi sikerhez mérjünk. A ’Rooms of Revelation’ ugyanis nemcsak a rajongók, de a szerkesztőség körében is kedvelt volt, emellett a 2010-es Hang-Súly – Hungarian Metal Awards szavazáson az év debütlemeze díjat is elnyerte. Emlékszem, amikor kijött a Can't Hide Away klipje, sokan meglepődve írták, hogy mennyire dögösen szól. Ez akkoriban nem volt megszokott, főleg egy friss bandától volt váratlan ez a fajta színvonalbeli előrelépés. Az akkor még jóval népszerűbb progmetal rajongói között kezdetben elég megosztó volt a dal, sokan kényszeresen a Dream Theater szolgai másolását próbálták rákiabálni, ami szerintem nettó ostobaság, sőt egyenesen káros. Itt azért sokkal többről volt szó. Persze vannak közös jegyeik, vonásaik, de nem lenne egyszerűbb néha csak örülni és élvezni a zenét? Én hagytam magam lenyűgözni és teszem ezt ma is, a ’Rooms of Revelation’ egy cseppet sem veszített az erejéből, sőt az eltelt idő csak nemesítette, és igazi klasszikussá érett. Ha viszont mindenképpen hasonlítani kell valamihez, akkor én legszívesebben a Seventh Wonder 2008-as klasszikusa, a 'Mercy Falls' mellé helyezném a polcon.

Ugyan nem ismertek számunkra a lemez készítésének körülményei, és az sem, hogy miért kellett ilyen sokat várni egy új lemezre, de érdemes tudni, hogy már a ’Rooms of Revelation’ sem volt egyszerű szülés. A 'Can’t Hide Away' EP már 2007. június 1-jén kijött szerzői kiadásban, de az egyébként kész nagylemezt csak később, 2010 áprilisában sikerült megjelentetni hosszas kiadóvadászat után. Végül a finn Lion Music karolta fel a csapatot. Egy évvel később egy új dalt rögzítettek a srácok Life is Woth the Pain címmel, ami felkerült a kiadó által összeállított ’Embrace the Sun’ című válogatáslemezre, ezt a korongot a 2011-es japán cunami áldozatainak megsegítésére adták ki. Ezután egy bár Dreyelands mentes, de izgalmas időszak következett, hiszen Horváth András 2012-ben csatlakozott az After Cryinghoz, majd Bátky ’BZ’ Zoltánnal közösen jelentkeztek egy igencsak fogósra sikerült EP-vel At Night I Fly néven. Nikola Mijicről pedig köztudott, hogy 2013–óta a brit Eden’s Curse legénységét erősíti. Ezalatt a Dreyelends szunnyadó vulkánként aludta álmát, míg 2017 elején végül újra hallatott magáról. Ekkor röppentek fel az első hírek a készülő új lemezről, illetve András remeknek ígérkező készülő szólólemezéről is kaptunk egy kis ízelítőt három dal erejéig. Aztán végre 2018 tavaszán érkezett egy kedvcsináló teaser, majd az Anger című dal klipes videó formájában. Egészen fantasztikus élmény volt végre új anyagot hallani ezektől a zenészektől, olyan elegánsan feledtették az évek óta tartó várakozást, mintha csak a 'Rooms of Revelation' végére érve megnyomtam volna a next gombot, és már folytatódna is tovább a zene. Egy ennyire intenzív és lendületes nóta után egyértelmű volt, hogy a Dreyelands készen áll arra, hogy egy remek albummal csapja hátba újra a progmetal szcénát. Persze ekkora kihagyás után mégiscsak ott lapul az emberben a kisördög, és még egy olyan remek dal, mint az Anger után is természetes, hogy bátortalanul fordul a végeredmény felé, és egy kicsit talán izgul is miatta vagy még inkább érte.

Először is nézzük azt, amit már az Anger egyértelművé tett számunkra. A ’Stages’ elképesztően jól szól. Ez persze egy cseppet sem meglepő, hiszen a keverést és a maszterelést – csakúgy, mint a ’Rooms of Revelation’ esetében – most is Hidasi Barnabás (HL Studio) szakértelmére bízták. Őt már 8 évvel ezelőtt sem győztük méltatni, ezt most sem hagyhatom ki, hiszen újfent remek munkát végzett. Sikerült megőrizni a Dreyelandsre jellemző dögös, mély hangszíneket, a gitárok, a bőgő és a dobok szinte egy hangszerként szólnak, mégis tisztán kivehető mindenki játéka. Persze amit a hangzás terén 2010-ben világszínvonalú teljesítménynek tartottunk, az mára már egyre több magyar csapat sajátja, de ez cseppet sem von le a teljesítmény értékéből, és jó, hogy Andrásék ebből ezúttal sem engedtek. A lemez komplexitását jellemzi az is, hogy szerepet kapott rajta egy 15 fős vonóskar és egy 16 tagot számláló kórus. Ők együtt felelősek a borzongató atmoszféra megteremtéséért. Jelenlétüket a visszafogottság jellemzi, ellenkező esetben nagyon könnyen identitásvesztéshez vezetett volna, ám általuk jóval rétegeltebbé, gazdagabbá vált a végeredmény, és bár főszerepet igazán sohasem kapnak, ízlésesen lettek szerepeltetve, játékuk, ha kell, szelíden bújik meg a háttérben, ha viszont azt igényli a zene, akkor megfelelő helyen teszik súlyosabbá, komorabbá a dallamokat, mindent alárendelve a mondanivalónak és a hangulatteremtésnek. Elég csak meghallgatni a kezdő tételt.

Jó progresszív metalzenészekhez méltón ismét a koncepciózus történetmesélést választották az album gerincéül. Aki hallotta a 2010-es lemezt, tudja, hogy nem éppen szivárványok közt kergetőző szárnyas pónikról énekelt Nikola. A 'Rooms of Revelation' egy skizofrén elme meghasadt töredékein keresztül mesélt el egy borongós szerelmi történetet. A helyzet az, hogy a 'Stages' sem lett különösebben vidám vagy éppen felemelő. Az albumhoz Elisabeth Kübler-Ross 1969-ben megjelent könyvét vették alapul. 'A halál és a hozzá vezető út' című mű a haldoklás és a gyász öt fázisát taglalja. Elutasítás, düh, alku, depresszió és az elfogadás. Ez az öt stáció lefedi nemcsak a haldoklás, de az életünk során minket ért bármilyen veszteség teljes érzelmi spektrumát. Bár az első lemezre is a sötét hangulat volt a jellemző, mégiscsak a szerelem állt a narratíva középpontjában. Most viszont ha lehet, még jobban rátelepszik az emberre a depresszív, nyomasztó hangulat és bár nem áll tőlem távol ez a fajta sötétség, mégis úgy érzem, egy picit háttérbe szorult az első lemezt jellemző játékosság, nem győzöm hangsúlyozni, egy „árnyalatnyit”, se többet, se kevesebbet. Bár az első lemez szintén konceptalbum volt, a dalok önmagukban is kiválóan működtek. Jelen esetben egyedül az Anger az, amiről ez elmondható, egészen egyszerűen azért, mert jóval kötöttebb a koncepció. A 'Stages' sokkal inkább igényli az értő hallgatást, az elmélyült odafigyelést, mint elődje, és a három központi dal miatt sem tűnik túl hosszúnak a lemez. Ha viszont hagyjuk magunkat elmélyedni benne, szinte elrepül a közel 40 perc és ezáltal sokkalta kompaktabb az élmény, amit kapunk. A korong végén a fent említett Life is Worth the Pain tételt találjuk, az eredeti nóta szintisávjait vonószenekarra cserélték és a hangzást az új lemezhez igazították Andrásék. És milyen jól tették! Az ember kicsit fellélegezhet a 'Stages' alatt rátelepedett nyomasztó gyászhangulat után, és nem mellesleg témáját tekintve sem lóg ki a sorból.