Gyanítom, hogy senki nem várja el, hogy 2012-ben majd egy már több mint 30 éve a szakmában pöngető veterán germán gitáros fogja megreformálni a heavy metalt. Herman Frank a 80-as évek elején az Accept-ben pengetett, a ’Restless And Wild/Balls To The Wall’ időkben, de olyan csapatokban is feltűnt, mint a Hazzard, a Victory, vagy a Sinner. Az ismét egymásra talált Accept-ben már jópár hónapja lelkesen nyűvi a hathúrost Wolf Hofi mellett, s noha azt hittem, hogy a szólókarrierjét jegelni fogja az anyabanda újraaktivizálódása miatt, örömteli meglepetésként ért, hogy immár másodjára is saját neve alatt jelentett meg lemezt.

Anno a debüt meglehetősen pofásra sikeredett, és hála istennek a folytatás sem okoz csalódást. Gyakorlatilag hősünk színtiszta, sallangmentes, helyenként kissé már power felé kacsintgató melodikus heavy metalt nyom, annak kb. minden jellemzőjével együtt. Lendületes, alapvetően tempós dalokra építkező korongról van szó, király kis riffekkel, fülbemászó melódiákkal. Csúcspontnak egyértelműen a nyitóduót említeném meg, de a Starlight, vagy a korong vége felé megbúvó Lights Are Out is  gyöngyszem. A középtempós nóták is teljesen rendben vannak, okosan szakítgatják meg a duplázós speedeléseket. Ballada nem kapott helyen az albumon, de őszintén szólva fölösleges is lett volna ezzel belerondítani az amúgy egységes összképbe. Simán örömkönnyeket hullajthatnánk, ha ez a korong a 'Shadowmaker' helyett jelent volna meg pár hónappal ezelőtt.

Persze az erős, és fülbemászó dalok jelenléte még nem elég, remek hangzás is párosul a nótákhoz, arról nem is beszélve, hogy Rick Altzi személyében egy igazán elsőligás rocktorok dalol a korongon. Nem teljesen vágom, hogy miként képes mindig telibe találni énekesekkel Herman, anno Jiotis Paracharidis teljesítménye is több volt, mint remek. Mindenesetre Rick egy igazi dögös, szőrös, mélységeket és magasságokat sem nélkülöző hard rock csodatorok, már őérte érdemes végigpörgetni párszor a lemezt. Ezen felül persze szólni kell a gitármunkáról, mégiscsak egy bárdista szólólemezéről van szó. Nem állítom, hogy Herman és Christos a legtechnikásabb, vagy rafkósabb húrnyűvők egyikei, de a fickók remek érzékkel nyúlnak a szólókhoz. Véleményem szerint játékuk roppant élvezetes, s noha semmi újszerű, vagy egyedi nincs benne, tökéletesen passzol teljesítmény a lemezen hallható heavy metal zenéhez.

Ezzel pedig el is jutottunk az egyetlen negatívumhoz... ezen a lemezen nincs semmi új. Pontosabban semmi egyedi. Ez egy baromi jól kitalált, és összerakott, kb. tökéletes heavy metal lemez, amibe elvileg nem is lehet belekötni... azt leszámítva, hogy minden dallamot, riffet, futamot hallottunk már korábban. Hiába baromi jók a dalok, és remek a zenészek teljesítménye, egyediségnek, önállóságnak, vagy különlegességnek még csak halovány nyoma sincs az albumon. Nem arról van szó, hogy eszeveszettül kísérletezgetni kellene, de legalább a dallamok lehetnének egy kicsit újszerűbbek. Mert így ez a korong kellemes hallgatni való 8-10-15-ször... de ha pár hétig pihenteted, újfent a 80-as évek klasszikusaihoz fogsz nyúlni, amennyiben hasonló stílusú heavy metalra szeretnél odahaza léggitározni.