The Dead Daisies: Holy Ground

Lassan egy kisváros címlistáját meg lehetne tölteni azon zenészekkel, akik a Dead Daises kötelékében megfordultak. Oké, világos, hogy ez a formáció David Lowy milliomos üzletember hobbicsapata – aki egyébként a csapat ritmusgitárosa, mára egyetlen alapítótagja – és anyagi helyzetéből fakadóan kiváló zenészek széles választéka válik számára elérhetővé, amit a jelek szerint ki is használ. Mostanra sikerült egy bandába összehozni Dough Aldrichot és Glenn Hughest. Aldrich nagyon jól ismeri a Deep Purple-soundot, hiszen évekkel ezelőtt David Coverdale-lel muzsikált együtt a Whitesnake-ben.

Nagyot durrant, amikor kiderült, hogy a Rock Hangját leigazolta a Dead Daisies. Két dalt be is mutattak az új albumról, melyek hengerelnek, ahogy kell. Brutális hangzás, hasító riffek, Hughes hangja hetvenévesen is a falhoz szegez, de…

És még mindig Hughes. Kétségtelen, ő egy erős egyéniség, ahol megfordul, rányomja a bélyegét a produkcióra. Ezzel nem is volna baj, de ezt mindenhol ugyanúgy teszi, legalábbis az utóbbi évek produkcióiban. Mert ha meghallgatom az Andrew Watt-tal és Jason Bonhammel felvett California Breed lemezt, a Black Country Communion legutóbbi negyedik albumát, vagy a 2016-os ’Resonate’ szólóproduktumát, nem sok különbséget vélek felfedezni sem zenei-, sem énekstílusban. Valamennyi említett lemezen a súlyos hangzású hard rock, Hughes erős énekhangja, mely szinte az összes szerzeményben egyféleképp szólal meg. És ez a Dead Daisies legfrissebb produkciójára is átkozottul igaz, ez kérem, simán elmenne egy újabb Glenn Hughes szólóalbumnak is. További bajom, hogy nem hallom az érzelmet Glenn hangjában. Az mondjuk nem baj, hogy a funky zenére emlékeztető nyávogásokat mellőzi (amitől néha kiver a víz), végig erőből tolja a „The Voice Of Rock”-stílust, mondjuk el kell ismerni, nagyon megy neki. Komolyan kalapot emelek, hogy ennyi idősen még mindig valami bődületes hangadottságai vannak, csak Glenn Hughest nem kizárólag ezért nevezik még ma is a rock egyik lenagyobb torkának.

A dalokat alkotó riffek beindulósak, hasítják a levegőt, ám soknál déjà vu-érzésem van, némelyiket nem egyszer hallottam más címmel, más köntösben. Álláspontom szerint Dough Aldrichnek több szerencséje volt a másik Purple-torokkal, David Coverdale-lel, vele maradandóbb, markánsabb zenét sikerült alkotni. Aldrich játékából egyébként is hiányolom a bluesos ízt, úgy látszik, itt arra nem tartottak igényt. Abszolút el tudom képzelni, hogy koncerteken ilyen zúzós dalokkal pillanatok alatt a tetőpontra hág a hangulat, a közönség kellőképp beindul, kérdés, mi marad a ráadás után, melyik dalra fognak emlékezni, amikor jönnek ki az előadóteremből.

Az albumon egy feldolgozást is hallunk, a Humble Pie 1972-es 30 Days In The Hole-ját, ami egy jó kis rocksláger volt a maga idejében. Ez a verzió pedig egy nagyszájú amerikai rocknóta lett, amiből a lelket is sikeresen kiirtották, a ’Lockdown Sessions’ akusztikus verziója nagyságrendekkel jobban sikerült. Itt az albumon Hughes egyébként megosztja az éneket Deen Castronovóval, de sokat nem oszt vagy szoroz. (Bigfoot)

Glenn Hughes jött, látott és győzött. Hogy a Dead Daisies is győzött-e, azt nem tudom. Mert Glenn Hughes rátelepedett a bandára, teljes testsúlyával. Ami annyira nem is meglepő, hiszen ha belegondolunk, az egész zenekar egyetlen konstans, állandó tagja David Lowy ausztrál üzletember, aki kvázi bérmuzsikusokat fizet azért, hogy vele zenéljenek. Így aztán a zenekar olyan, mint az arcváltók Frank Herbert Dűne-univerzumában, mindig az éppen aktuális vezéregyéniség arcát, személyiségét, stílusát veszi fel.

Eleinte olyan volt, mint Jon Stevens, Helter Skeltert (Beatles), meg All Right Now-t (Free) énekeltek, igazi örömzenélés volt. Majd jött John Corabi – ezt az arcát elég sokáig megtartotta –, de közben olyan másodlagos személyiségjegyek alakultak ki benne, mint Dizzy Reed vagy Richard Fortus, akik egy kis Guns-ízt csöpögtettek a muzsikába, ekkor léptek előzenekarból főzenekari státuszba, de aztán a Guns N’ Roses újra aktivizálta magát, ők meg vették a kalapjukat… Sebaj, jött Doug Aldrich, aki már bizonyított Ronnie James Dio és David Coverdale mellett is, őszintén szólva, vele jobban járt Lowy. Jött Marco Mendoza a basszusgitáros helyére, majd Brian Tichy, a ő helyére pedig végül Deen Castronovo a dobos pozícióba. És amikor már azt hitték, hiogy most vannak a csúcson, jött a nagy pofára esés. Corabi és Mendoza távozott – önként és dalolva, vagy kényszerből, ezt hagyjuk meg a történetíróknak –, Lowy pedig leszerződtette Glenn Hughest amolyan 2 in 1 megoldásként: basszusgitáros és énekes is egyben. Nem is akármilyen! Viszont van egy elég karakteres stílusa, amit az arcváltó zenekar pillanatok alatt átvett, így gyakorlatilag készítettek egy új Glenn Hughes-lemezt.

Bár a dalokat közösen jegyzik, egyértelmű Hughes hatása, azt csinál, amit akar, a banda megy utána, mint a kiskacsák az anyjuk után. Talán csak egyetlen kikötése volt Lowynak: hogy a sikolyait hagyja otthon. És ezzel mélyen egyet is tudok érteni! Ha már ő „A Rock Hangja”, akkor szólaljon is meg úgy, ne mint egy sipítozó szűzk.rva! És megcsinálta! Olyan erősen, lendületesen, energikusan énekli végig a közel 50 percet, mint egy harmincéves. Köze nincs hetvenéves pályatársaihoz, az inkább már csak lefelé hajlítgató Ian Gillanhez, meg az alibiző David Coverdale-hez! Azt mondom, nagyjából az utóbbi 20 év legjobb Glenn Hughes-lemezét halljuk, de az utóbbi tízét biztosan. Joe Bonamassa ide, Andrew Watt oda, engem nem hatott meg se a Black Country Communion, se a California Breed, hogy a funkyval telesikoltozott szólólemezeit ne is említsem. Az én kedvenc Glenn Hughes-albumaim a ’90-es években születtek: ‘From Now On…’, ‘Addiction’, ‘The Way It Is’, illetve a 2000-es ‘Return Of Crystal Karma’, melynek kezdőbetűi merő véletlenségből a ROCK szót formálják. Az utolsó ilyen a 2003-as ‘Songs In The Key Of Rock’ volt. Ez a lemez most visszatalált erre a rockos útra. Ezt várták tőle mindazok, akik ráaggatták „A Rock Hangja” bélyeget, nem véletlenül turnézott az utóbbi időben Deep Purple-műsorával az új lemezei helyett.

A dalok meg, ha nem is világmegváltók, de igenis szerethetők, kezdve az első hivatalos kislemeztől, a dallamos Unspokentől a veszettül nyitó Holy Groundig, de a Like No Other is igen erős folytatás, nem beszélve a benne eleresztett basszusszólóról. A többieknek föl kell kötni a gatyát, hogy lépést tudjanak tartani Hugheszal. Deen Castronovóra nem is lehet panasz, nagyon nem csak a kettő-négyeket üti, inkább a gitárt és az éneket figyelem a rockzenében, de ezeket a dobtémákat egyszerűen lehetetlen figyelmen kívül hagyni. Jár a kezem a levegőben, ütöm én is a légdobokat, ha nem is olyan ügyesen, mint Deen az igaziakat, csak akkor váltok át léggitárra, mikor jönnek Aldrich szólói. Hol bravúrosak, hol dallamosak, ami éppen az adott szituációban kell.

Számomra a lemez csúcspontja a 30 Days In The Hole, mely Castronovo és Hughes duettjére épül, ilyenből kellett volna még több a lemezre (nem feldolgozásból, duettből). A producert is alaposan megválasztották: Ben Grosse a Dream Theater, Marilyn Manson, Disturbed, Alter Bridge anyagait felügyelte, bika hangzást produkál, dinamikus, megdörrenő a sound, egyetlen hibája, hogy mindent túltorzít: gitárt, basszust, éneket. És ez hosszú távon lefárasztja az embert. Szerintem ennek köszönhető kollégám fásultsága és lesújtó véleménye is. A korábbi producer, Marti Frederiksen által tisztára mixelt hard rock lemezen egészen másképp szóltak volna ezek a hangok, de ez egy mocskosan kevert album és ez megviseli a hallójáratokat. Nem egyszerű egyfolytában végighallgatni a 48 percet, de megéri! Mert a végén ott a Far Away, ez a visszafogottan induló power ballada, kis pihentető a fülnek, mielőtt a közepénél újra belecsapnak a lecsóba, egy kis szimfonikus hangszereléssel megtámogatva olyan, mintha a Metallica ‘S&M’ koncertjébe csöppentem volna, itt már szinte hiányoznak nekem is Hughes sikolyai, de a parancs az parancs! (CsiGabiGa)

Összegzés:

Tisztában vagyok vele, hogy a Dead Daisiest nem kell olyan véresen komolyan venni, csak az egészben azt érzem, mint a szupergroupok kilencven százalékánál, hogy a nagy nevek semlegesítik egymást, amikor produkálni kellene valamit, besül a mutatvány. Jelen esetben ez száz százalékig igaz, nem hallok egy kiemelkedő szerezményt, csak egy hatásvadász és meglehetősen ötlettelen albumot. (Bigfoot)

Két ember, két vélemény. Mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgattuk volna! Számomra az utóbbi 18 év legjobb Glenn Hughes-lemeze ez, és még az sem zavar, hogy Dead Daisies van a borítójára írva. (CsiGabiGa)

Pontszám: 6/8,5

Megjelenés: 2021
Kiadó: SPV/Steamhammer
Stílus: hard rock
Származás: Ausztrália, Egyesült Államok, Nagy Britannia

Zenészek:

David Lowy – ritmusgitár
Doug Aldrich – szólógitár
Glenn Hughes – ének, basszusgitár
Deen Castronovo – dob, ének, vokál

Vince DiCola – billentyűs hangszerek
Ben Grosse – billentyűs hangszerek
Bernie Barlow – vokál

Dalcímek:

1. Holy Ground (Shake The Memory)
2. Like No Other (Bassline)
3. Come Alive
4. Bustle And Flow
5. My Fate
6. Chosen And Justified
7. Saving Grace
8. Unspoken
9. 30 Days In The Hole
10. Righteous Days
11. Far Away