A Slipknot egyértelmű jelzést tett arra, hogy szeretné lezárni pályafutásának egy fejezetét. A 2019 óta eltelt három év alapjában véve nekik is a leállásról, majd a várakozásról és a lassú indulásról szólt. A fekete felleg érkezése – azaz Joey Jordison váratlan halála – egy újabb bélyeget nyomott rájuk. Mindennek ellenére a ’The End, So Far’ érkezése váratlannak mondható, hiszen ez a gépezet nem ilyen kis idő elteltével szokott új stúdiólemezt készíteni. A keverési és a produceri munkákat most Joe Barresire bízták, aki egyértelműen újat hozott a csapatnak. Az album hangzásának továbbra is elsőszámú ismertetőjegye a bivalyerő, de jól hallhatóan nagyobb teret kaptak az effektek, a samplerek, a billentyűs- és kórusbetétek.
Nincsen még egy olyan bevezető Slipknot-lemezen, mint most az Adderall. A középtempós, billentyűalapú dal egyértelmű főszereplője Corey Taylor, aki sejtelmes világba visz el miket tiszta énekével, de Alessandro Venturella basszer is meglepően finom dallamokat hoz Jay Weinberg dobos alapjaira. Őszintén bevallva, ilyen húzásra nem számítottam tőlük, mert ez a könnyed, rockos hatású tétel még a sokkal populárisabb Stone Sour világában is merész húzás lenne, nemhogy itt. A szándék viszont érthető: a hallgatók itt ismerhetik meg az új, kísérletezőbb irányt. De még mielőtt nagyon megijednénk, hogy a bandánál elgurult a gyógyszer, rögtön jön a The Dying Song (Time To Sing), amivel visszavisznek minket az erős vonalhoz, amit a korai anyagokon megszokhattunk. Ez a tétel, a The Chapeltown Raggel együtt iszonyat erős, érthető, hogy miért ezek lettek a kislemezek, ez a bő nyolc perc letaglózza az embert. Az adrenalinlöketet követően jóleső érzésként következik a Yen, amelynek melankolikus eleje kell ezután a fülnek. A folytatásban ismét tempós nóták követeznek, a Hive Mind mellett a Warranty, a Heirloom és a totális darálást elhozó H377 könyörtelen támadás a hallójáratok ellen. Az említett új hangzás ezekbe a metálos számokba jobban passzol, a kiegészítő effektek és betétek ezekben jobban tudnak érvényesülni. Ember legyen a talpán, aki egy koncerten egymás után győzi őket.
Ahogy a Yen kapcsán Corey Taylor említette, ez a kísérletezőbb stílus nem idegen az iowai titánoktól. Ennyi fogós, gyors tétel mellett igenis szükség van az ilyen szerzeményekre, nemcsak azért, mert a hallgató számára is érdekes lehet, de hozzájárul a szerzők kreativitásának megőrzéséhez is. A Medicine For The Dead fordulatai a ’.5: The Gray Chapter’ világát idézik meg, ez a dal kiváló érzékkel került a korong közepére, amolyan pihentető funkcióval. Ez a vonal a lemez végére kerül előtérbe, ezek közül a De Sade lett a kedvencem, bár a Slipknot határait feszegeti a dallamosság, a hangszeres szólókiállások mégis érdekes elegyet hoztak a slipknotos refrénnel. És ha már említettem a nyitányt, nem mehetek el szó nélkül a Finale mellett sem. Talán ez a nóta a legjobb bizonyíték arra, hogy most már egy sokadik generációs Slipknotról van szó, nem azokról az őrültekről, akik 20 évvel ezelőtt felszántották a színpadot, egy tizedmásodperc pihenőt se hagyva maguknak. A vonósok, a kórus, az ismét fogós basszusmenetek elbűvölőek, remélem, hogy ezek is műsorra kerülnek egyszer a fellépéseiken, de nyilván a név kötelez, nem sok esély van rá.
Mivel is lehet ezt az aktuális karrierfejezet zárni? Clown már elmondta, hogy a ’The End, So Far’ az utolsó lemezük, amit a Roadrunner Records adott ki, a kiadó láthatóan igyekszik kihozni belőle a maximumot. A hagyományos CD mellett kiadta a tagok képével megjelenő 9 különböző változatot, és 5 különböző színű vinylt is, ez a választék a Roadrunnerre eddig nagyon nem volt jellemző, de az eddigi eladási számok őket igazolják. Bárhol is zárjon majd a lemez kereskedelmi sikere, az biztos, hogy masszív, akár több éven át tartó turné következik, ahol ezek a művek is megszólalnak majd.
Összegzés:
Lehetséges, hogy nem üt elsőre akkorát a ’The End, So Far’ mint az 1999-es debütáló album vagy épp az ’Iowa’, de azok, akik hajlandóak félretenni azt az egykori zenekart és nyitott hozzáállással ülnek le meghallgatni az anyagot, egy előremutató és erős anyagot kapnak egy modern Slipknottól.
Pontszám: 8
Megjelenés: 2022
Kiadó: Roadrunner Records
Stílus: modern metal
Származás: Amerikai Egyesült Államok
Fizikai formátumok: CD, áttetsző vinyl, sárga vinyl
Zenészek:
Corey Taylor – ének
Shawn Crahan – ütőhangszerek, vokál
Mick Thomson – gitár
James Root – gitár
Alessandro Venturella – basszusgitár
Sid Wilson – DJ, sampler
Craig Jones – billentyűs hangszerek, sampler
Jay Weinberg – dobok
Michael Pfaff – ütőhangszerek, vokál, billentyűs hangszerek
Dalcímek:
01. Adderall
02. The Dying Song (Time To Sing)
03. The Chapeltown Rag
04. Yen
05. Hive Mind
06. Warranty
07. Medicine For The Dead
08. Acidic
09. Heirloom
10. H377
11. De Sade
12. Finale
Legutóbbi hozzászólások