Tavaszi bluesdzsembori világsztárokkal: Veszprém Blues Fesztivál, 2023. 04. 13-16.

Idén a Veszprém-Balaton régió Európa egyik kulturális fővárosa, ennek keretében szervezték meg a négynapos Veszprém Blues Fesztivál 2023 eseményt. A szervezők több Grammy- és Blues Music Awards-díjas előadót és a kortárs blues fiatal európai és amerikai megújítóit ígérték, részben el is hozták Veszprémbe, kiegészülve a hazai bluesszcéna élvonalával. A rendezvény programjait a Hangvilla Multifunkcionális Közösségi Tér termeiben, az Expresszó Klubban és a Papírkutya Kultúrbisztróban tartották. A koncertek mellett délutánonként hangszeres workshopok, zenészinterjúk, beszélgetések és grafikai kiállítás is színesítette a programot.

Első nap: Erős kezdés a blues ünnepén Veszprémben

Csütörtök kora délután indult a program Roberto Luti interaktív kurzusával, amiben a slide gitározás egyedi technikáit, trükkjeit mutatta meg az érdeklődőknek. Luti Olaszország egyik legkiválóbb bluesgitárosa. A kétezres évek közepén érkezett New Orleansba utcazenélni, gitárjátékával a hurrikánpusztítás után feltámadó delta-szellem egyik fő szimbólumává vált. Néhány évvel később a Playing For Change nevű globális jótékonyság szervezet és all-star zenekar oszlopos tagja lett, akikkel gyakorta járja a világ legnagyobb koncerthelyeit. A workshop után egy „zenész kérdez zenészt” beszélgetésbe tekinthettek be a korán érkezők. Sam Redbreast Wilson házigazdaként beszélgetett a fesztiválarculatot is megálmodó zenész-grafikus Brian Kramerrel, majd mindketten ingyenes szólókoncertet adtak a Papírkutyában.

18 órától aztán felgyorsultak az események a Hangvilla két pódiumán és az Expresszóban is. A főbejárat közelében az aulában felállított mini Boom Boom Room színpadon a Muddy Shoes köszöntötte az érkező közönséget.

Fekete Jenő és csapata – Nagy Szabolcs (zongora), Pengő Csaba (basszusgitár), Mezőfi „Fifi” István (dob) – hozta is a klubkoncerteken megszokott formáját. Műsorukban megidézték a blues korai korszakát egészen napjainkig. Volt itt minden, finom balladák, lassú bluesok, klasszikus boogie-woogie-k vidám kavalkádja. Erős nyitány volt az ekkor még inkább szakmainak nevezhető közönség örömére.

A Ray Charles Ballroom (Hangvilla Nagyterem) színpadon a Blues MD és Hegedűs Bori koncertjét élvezhettük. A Blues MD Szebényi Dániel Artisjus-, Petőfi- és Öröm A Zene-díjas billentyűs és Gotthárd Mihály, azaz Mike Gotthard gitárvirtuóz lenyűgöző duója.

A műsorban szerepeltek saját szerzemények és feldolgozások is. A koncert második felére beszállt a remek énekhanggal megáldott fiatal énekesnő, Hegedűs Bori. Szebényi Dani bármihez is nyúl, arannyá változik. Régebben számtalan rockformáció billentyűseként ismertem, öröm, hogy már a blues is az élete része lett.

Félórás eltolással az alagsorban, a Ma Rainey’s Black Bottom (Expresszó) színpadán az angliai The Achievers kezdte nyomni a blues, roots, country, gospel, soul, klasszikus rock & roll, country egyvelegét felvonultató műsorát.

Humoros, lendületes banda. 10 év alatt kocsmazenekarból mára az európai blues & roots színtér egyik legelismertebb és legkeresettebb zenekarává váltak. A zenekar tagjai: Steve Ferbrache (gitár, ének), Aron Attwood (dob, ének), Rufus Fry (harmonika, ének), Jack Thomas (basszusgitár), Robert Holmes (gitár, vokál).

Közben az aula színpadán már a portugál Moonshiners mozgatta a közönséget.

Az eredetileg trióként alakult – Gamblin’ Sam (ének, harmonika), Susie Filipe (dob) és Vítor Hugo (ének, gitár) alkotta – formáció néhány EP, nemzetközi fellépések és a 2018-as debütalbum után 2022-ben jelentette meg új nagylemezét ’Boot Legs’ címmel, ami végérvényesen feltette őket az európai kortárs country-blues-rock térképére. Később csatlakozott a zenekarhoz Bruno Barreto (basszus, vokál), Carlos Lázaro (billentyű, vokál). Korábban már többször felléptek Veszprémben az Utcazene Fesztiválon, így nem volt véletlen, hogy a fiatalabb korosztály vette körbe a pódiumot.

A nagyteremben egy akusztikus duó, Luke Winslow-King és Roberto Luti műsorára lettem figyelmes.

Luke New Orleans-i gitáros, énekes, zeneszerző, producer és dalszerző. Munkássága egy eklektikus keverék, amely a Mississippi delta bluest, a népzenét, a hagyományos jazzt és a rock & roll gyökereit ötvözi. Dalaiban innovatív zenei ötletek és a régmúlt korok stílusai ötvöződnek, így sajátos hangzása egyszerre rusztikus és modern. Luti, a már korábban említett olasz slide gitáros kiválóan színesítette Luke dalait.

Az Expresszó félhomályában éppen egy lírai résznél csöppentem a dán Tim Lothar és Szabó Tamás szájharmonikás vezette The Mojo közös produkciójába.

A Dániában született Tim dobosként kezdte zenei karrierjét. 25 év dobolás után elkezdett az énekkel is foglalkozni és megtanult akusztikus gitáron is játszani, hogy felfedezze a klasszikus amerikai delta bluest. 2016 óta játszik közös formációban a magyar zenekarral. Két lemezük jelent meg, a legutóbbi 2020-as ’Old Cinema Session’ több dala is elhangzott a koncerten. Jó kis bandába csöppent a dán énekes-gitáros. Tökéletes összhangban volt a többi muzsikussal. Persze ez nem véletlen, mert mindegyik hangszeren tapasztalt, szakmailag elismert zenészek – Honfi Imre (gitár, ének), Horváth János (gitár, ének), Pengő Csaba (basszusgitár, nagybőgő), illetve Mezőfi „Fifi”István (dob) – voltak a partnerei.

A nagyteremben a Matt Schofield Trio lépett színre és egyből egy power trióhoz méltó blokkal kezdtek.

A gitárvirtuóz, énekes, dalszerző, producer és zenekarvezető Matt Schofield több mint 20 éves szólókarrierje után megkérdőjelezhetetlenül generácójának egyik legikonikusabb gitárosává vált. Innovatív és eredeti kompozíciói, virtuóz gitártudása, érzelmes énekhangja és a sugárzó improvizáció a nemzetközi bluesélet élvonalába emelték a brit születésű gitárhőst. Jonny Henderson orgonista és Evan Jenkins dobos kíséretével állt színpadra. A basszus kiteljesítése a billentyűs feladata volt, amit nagyszerűen megoldott Henderson.

A produkció második felvonásában beszállt Christine Tambakis énekesnő is a buliba. Kicsit megszelídült a muzsika, lassú bluesballadák és funky-jazz váltakozott, teret biztosítva az énekesnőnek és a hangszereseknek egyaránt.

Az aulában közben már Ferenczi György és az 1ső Pesti Rackák nyomták a magyaros country-bluest. A fúziós zene nagymesterei, zenéjükben különböző műfajok, stílusok keveredtek igényesen kidolgozva.

A zenekar – Apáti Ádám (Wurlitzer zongora, basszusgitár, ének), Pintér Zsolt (mandolin, gitár, ének), Bizják Gábor (Wurlitzer zongora, kürt, ének), Jankó Miklós (cajon, ének) – kiváló muzsikája ezen az estén is kiegészült a zenekarvezető szemünk előtt érett előadóvá cseperedett lányának, Ferenczi Borinak hegedűjátékával és kellemes énekhangjával. Valahogy ezen a napon a legnagyobb pezsgés végig ennél a mini színpadnál volt. Sokan lógtak az emeleti korlátoknál is a buli alatt, igaz, a 2. szinten már kicsit visszhangzott, de sebaj, ettől a hangulat még kiváló volt.

Következett az est egyik legnagyobb feltörekvő tehetségének tartott előadója, az amerikai Buffalo Nichols (gitár, ének, effektek).

Az Expresszóban elsősorban a fiatalabb korosztály tagjai gyülekeztek, ami nem véletlen, mert a Milwaukee egyik legrosszabb környékén született zenész bátran nyúl az elektronikai zajkeltő kütyükhöz is szerzeményeiben. Fiatal kora ellenére már bekalandozta Észak-Afrika és Európa különböző területeit, keresve az önmegvalósítás munícióját, majd visszatérve hazájába az élményeit, küzdelmét dalokká, balladákká formálta. Műveiben a blues legmélyebb afro-amerikai gyökereihez nyúlt vissza, mély érzelmekkel teleszőtt témái modern hangszerelésben szólaltak meg ezen az estén is. Az akusztikus gitáron előadott balladái visszarepítettek az időben Robert Johnson korába, fémtestű rezonátor gitárját hallgatva meg az űrben kalandozhattunk. Saját nevén megjelent lemezét azóta is naponta hallgatom.

Áthaladva az aulán egy kiváló magyar zenekar, a Sonny And His Wild Cows tolta lendületesen a rock and rollt. Kicsinek bizonyult a tér a színpad előtt és a folyosón, annyian rázták a csípőt.

A Sonny (ének, gitár), Crazy Benny (zongora), Gordon Taylor (basszusgitár, bőgő), Little Tommy (dob) felállású zenekar már több mint 20 éve aktív részese a hazai és nemzetközi blues-, rock and roll és rockabilly szcénának. Nagyrészt amerikai zenét játszanak a 40-es és 50-es évekből, country, swing, rockabilly és hasonlók. Hatalmas bulit nyomtak ezen az estén, nem nagyon akarta leengedni őket a közönség a színpadról.

A nagyteremben a T-99, egy amszterdami illetőségű alternatív roots-rock trió csapott a húrok közé. A rock ’n’ roll, a blues, a country, a surf és a soul eklektikus keverékével 1999 óta turnéznak Európa-szerte.

A T-99 három vad, bohém karakterből áll, akik hatalmas energiával, nagyszerű zeneiséggel és nagy adag szenvedéllyel csalják elő vintage hangszereikből a legvirtuózabb dallamokat. A zenekar frontemberét, Mischa den Haringot a hazai közönség a Braindogs nevű formációból is ismerheti. Mischa és állandó zenésztársai, Martin de Ruiter dobos és Donné la Fontaine bőgős-gitáros ezen az estén a bluesrajongóknak kicsit nehezebben emészthető műsort adtak elő, azt gondolom, mivel az amúgy sem nagyszámú nézősereg szépen elszivárgott a produkció alatt. Valahogy a hangzás is furcsa volt ebben a kétharmadában székeitől megszabadított színházteremben. A szervezők kiszedték a nézőtér széksorait a színpad előtti területről, csak az oldalpáholyokban és a hátsó karéjban maradtak ülőhelyek. Ez nem biztos, hogy jó ötlet volt, mert azért többségben voltak az idősebb korosztályhoz tartozók ezen a fesztiválon.

A nap záró produkcióját az Expresszó színpadán az erre az alkalomra újra a régi, ’90-es évekbeli formációjában összeállt legendás görög blueszenekar, a Blues Wire adta.

Az 1986-ban alapított rock-blues triót az őszes hajú, görög pópára emlékeztető Elios Zaikos gitáros-énekes vezeti, mellette még Sotiris Zissis basszeros az őstag, míg Alex Apostolakis dobos és Nick Dounoussis gitáros a zenekar későbbi korszakából tért vissza. Amúgy mostanában bluestrióként működik a zenekar, Elios és Sotiris egy fiatal hölggyel, Niki Gourz dobossal kiegészülve nyomják a bluest 38 év után is nagy-nagy alázattal és töretlen kísérletező kedvvel. Jó kis bulit adtak itt is, többször visszatapsolta őket a kisszámú, de annál lelkesebb közönség.

A koncert utánra tervezett jam session sajnos elmaradt. Hosszú nap volt, talán a művészek és a közönség is elfáradt. Összeségében jól kezdődött Veszprémben az első nemzetközi bluesfesztivál.

Második nap: Főszerepben a Hammond orgona és a herfli

A pénteket ismét egy hangszeres workshop nyitotta a fesztiválon. Kid Andersen ‘Songs People Play Wrong’ kurzusa betekintést ad a kiváló gitáros és zeneszerző produceri munkásságába is. A nyugati part legfoglalkoztatottabb gitárosa, aki Rick Estrin zenekara mellett többek között John Németh együttesének is oszlopos tagja volt, rendkívül szórakoztatóan mutatja be egy-egy dal legesszenciálisabb motívumait, és megmutatja, miként szokták ezeket a kiváló nótákat gyakran elrontani. És persze azt is, hogyan kell jól csinálni.

A szokásos beszélgetésen ezúttal Rick Estrin amerikai szájharmonikás legenda válaszolt a kérdésekre Sam Redbreast Wilson közreműködésével.

Ízelítőt kaptunk a 60-as, 70-es évekbeli hippimozgalom idején Kaliforniában átélt élményeiből, majd a zenei hatásokról, amik a blues irányába terelték az életét. Lassan indult be zenei karierje, első sikereit 2008 után érte el Nightcats zenekarával. Nagy dumás, vidám, közvetlen fickó.

Az élőzenét az előző napon már látott angol The Achievers nyitotta a Ray Charles Ballroom (Hangvilla Nagyterem) színpadán. A fesztivál különlegessége volt, hogy a külföldi zenekarok többsége egymás utáni napokon is fellépett egy másik színpadon. Az utcazene fesztiválon megszokhattuk ezt a forgószínpad beosztást a versengő fellépők között, bluesbulin még nem találkoztam ilyen kiosztással. Ezen az estén tulajdonképpen a nyitósávban több elsőnapos zenekar ismételt. Ugyanezen a pódiumon az amerikai Buffalo Nichols, majd a görög Blues Wire adott ismét zenei élményeket a rajongóknak, a Ma Rainey’s Black Bottom színpadon pedig a portugál Moonshiners kezdett, majd a holland T-99 folytatta a bulit.

Az aulában felállított Boom Boom Room pódiumon Pribojszki Mátyás harmonikás és zenekara, a Jumping Matt & His Combo indította a napi blues-rock and roll egyveleget.

Szász Ferenc (gitár), Csizmazia László (basszus), Molnár Dániel (dob) közreműködésével folytatódott a tegnapi trend: kis színpad, nagy buli. Ez köszönhető többek között az olyan nótáknak is, mint a Soul Stealin’ Mama, Love Is Fake, Memphis Soul vagy a Full Time és Wet Lips. Koncert után Matyi a merch pultnál fogadta rajongóit, ahol dedikált és elhozta a legújabb friss, meleg és ropogós zenekari pólót is a fanoknak. Ő már veszpréminek számít, mivel a közeli Balatonalmádiban él. A fesztiválasztalnál amúgy lehetőség volt beszerezni a fellépők CD-it, lemezeit, valamint fesztiválpólót, logózott tárgyakat, kiegészítőket.

Ezen a napon a Papírkutyában a Kontor Horvath Acoustic volt programon azoknak, akik vacsora vagy egy ital mellett belehallgattak volna a fesztivál zenei világába.

Gyors átszerelés, utántöltés után ismét a Boom Boom Room emelvénye előtt volt helyezkedés. A nálunk is gyakran koncertező osztrák country-blues előadó, Sir Oliver Mally (gitár) és a német Peter Schneider (gitár, szájharmonika) duója következett.

A Mississippi-deltától indult a zenei kaland John Lee Hookeren, Rolling Stoneson át a saját szerzeményekig. Az utolsó pár számra beszállt az amerikai folkgitáros-énekes, grafikus Brian Kramer is a buliba. A színpad felett Kramer grafikáiból belógatott installációk lebegtek. Az aula több pontján és az épület folyósóin a színpadok háttérfüggönyein is voltak kiállítva általa készített zenészportrék, zenei témájú grafikák. A következő fellépő ezen a színpadon a már látott akusztikus duó, az amerikai Luke Winslow-King és az olasz Roberto Luti volt. Ez a kisebb pódium barátságosabb volt a duónak, mint a tegnapi nagytermes, közvetlenebb volt a közönséggel is a kapcsolat.

Elérkezett az idő lemenni az alagsorba, a Ma Rainey’s Black Bottom (Expresszó) színpadon ugyanis már hangolt az egyik legjobban várt formáció, a Rick Estrin & The Nightcats.

A banda lendületes produkcióját tavaly már láttam a brezói bluesfesztiválon, ahol pár perc alatt abszolút közönségkedvencek lettek. Itt percek sem kellettek, mert már a koncert kezdete előtt full ház volt az Expresszóban. Nagy lendülettel kezdett bele a 74 éves mester a chicagói városi blues megismertetésébe. Kitűnő zenésztársakat vett maga mellé zenekarába. Christoffer Kid Andersen gitáros, Lorenzo Farrell orgonista és Derrick Dmar Martin dobos alkotják még a formációt. Vasalt nadrág, keményített ing, fényes zakó, nyakkendő. Ez is a show része volt, mert itt egy kőkeményen megtervezett, közönséget behálózó produkciót láthattunk. Nekem már kicsit soknak is tűnt a megannyi, olykor akrobatikus mutatvány, virgázás. Persze a többség vevő az ilyesmi káprázatra. Meg gondolom, olyan vonzata is van, hogy amilyen intenzitással letolta az első számokat Rick mester, az egyéni produkciók közben pihent kicsit és felszívta magát oxigénnel. Volt remek gitárszóló Kid Andersentől, maratoni dobos performansz Derik Dmar Martintól, nagy ováció fogadta, amikor már mindenen is dobolt a színpadon, egyszer csak a közönség közé ugrott és ott keresett dobolható felületeket az embereken. Aztán egy gitárszólót is lenyomott dobverőkkel Kid Andersen gitárhúrjain. Az egyéni produkciók után Rick visszatért herflijével és ismét szédületes tempót diktálva tolta a bluesokat. Vastaps lett a jutalma, nagyon szerette ezt a produkciót a nagyérdemű, a hátsó sorokban is ment a tánc, jártak a lábak, rengett a csípő.

Az aulába érve a londoni The Cinelli Brothers rock-blues dallamaira lettem figyelmes.

Azt írják magukról a zenekari honlapon, hogy ez egy olyan projekt, ami a 60-as és 70-es évekbeli elektromos chicagói és texasi blues iránti közös szeretetből született. Marco Cinelli gitáros-énekes és Alessandro Cinelli dobos alapította a zenekart 2018-ban, hozzájuk csatlakozott Tom Julian-Jones (harmonika, gitár, vokál) és Stephen Giry (basszusgitár, gitár, vokál). Különleges hangszerelésű dalaikkal, vintage, retró életérzést sugároznak modern felfogásban. A Cinelli Brothers a szenvedélyes zenészek új generációjának egyik legjobbja, akik osztoznak a blues, a soul, a R&B és az igazi autentikus hangzások szeretetében, annak továbbvitelében, amelyek a bluest a zenetörténet sarokkövévé tették.

Két helyszínen is állandó darab volt a színpadon egy-egy gyönyörű Hammond orgona és a tőle elválaszthatatlan Leslie hangláda, amiket aztán ki is használtak a zenekarok. A Ray Charles Ballroom orgonáját most az igazán elismert osztrák Raphael Wressnig kezdte bűvölni.

Hozzá csatlakozott a Soul Gift Band, hogy együtt mutassák meg a közönségnek a soul, a blues és a funky fényes lehetőségeit a modern világban. A nyers és ütős zenekarban az ünnepelt olasz gitáros, Enrico Crivellaro, a New York-i születésű énekesnő, Rachelle Jeanty és a német dobos, Hans-Jürgen Bart nagyszerű zenei képességei tovább emelték Wressnig orgonajátékát, aki a bevezető instrumentális darabok után énekelt is orgonajáték közben.

A műsor második blokkjában aztán Rachelle vette át a mikrofont. Soul- és funkydalok szóltak főleg, finom orgonaimprókkal megspékelve, majd pár R&B nóta zárta az estét. Kiváló produkciót láttunk, remek zenészektől.

Kis elcsúszással ebben az időintervallumban az alagsori Ma Rainey’s Black Bottom színpad orgonája is teljes gőzzel üzemelt. Itt adta ugyanis második koncertjét a Matt Schofield Trio. Természetesen a végére még benéztem.

A dalok hasonló minőségben szóltak, mint előző este, de talán ez a buli bensőségesebb hangulatban zajlott. Matt Schofield kibontott hajjal, mintás zakóban nyúzta gitárját. A közönség még sokáig várta, hogy visszatér a színpadra a jam session keretein belül valakivel „örömzenélni”, de valahogy ez a jam ma sem jött össze. Összegezve: ez a nap is rendben volt.

Harmadik nap: Sugar Blue is beszállt a buliba

Szombat? Akkor Hammond orgona workshop Raphael Wressnig vezetésével, ’Blues & Funk On Hammond Organ’ témában. A terveknek megfelelően a többek közt a Downbeat által is számtalanszor az év orgonistájának választott Raphael Wressnig billentyűmágus bevezette az érdeklődőket a Hammond orgona rejtelmeibe, a New Orleans groove-ok, Memphis soul, downhome blues és az acid jazz rejtelmes világába.

17 órától a szokásos beszélgetésen a The Cinelli Brothers testvérpárjával vitathatta meg a közönség, hogy létezik-e még a rock and roll.

Ezen a napon az élőzenét az Expresszó színpadán a brooklyni gitáros-zeneszerző, grafikus Brian Kramer szólókoncertje nyitotta, amire azonban nem egyedül érkezett.

Felkérte a német gitárost és herflist, Peter Schneidert egy közös zenélésre. Autentikus hangszerelésű blues- és folkdalok követték egymást. Jól kiegészítette egymást a két zenész.

A Hangvillás nagyszínpadon a Borsodi Blue és Zsombok Réka adott koncertet. Ezt a nagyzenekaros bulit sajnos sikerült lekésni, csak az utolsó két nótára értem a terembe.

Alig akartam hinni a fülemnek, hogy már elbúcsúznak, hallgattam volna még. Remélem, hamar elkészül a ’The Key To Our Dreams’ című dupla album, amin a zenekar együtt dolgozik Rékával. A következő felállásban zenéltek: Borsodi László (gitár), Zsombok Réka (ének), Pfeff Márton (basszus), Binder Norbert (billentyű), Tímár Tamás (dob), Belicza Károly (tenor szaxofon), Döge Csaba (harsona), Resetár Attila (trombita), Bíró Tamás (trombita).

Az aulában a hazai Bluestone csapott a húrok közé és csábította egyből a Boom Boom Room színpad elé az érkező közönséget.

„A banda tokkal-vonóval a legmuzikálisabb bluescsapat, elképesztően játszanak, minden megvan bennük, ami az együttzenélés alapja” – mondták róluk és tényleg így is van. Energikus, klassz átdolgozások minden téren. Valaki súgta, hogy saját nóták is lesznek nemsokára. Úgy legyen!

Közben az Expresszóban már a tegnap is látott Cinelli fivérek zenekara tolta a riffeket. A nagyobb színpad és a jobb hangzás még ütősebbé tette a produkciót, egyik fiatal barátom szerint nagy örömzene volt a teremben.

18.30-kor a Ray Charles Ballroomban Ripoff Raskolnikov Band, vendég Petendi Tamás, kötelező program. Az osztrák blueszenész, aki a magyar blueskultúra megkerülhetetlen ikonikus alakja lett. A ’80-as évek közepétől szépen lassan beépült a magyar zenerajongók zsigereibe szerzeményeivel, különleges színpadi megjelenésével, szuggesztív játékával.

Kiváló magyar zenészeket gyűjtött maga köré ezen az estén is Nagy Szabolcs (billentyű), Gyenge Lajos (dob), Varga Laca (basszusgitár) és a virtuóz gitárzseni Petendi Tamás vendégzenész személyében. Jó volt látni, hogy kezd megtelni a színházterem rajongókkal. Ezen a napon végre minden színpad elé jutott közönség. Raskolnikov a műsor első felében saját zenekarával játszott pár nótát, majd behívta Petendi Tomit. Ezután főleg gitárcentrikus zenék jöttek, hogy mindenki megmutathassa, mennyire ura hangszerének. A közönség vastapssal honorálta a kiváló zenei teljesítményt.

Az aulában egy veszprémi kötődésű zenekar, a The Bluesberry Band játszott a kisszínpadon. Remélem, nem veszik zokon, hogy most kihagytam a bulit és csak futtában pillantottam rá a produkcióra. Rutinos, Veszprémben kedvelt és sikeres zenekar, gondolom, ezen az estén is hozták a maximumot. A sietségem oka nem más volt, mint az, hogy az alagsori Expresszóban Sugar Blue kezdett műsorába.

Bár mire leértem, már telt ház lett, így elég nehézkesen találtam megfelelő helyet az élmények befogadására. A fesztivál legnagyobb neve, mondhatjuk, ha csak a Grammy-díjra vagy azokra az ikonokra gondolunk, akikkel együtt játszott zenei pályája során. A legenda szerint Mick Jagger fedezte fel egy párizsi metróállomáson utcazenélés közben. Több Rolling Stones-albumon is közreműködött, aztán később Prince és Bob Dylan produkcióiban is megfordult. Mostanában a blues ősi afrikai gyökereinek felkutatásával foglalkozik. Ezt a koncerten is tapasztalhattuk, a dalokban több tradicionális afrikai népzenei hangszer is megszólalt. Elég változatos volt a műsor, eleinte progresszív jazz-rockos hatások érvényesültek, sok-sok improvizációval. Aztán következett egy blues alapokra épülő szakasz, a Hoochie-Coochie Man közel 20 percesre sikerült, teret adva az összes hangszeresnek a szólókra. A basszusgitárt felesége, Ilaria Lantieri kezelte mérnöki pontosággal, gyakran körbenézve a zenekaron, amolyan karmesterként működött a tekintete. A doboknál CJ Tucker adta kiválóan az ütemet minden műfajban. Volt egy latinos ritmusokat felvonultató rész. Ebben James Cotton egyik művét dolgozták fel, nem spórolva a hangszeres imprókkal. Sergio Montaleni nagyszerűen gitározott, de valamiért nem szeretett a rivaldafényben lenni, mert egyre csak araszolgatott hátra az erősítők mögé a buli alatt. James Cowan a Hammondot kezelte, nem is akárhogyan. Lehetett volna akár egy orgonapárbajt is beiktatni a fesztivál programjába, annyi jó hammondos megfordult itt a 4 nap alatt. Kalifa Koné játszott ritmushangszereken, tablán, valamint egy marimbaszerű hangszeren is. A Maliból származó zenészt aztán az afrikai zenei résznél középre ültették egy különleges vonós-pengetős hangszer, a n’gonit társaságában. Elsötétült a színpad, csak Kalifára szűrődött némi fény, elcsendesedett a közönség is, amint elkezdte pengetni hangszerét és valami nagyon mélyről jövő, zsigerekig hatoló éneket produkált mellé.

Sugar Blue is beszállt harmonikán, nagyon finoman, egy szólamban az énekhanggal, erősítve a hatást. Amikor elcsendesedtek, kitört a vastaps. Abszolút lúdbőröztető csúcspont a koncerten. A Who’s Been Talking örök klasszikus következett, amit szintén kihasználtak hangszerügyileg, itt bejött a mester James nevű fiacskája is, aki vagányan lenyomott egy trombitaszólót, majd papájával is fújtak közösen pár dallamot. Ismét vastaps és természetesen a közönség kikövetelte a ráadás rock and rollt, ahol ismét kiélhette mindenki hangszeres tudását. Jó zene volt, de nekem a régebbi Sugar Blue jobban bejött, akkor még egységesebb volt a műsor és nem voltak elnyújtva a darabok. Persze az afrikai népdalfeldolgozás miatt örökre bennem marad ez a buli is.

A nagyteremben időközben már a Rick Estrin & The Nightcats nyomta második koncertjét a fesztiválon, az aulában pedig kisszínpados volt Early James és zenekara, akit szintén a jövő bluesmuzsikusának tartanak a zenei szakemberek.

Az alabamai származású énekes-dalszerző egy igazi költő elbűvölő különcségével veszi szemügyre a körülötte látott végtelen abszurditást, majd nyugtalanságát a zenei idiómák pompás elegyévé alkemizálja: elhagyott, búskomor blues és elgondolkodtató folk-rock dalok, az élet értelmén merengő gyilkos balladák találkoznak szerelmes metaforákkal szerzeményeiben.

Ismét az alagsor volt a célpont, ott játszott az Ian Siegal Band. Nehézkes volt a bejutás, már meg sem próbáltam az előrefurakodást, a hátsó pultoktól hallgattam a zenét, látni nem nagyon lehetett a zenekart.

A meglepően visszafogott és szűkszavú Ian Siegal, mint egy jó R&B szakmunkás, tolta egymás után a nótákat. Aztán egyszer csak megeredt a nyelve, hogy elmondhassa, a londoni éjszakában sok örömzenélésben volt része Matt Schofield barátjával. Hívta is a színpadra, így már három gitár, Hammond és dob felállásban szólt a dögös blues-rock. Ian a szólók nagy részét átengedte a kollégáknak, Schofield és Dusty Ciggaar gitáros passzolgatták egymás között az imprókat. Jonny Henderson orgonán és billentyűs hangszeren hozta a nagyszerű Hammond-hangzás mellett az alap basszusokat is. Az utolsó harmadra bejött Christine Tambakis énekesnő is, akivel egyre forróbb lett a hangulat. Innentől már Schofield és a szőke díva uralta a bulit. Persze azért Siegal is odabökött egy virgát a gitárján.

Az emeleti Ray Charles Ballroomban egy olyan produkció zajlott telt házzal, amit a színpadfüggönyön elhelyezett Ray Charles installáció is örömmel nyugtázott valószínűleg: Big Daddy Wilson és zenekara szórakoztatta a nagyérdeműt.

Feltűnően több hölgyrajongó volt a színpad előtt, mint az egy bluesbulin megszokott. Persze ez nem véletlen, a Big Daddy által játszott dalok valahogy mindig a szerelem, a női szívek elrablója körül teljesedtek ki. Jó kis csapatot hozott össze kisérőnek maga mellé. Az Enzo Messina billentyűssel kiegészült The Goosebumps Bros. zenekar tagjai adták a zenei aláfestést a koncerten. A Nik Taccori dobos, Paolo Legramandi basszusgitáros Cesare Nolli gitáros-énekes felállású bluestrió önállóan is megállta volna a helyét ezen a fesztiválon. Abszolút telt ház, női sikolyok, meg minden.

Az aulában a szerbek legpatinásabb bluesbandája, a Raw Hide nyomta a chicagói R&B 50-es évekbeli feldolgozásait.

A zenekar 1982-ben alakult Belgrádban Sirova Koža néven. Saját szerzeményeikben a west coast blues és a funk-blues elemei domináltak, de a R&R is előkerült. A csapat tagjai – Jovan Ilić (ének, harmonika), Ivan Stanošević (gitár), Vukašin Mihajlović (elektromos bőgő), Jovan Pejčinović (dob) – fáradhatatlanul pörgették a jobbnál jobb nótákat. A közönség nagyon élvezte a bulit, kisebb csoportokban nagy tánc alakult ki az aulában.

Az Expresszóban a Hammond-virtuóz Raphael Wressnig & The Soul Gift Band Ft. Rachelle Jeanty adta második koncertjét a fesztiválon, a fiatalabb korosztály viszont az alagsor helyett az emeleti Nagyterem felé vette az irányt. A késői idő ellenére még mindig sokan várták a kezdést. Némi beállás után megszólaltak a hangszerek és felerősödtek a színpadi fények.

Aron Andras & The Black Circle Orchestra kezdte játszani a zenekarvezető Áron András country és blues alapokra épülő dalait. Egy igazi szupergroup állt Áron körül a színpadon olyan neves zenészekkel, mint a Blahalouisiana zenekar énekesnője, Schoblocher Barbara és billentyűse, Pénzes Máté, a The Qualitons ritmusszekciója, Hock Ernő és Boros Levente, továbbá a The Pontiac együttes gitárosa, Kiss Péter. Ebben a felállásban rögzítették Áron 5. lemezét, az áthangszerelt ’Changes’-t is két éve.

Tavaly év végén András az amerikai Nashville városának Prime Recording Stúdiójában rögzítette 6. albumát, ami idén fog megjelenni ’The Moment’ címmel. Jó kis zenéket hallottam, érdemes volt megvárni ezt a remek formációt. Ráadást követelt a lelkes közönség, de hát hajnali fél 2 múlt már.

Negyedik nap: 25 év után állt újra színpadon a Palermo Boogie Gang

Vasárnap is egy workshop indította a napot, egy remek dobos, D’Mar adott kurzust ’Blues Drumming Workshop’ címmel, aztán a konferenciateremben ment a tere-fere Early James, a modern felfogású blues nagy innovátorának közreműködésével.

A Nagyterem színpadán a dán Tim Lothar adott szólókoncertet, fél órával később pedig a hazai The Pontiac zenekar kezdett az Expresszóban. Ők hajdan a bluestól indultak, de mára már inkább a rock dominált dalaikban.

Aki viszont valami különlegesre vágyott, az az aulában találhatta meg, ott nyomta a Jambalaya, hazánk első számú New Orleans-i zenét játszó zenekara. Legutóbbi albumuk, a ’Whatever Happens’ dalait és feldolgozásokat játszották felszabadultan és vidáman.

A soul és gospel rajongói a Nagyterem felé vették az irányt, 18 órától ott játszott ugyanis Michelle David & The True-tones, Michelle korunk egyik legkiválóbb gospelénekesnője.

A lazábbak a Papírkutyában fellépő Magic Mosquitoz, egy pomázi művésztársulat káprázatos produkcióját választották.

Hogy mi volt a menü? Mocsári rock and roll, földszagú techno blues, voodoo trash, kétakkordos jungle boogie, monster trash, garage punk, swamp pop, dirty exotica, fülledt erotika, burleszk revü, voodoo swing, psycho sanzon, posványtánc, megosztó rave és lápszörf. A legnívósabb közönséggel mindenképpen ők dicsekedhetnek a fesztivál után, itt vacsorázott ugyanis a fellépő művészek krémje, így akarva-akaratlanul belecsöppentek a buliba. Csak pár nevet emelnék ki: Fekete Jenő, Rick Estrin, Sugar Blue, Ian Siegal, Big Daddy és zenésztársaik. Visszatérve a Hangvilla komplexumba, az alagsori Expresszóban Early James és zenekara adta második fesztiválkoncertjét. Az aulában is egy duplázó páros, Sir Oliver Mally & Peter Schneider nyomta az autentikus bluesokat, a Nagyteremben pedig az Ian Siegal Band ismételt.

Az ismétlés szó szerint értendő, mert az előző napi forgatókönyv szerint ment minden. Persze itt már nem volt olyan fülledt a terem, mint az alagsorban, fel is öltöztek szép cowboyruháikba a fiúk.

Elérkezett a nap talán legjobban várt produkciója, a legendás magyar Palermo Boogie Gang fellépése. Ismét megtelt az Expresszó nézőtere, öröm volt látni, hogy fiatalabbak is voltak szép számmal a bulin.

A zenekar a ’80-as évektől 1996-ig működött aktívan, egyik nagy érdeme az volt, hogy megmutatta a hazai közönségnek az addig itthon még nem nagyon ismert fekete blues különféle irányzatait, mint például a west-coast blues, Chicago blues vagy a zydeco. Utat mutattak a következő zenészgenerációknak, akik fogékonyak voltak a blues különböző változataira. Sok-sok klubkoncert, fesztiválfellépés volt a zenekar mögött. Bluesmagot szórtak szerteszét az országban és a határon túl is. A legendás felállás a hőskorban a következő volt: Fekete Jenő – ének gitár, Szabó Tamás – ének, szájharmonika, Bacsa Gyula – zongora, Kepes Róbert – basszusgitár, Mezőfi “Fifi“ István – dobok. Ezt a mostani együttzenélést a csapat a 2011-ben elhunyt Kepes Robi basszusgitáros emlékére hozta össze. Egykori tanítványa, Varga László “Laca“ játszotta a basszust a bulin.

A banda megpróbálta belesűríteni a rendelkezésre álló egy órába életműve esszenciáját. Szóltak a zenék a Louisiana különböző vidékein kialakult stílusokban, delta blues, zydeco, Orleans boogie-woogie. Volt pár saját R&R, blues és boogie is, lehetőséget adva a szólistáknak a kiteljesedésre. Jól felépített műsor volt, nagyszerű előadásban. A Kepes Robinak dedikált dal pedig ugyanolyan zsigerig hatoló volt, mint az ugyanezen színpadnál az előző nap átélt afrikai népdal Kalifa Koné előadásában. Szívünkbe zártuk ezt az egyórányi muzsikát. A tömegben arról ment percekig a diskurálás, hogy lehetne még több hasonló bulija a zenekarnak. Igény volna rá.

Az aulában ismét a szerb Raw Hide feladata volt a hangulatteremtés az előző napi sikeres koncert után.

Náluk aztán abszolút nem volt „ugyanaz a setlist”-érzésem. Nagy a zenei tarsolyuk és ezzel éltek is, jól variálták a dalokat. Ismét nagy energiákat felszabadítva tolták a blues minden formáját. Nagyszerű zárása volt a fesztiválnak a Boom Boom Room színpadon.

Elérkezett a Ray Charles Ballroom záróeseménye is, itt Sugar Blue és zenekara adott újabb koncertet.

Az események kb. abban a mederben folytak, mint előző nap, de a nagyobb színpad és jobb fényviszonyok mindenképpen emelték a nívót a zenekar és a nézők számára is. Egyedül a hangosítás találta meg nehezen az ideális decibelszintet. Az első szakasz jazz-rockos egyvelege itt már-már metálkoncertek fülfájdító hangerején szólt. Lement majdnem a műsor fele, mire beálltak a megfelelő szintre a hangerőgombok. Alapból a terem hangosítása még az akusztikus produkcióknál is jó benyomást keltett az eltelt négy nap alatt. Öröm volt újból átélni a mali származású Kalifa Koné énekét és játékát különleges hangszerén az afrikai népdalfeldolgozásban, Sugar Blue finom harmonikakíséretével. Az ülőhelyükből is felpattantak páran és állva nyomták a vastapsot.

Lement a kötelező Rolling-nóta is közben, aztán Howlin’ Wolf klasszikusára ismét Sugar Blue James nevű gyermekét láthattuk egy pár perc erejéig trombitán ügyeskedni, együtt zenélni a mesterrel, majd a műsor további részében a pódium hátsó fertályán akrobatikus R&R táncosokat megszégyenítően pörgött, táncolt a zenére. A ráadásblokk örömzenéje itt hosszabbnak tűnt, mint az előző napi, de itt már szabad volt a pálya, mivel ez volt a színpadot bezáró produkció. Nekem továbbra sem ő a herfli Jimi Hendrixe, de ott van az elsők között ezen a hangszeren a vállán keresztbe tett tölténytár hatású harmonikatartójával, Che Guevara-sapkájával kubai gerillára hajazó harmonikás.

A Hangvillából kifelé menet még az alagsori Ma Rainey’s Black Bottom felől lendületes muzsika hallatszott a lépcsőházban.

Ezt a színpadot – és az egész fesztivál hivatalos programját – Big Daddy Wilson és az előző napon már bemutatott kiváló kisérőzenekara zárta. A végét még elcsíptem. Az előző napi nagytermes bulijának a nézőközönségéhez képest itt az átlagéletkor majdnem feleződött. Ahogy hallgattam a zenéket, eszembe jutott, amikor még Big Daddy olyan magyar zenészekkel dolgozott együtt, mint Dr Valter, a fiatalon elhunyt Oláh Andor, Greg Bal (Balázs Gergő), Szekeres Attila, Fritz József és tulajdonképpen zenei karrierjének is egy magyar kiadású lemez adott lökést. Ezt Big Daddy And The Missisipi Grave Diggers néven rögzítették ’Get On Your Knees And Pray’ címmel. Big Daddy mára világsztárnak tekinthető, de mi lett az egykori magyar zenésztársakkal?

Összegezve: a Veszprém Blues Fesztivál 2023 egy remekül összerakott rendezvény volt, néhány apróbb hiányérzet, anomália ellenére is. A szakmai főszervező, Podlovics Péter és csapata nívós fellépőgárdát igazolt le a fesztiválra. Mindenki megtalálhatta magának a blues műfajban kedvelt stílusát, előadóját. Sokféle produkciót láthattunk, szólótól a duón vagy trión át a zenekari, nagyzenekari produkciókig. Jóformán minden irányzatból kaptunk kis ízelítőt. Dicséretes, hogy itt voltak az új generáció kísérletező, bluest megújító szólistái, zenekarai, ezzel fiatalítva a közönség összetételét is. Nagyon fontos, hogy keveredjenek a generációk a műfaj megőrzéséhez. Több bluesfesztiválon tapasztaltam, hogy hiányoznak a fiatal előadók, a nézőközönség meg egyre idősödik és fogyatkozik. Bízom benne, hogy lesz még Veszprémben folytatása a fesztiválnak az Európa Kulturális Fővárosa évad után is, odaállnak a városvezetők és a környékbeli, nagyobb szponzorációs lehetőséggel bíró cégek a szervezők mögé. Külön köszönet a Hangvilla személyzetének és a lebonyolításban részt vevő vendéglátós és műszaki stábnak a türelmes, segítőkész hozzáállásért. Viszlát 2024-ben!

Szerző: Dini
Fotók: Veszprém Blues Fesztivál, Dini
Köszönet: VEB2023, VBF2023