Warrant: Rockaholic

Egykori glamsterek százai kapják fel egyszerre a fejüket, amikor megszólal a Warrant ikonikus dala, a Cherry Pie, amelyben jótékonyan vegyül el a Joan Jett által ismertté tett I Love Rock and Roll zenei alapja a nyolcvanas évek végére jellemző glam metal szcéna sajátosságaival – sőt, ahogy mostanában nézelődtem, sokan még a Def Leppard Pour Some Sugar On Me-jét is belelátják a nótába. A klasszikus slágerrel és Jani Lane ma már szintén legendás alakjával felálló zenekar tényleg szép emlékeket ébreszt sokakban, ám felmerül a kérdés: elég-e ez ahhoz, hogy 2011-ben még hálás dolog legyen a Warrantban zenélni, a koncertjeire járni, vagy az aktuális lemezét hallgatni… én sokáig úgy gondoltam, hogy nem. Szerintem a banda jó ideig nem találta meg saját magát. Múltjába révedve próbált meg életben maradni, miközben olyan rémes dolgokkal próbálkoztak, mint a régi kedvenceik feldolgozása (melyben olyan gyönyörűségeket erőszakoltak meg, mint a Tie Your Mother Down, vagy a Surrender), régi slágereik újrafelvételei, majd az énekes csere… ez volt talán a legrosszabb, ami történhetett a zenekarral. Nem is igazán jött össze a ’Born Again’ című lemez, pedig Jamie St. James (Black ’N’ Blue) mindent megtett a sikerért. 2008-ig bírta, aztán visszajött Jani, majd az évben távozott is, rettentően döcögött a csapat szekere. Mielőtt azonban a Warrant rátért volna a haknizásból élő, totálisan a jelentől elszakadó egykori sztárok útjára, megérkezett a mikrofon mögé Robert Mason, egyenesen a Lynch Mob legénységből, és megtörtént a csoda: a régi gépezet működésbe lendült.

Bevallom őszintén, először dicsérni akartam az albumot, első hallásra tényleg nagyon be is jött a korong, és rettentően lelkesen pörgettem le újra és újra a lemezt, de az idő múlásával, a vetélytársak feltűnésével, és a régi Warrant korongok újrahallgatásával negatívabb irányba tereltem magamat. Az első és legfontosabb gondolat, ami ebben az időszakban bevillant, Jani Lane volt. Vajon képes-e az abszolút kiváló énekes, Robert Mason átvenni Janitól a képzeletbeli stafétabotot? Énekesként igen. Frontemberként és dalszerzőként azt gondolom, nem. Jani Lane egy nagyon erős egyénisége, karaktere volt a zenekarnak, elvesztése pedig nem csak az előző lemezt pecsételte meg, de részben még ezt is, bármennyire is jó muzsika hallatszik rajta. Az ő hiányának tudom például be, hogy nincs a lemezen igazi sláger, de még csak egy minimális, egészséges modernkedésre való törekvés sem. (Még mázli, hogy balladákban legalább be tudott erősíteni a banda, mind a Home, mind a Found Forever kiváló nóta lett!)

De a Warrant még attól is kicsit távol van, hogy igazán jó retro glam albumot készítsen, erre pedig a bizonyíték a vele egy időben megjelenő Black ’N’ Blue lemez, mely akárhonnan nézem, képes köröket verni erre az anyagra. Hogy ennek ellenére is hét és fél pontot adok rá, annak az oka egyértelműen Robert Mason, akinek köszönhetően gazdagabbak lettünk 14 kiválóan felénekelt és megvalósított hard rock nótával. Optimista módon kivettem az egyenletből, hogy a Warrantnak ennél többet és jobbat kellett volna alkotnia, de a mai világban nem is kérhetem rajtuk számon, hogy nincs még egy Cherry Pie a tarsolyukban…