Roger Waters sosem rejtette véka alá meggyőződését, lemezei a Pink Floyddal vagy szólóban egy-egy koncepció mentén mondják el az őt foglalkoztató üzeneteket. 2017-ben huszonöt év után jelent meg az ’Is This The Life We Really Want?” című album, szokás szerint a világ bajaival foglalkozó dalokkal. Ez jó alkalom volt, hogy – mint az előző években is – egy színházi- és technikai kellékekkel megáldott, gondosan megtervezett koncertturnét szervezzenek köré, melyet természetesen most is dokumentáltak. Ha valaki ott volt a budapesti koncerten 2018 májusában, ismerős számára a látvány és a műsor. Pár dalt ugyan kihagytak a teljes menüből, újdonság nincs benne a két évvel ezelőtt hallottakhoz képest. Eleve nem valószínű, hogy a koncertprogram jelentősen változzon a turné során, amikor a vizuális körítés ennyire igazodik a zenei ütemtervhez.

Nem lehet olyan műsorral hibázni, ahol elhangzik a ’The Dark Side Of The Moon’ majdnem teljes egészében. A kiadvány címe a kultalbum egyik dala, de utalhat a tömegek és a disznók szembenállására – hogy egy orwelli hasonlattal éljek –, amely lebegve megjelenik a nagyérdemű feje felett az előadás alatt. Waters tökéletesen látja, hogy a mai vizuális világban a zenét nem lehet nagy tömegeknek eladni látvány nélkül. Teszi mindezt úgy, hogy minőségi zenét és szöveget prezentál, mindezt nyomasztó képi megfejtéssel kiegészítve. Mert a nem mindennapi látvány ellenére egy Roger Waters-koncert után a néző nem felszabadultan távozik, ahogy velem eddig háromszor is megtörtént már. Kizsákmányolás, diktatúra, háború, szegénység, környezetpusztítás, agymosás – minden, ami a hírműsorok lényege, azt megkapja a hallgatóság. Amit eltúloz – és ezt a budapesti koncert után is szóvá tettem –, az aktuálpolitizálás.

Sokan éles ellentétet látnak Waters meggyőződése és életszínvonala közt. Miért beszél egy olyan ember egyenlőségről, kizsákmányolásról, aki maga is a fogyasztói társadalom egyik legnagyobb haszonélvezője? Miért ostorozza azt a réteget, ahova ő maga is tartozik, mennyire hiteles a baloldalisága? Jogosnak tűnnek ezek a kérdések, ám az is igaz, sokat jótékonykodik, szép hosszú a listája azoknak a szervezeteknek, amiket támogat. Hasonlóan John Lennonhoz, ő is naivan hisz az egyenlőségben, a totális békében, a vallások, országok feletti egyesülésben. Sokaknak ez a hozzáállás megmosolyogtató, ő azonban nem tágít ettől, öt évtizede mondja ugyanezt, szóval még azzal sem lehet megvádolni, hogy az utóbbi időben világosodott meg. Persze tud ő botrányt is okozni. Amikor nyíltan kiállt Palesztina függetlenségéért, Izraelben nagyon nem kívánatos lett a személye – antiszemitának bélyegezték. Ezzel kapcsolatban egy érdekes jelenet van a film végén: egy mosolygós palesztin lány a közönség első sorából országa zászlaját mutatja a színpadra, Waters szinte könnyes szemmel mosolyog, kezét szívére teszi. Bár lehet, ez egy megrendezett jelenet, ki tudja.

Waters konzervatív családból származik, apja meghalt a második világháborúban, még mielőtt ő megszületett.  Édesanyját erős asszonyként ábrázolja, aki egyszer télen szegény gyerekeket látott a hóban iskolába menni mezítláb. Ekkor fordult gondolkodása másfelé, valószínű, Watersre is nagy hatással volt anyja gondolkodásmódja. Mindenesetre a koncert végén elmondott rövid monológja a totális egyenlőségről szól.

Néhány szót hadd szóljak magáról a zenei produkcióról is. Máskor is furcsállottam, most is különösnek tartom, hogy az ének nem mindig hat élőnek, túl tiszta, túlzottan a helyén van minden hang egyes daloknál.  Ezt különösen a ’The Dark Side Of The Moon’ dalainál érzem, ahol Waters nem nagyon énekel. Egyébként érdekes, hogy az eredetileg David Gilmour által énekelt dalok legnagyobb részét másra bízza. Az egész koncerten uralja a színpadot, egyfajta karmester szerepében tetszeleg – noha nem a klasszikus értelemben vett pálcás, frakkos figura az emelvényen –, zenésztársai mégsem statisztaszerepre kárhoztattak. Viszont saját szólódalainál természetesnek hangzik az ének, ilyenkor övé a színpad és a komplett hallgatóság.

Összegzés:

Szórakozni, művelődni, tanulni, filozofálni – Waters most is mindent kínál legújabb produkciójában. Tökéletes produkció zenei szempontból, és itt a lényeg. A többi csak erősíti mindezt. Jó látni, hogy a Pink Floyd három élő tagja manapság is ennyire aktív, bár sem ő, sem David Gilmour, sem Nick Mason nem képes meglenni a Pink Floyd nélkül. Kár, hogy egymás közelségét nem bírják elviselni.

Pontszám: 8

Megjelenés: 2020
Kiadó: Sony Legacy
Stílus: progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Roger Waters – ének, akusztikus- és elektromos gitár, basszusgitár
Dave Kilminster – elektromos- és akusztikus gitár, ének, beszéd
Jon Carin – billentyűsök, programok, steel gitár, akusztikus- és elektromos gitár, ének, vokál
Gus Seyffert – akusztikus- és elektromos gitár, basszusgitár, vokál
Jonathan Wilson – akusztikus- és elektromos gitár, ének, vokál
Bo Koster – Hammond orgona, zongora, billentyűsök
Ian Ritchie – szaxofon, basszusgitár
Joey Waronker – dob, ütősök
Jess Wolfe – ének, ütősök
Holly Laessig – ének, ütősök

Dalcímek:

1. Speak to Me
2. Breathe
3. One of These Days
4. Time / Breathe (Reprise)
5. The Great Gig in the Sky
6. Welcome to the Machine
7. When We Were Young
8. Déjà Vu
9. The Last Refugee
10. Picture That
11. Wish You Were Here
12. The Happiest Days of Our Lives
13. Another Brick in the Wall (Parts II & III)
14. Dogs
15. Pigs (Three Different Ones)
16. Money
17. Us and Them
18. Brain Damage
19. Eclipse