Hartmann: Shadows & Silhouettes

Oliver Hartmann megváltozott. A korral megkomolyodott, lehiggadt. Én a 'Heart Of Steel' énekeseként ismertem meg az At Vance-ben. Már ott beleszerettem a hangjába. Olaf Lenk mellett persze nem volt lehetősége gitározni, így azt nem is tudtam még róla, hogy milyen jó gitáros. Nem sokkal később azonban távozott a metalcsapatból, és létrehozta saját zenekarát Hartmann néven. A bemutatkozó hard rock anyag, a 2005-ös 'Out In The Cold' olyan jól sikerült, hogy nem kisebb név, mint a Toto hívta meg előzenekarként a 2006-os turnéjára. A metal éneklést az Avantasia tagjaként folytatta, az első három lemezen még igénybe vették a hangját, később azonban inkább már csak gitárosi tehetségét kamatoztatták. Ugyanígy járt a ’Genius’ rockoperával is, ahol az első lemezen még szólót énekelhetett, a másik kettőn már "csak" az összes vokált énekelte fel.

Második hard rock lemeze után egy hatalmas pálfordulással akusztikus DVD-t készített 'Handmade' címmel (melyet egyébként most, az új lemezzel egy időben adtak ki újra deluxe DVD + CD formában), majd jött még két szólóalbum, melyeken egyre inkább elmozdult az AOR/soft rock irányába. Közben az Avantasia-féle metal és a Rock Meets Classic-féle hard rock muzsikálás mellett egyre több időt töltött Pink Floyd tribute zenekarával, az Echoes-zal. Talán túl sokat is...

Az új lemez egy letisztult, laza, hangulatos muzsika. A hangsúly a "hangulatos"-on van. Mert ehhez bizony hangulat kell. Ahogy egyre többször hallgatom, a kezdeti csalódás után (hogy nem olyan hard rock lemez, mint az első kettő) kezd kikristályosodni, hogy ez inkább olyan intelligens rock, mint a Mike & The Mechanics vagy a Bowes & Morley. Mélabús hangulatok és vidámabb percek váltakoznak rajta, miközben keresi a különbséget a fénnyel kötelezően együtt járó árnyak és a fény irányítottsága által létrehozott sziluettek között. Kicsit olyan, mint a sors és a végzet. Az egyiket irányíthatod, a másikat nem.

A sok akusztikus gitár néha country-rockba fordul, mint a nyitódalban, de amikor már Steven Tyler is country-rock lemezt készít, akkor ezen nem is lepődöm meg. A németeknek ugyan nincsenek olyan country hagyományaik, mint amerikai zenésztársaiknak, talán ezért is fordulhat elő, hogy a countryba kelta elemek vegyülnek. A videoklipes When Your Mama Was A Hippie című dal leginkább a Queen '39 című slágerére emlékeztet, de a Hartmann csak '69-ig megy vissza az időben. Ráadásul ez a basszusgitáros, Armin Donderer szerzeménye, ezáltal kicsit el is üt a lemez többi dalától. A korábbi AOR elemeket idéző High On You is egyértelműen a vidám sziluettek közül való, sőt a lemez első fele – talán a Jaded Heart kivételével – ezt tükrözi. De a slágeresebb soft rock dalok leperegtek rólam, mint viaszosvászonról az esőcseppek. Egyszerűen nem elég jók. Viszont a személyesebb dalok, ha úgy tetszik, az Árnyak jobban megragadtak. Vegyük példának okáért ezt a Jaded Heartot. Már a Procol Harumot idéző orgona is zseniális, de Hartmann Coverdale-t idéző hangja és hajlításai egyenesen tanítani valóak. (Nem véletlen, tanítja is az éneket, és persze a gitározást.) A Too Good To Be True is olyan, mint egy Coverdale-cover song, szinte vele éneklem az elején, hogy „I should have known better Than to let you go alone”, csak a refrént már nem sikerült olyan jól eltalálni, mint az Is This Love-é volt.

A Still The Same egyenesen Chris Reát varázsolja a fülembe, mintha csak stílusgyakorlatot tartana. A The Letting Go akár egy Steve Howe által eljátszott Bernie Paul-sláger (Oh No No), a Shadow In My Eyes az akusztikus gitárhoz kapcsolódó hegedűvel mintha – divatos kifejezéssel élve – a Whitesnake Sailing Shipsének és a Kansas Dust In The Windjének mashupja lenne. A záró Last Goodbye-on viszont már a zongora első leütésétől kezdve érezhető, hogy ez valóban az, amit a címe sugall: egy végső búcsú valakitől. Szomorú és nyomasztó, ugyanakkor felemelő befejezés. Ilyen dalokat szoktam keresni a macskáim temetésére.

A csapat gerince állandó, valahogy a dobos cserélődik lemezről lemezre. Ezúttal a Voodoo Circle-t is megjárt Markus Kullmann veri a bőröket, egész jól, bár nem kell megerőltetnie magát a hat lassú dalt tartalmazó lemezen. Oliver Hartmann viszont alig-alig villan meg gitárosként. Énekesként ellenben roppant változatosan szerepel, éppen csak az a metal hiányzik a palettáról, amiben megszerettem őt. Talán a meghívott vendégek tesznek hozzá legtöbbet a zenéhez, gondolok itt elsősorban a két billentyűsre, de a két vonós hölgy is feldobja a dalt, amiben szerepet vállaltak.