Trump sötét oldala: Roger Waters - Us And Them Tour – Papp László Sportaréna, Budapest, 2018. 05. 02.

írta Bigfoot | 2018.05.09.

Egy mondat az életben nem hagyná el a számat: „Úgy lennék Roger Waters helyében!” Ez a pali képtelen boldog lenni. Egész életében olyan albumokat készített, melyek a világ valamelyik nyomorúságáról szóltak, ez így volt már a Pink Floyd idejében is. Írt lemezt a felgyorsult, paranoiás világról (’The Dark Side Of The Moon’), egy régi társának tönkrement életéről (’Wish You Were Here’), a természet rombolásáról (’Animals’), a kettészakított életekről és világról (’The Wall’) és az apa hiányáról (’The Final Cut’). Így volt ez a szólópályafutása alatt is: szólt a személyes problémákról (’The Pros and Cons Of Hitchhiking’ ), a média hatalmáról (’Amused To Death’) és legutóbbi albumán, melynek már a címe is riasztó (Is This The Life We Really Want?), a kortárs világ problémáit énekli meg. Harmadszorra jöttem el, hogy megnézzem kamaszkorom egyik legnagyobb zsenijét, és tudtam, mire számítsak, előzőleg lelkileg jól felkészültem.

Az egész úgy kezdődött, mint egy Tarkovszkij-mozi. Egy zenész sem tartózkodott a színpadon, ám a háttérben egy tengerparti képet láttunk, ahogy egy nő háttal ült, szinte mozdulatlanul szemlélte a tenger mozgását. Így ment ez vagy tizenöt percen keresztül. Majd az egész átcsapott szívdobogásba, zavarós dialógusba, sikoltásba, végül a Breathe hömpölygött, pont úgy, mint a ’The Dark Side Of The Moon’-on. Az előzetes hírek a teljes lemezt egybe ígérték, ez nem így történt. A műsort keretbe foglalva az elején és a végén játszották a dalokat, sőt a One Of These Days is becsúszott az elején. Ám az sem igaz, hogy az egész lemez elhangzott, ugyanis kimaradt az On The Run idegtépő mormolása és a lemez B oldaláról egy másik instrumentális darab, az Any Colour You Like. Bocs a B-oldalazásért, én még mindig vinyl-gyűjtő vagyok, amúgy nekem meg már egy ideje ez az oldal forog…

A Pink Floyd-repertoár Watershez méltóan állt össze. Kizárólag olyan dalokat játszott, melyeknek ő írta a szövegét. Köztudott, hogy 1973 és nyolcvanhárom közt csak ő írta a sorokat a dalokhoz. Igaz, az 1971-ben megjelent ’Meddle’-ről ott dübörgött a One Of These Days, ám ez egy nagyon jól ismert instrumentális folyam.

És a vizuális körítés mi másról szólt volna, mint az aktuálpolitikáról, háborúról, éhínségről. Persze Waters – aki a teljes fegyverletétel és a határok nélküli világ egyik legelkötelezettebb híve – nem feledkezett el az autokrata politikusokról, így a vásznon megjelent, Erdogan, Putyin, Kim Dzsongun, Netanyahu, és a szívből utált Donald Trump. A második rész az ’Animals’ album két dalával, (Dogs, Pigs – Three Different Ones) kezdődött és tartott harminc percig. Borzasztóan látványosan a küzdőtér felett egy paravánon feltűnt az album borítóján látható londoni Battersea erőmű. Nos, erre vetítettek különböző Trump-torzképeket, az elnök leghülyébb mondataival megspékelve. Személy szerint az egész bulin eltúlzottnak éreztem, hogy ennyire aktuálpolitizál Waters, de a harmincperces Trump-savazás – és a végén még ki is írta magyarul, hogy „Trump egy disznó!” –,  nos, ez már  túlment minden határon. Nem mintha nem értenék egyet Watersszel az elnökről alkotott véleményében, csak miért kell ugyanabban a dózisban a napi híreket tálalni, mint amit kapunk a hírcsatornákon. Visszagondolva az általam látott két előző koncertre (’The Dark Side Of The Moon Live’ - 2007, ’The Wall’ - 2013), ennyire nem vette még aktuálisra mondanivalóját.

Még egy vizuális túlzásról szólnék, ez pedig az első rész végén, a ’The Wall’ blokk alatt zajlott. Gyerekek jöttek a be a színpadra, fejükön fekete maszkkal, narancsságra ruhában (mint az Iszlám Állam kivégzés előtt álló áldozatai), szép lassan levedlették az egyenruhát, aztán ott ugráltak fekete pólóban, rajta egy fehér felirattal: „Resist- Ellenállás”… Nekem, mint retardált értelmiséginek, nem kellene a számba rágni a dolgokat.

Gyökeresen nem változatták meg a régi dalokat, hangzásban már inkább. Sok effektet hozzáadtak, vagy például a Money modernül, poposan szólt, ami mondjuk nekem annyira nem jött be. A szólók sem ugyanazok voltak, igaz, nem David Gilmournak hívták a gitárost. Viszont érdekesen hangzott, hogy bevállalt pár Gilmour énekelte dalt (Another Brick In The Wall – Part 2, vagy a Wish You Were Here első fele), pedig köztudott, kettőjük közül neki gyengébb az énektudása. Bár szögezzük le, Gilmour sem az a bel canto-csalogány.

Átalakult a Waterst kísérő zenekar is, két fontos változást említenék. Felbomlott a régóta jól működő Dave Kilminster-Snowy White gitárduó, ugyanis az utóbbi már nem vett részt ezen a turnén, pedig már az 1977-es ’Animals’-on is játszott.  Helyette Jonathan Wilson került a csapatba, aki mellesleg egész jól énekel is. Waters legnagyobb gyermeke, Harry is hiányzott a Hammond-orgona mögül, aki mellesleg 2002 óta koncertezett az öregével. Lehet, hogy már túl hosszan viselte apja nagyságának nyomását.

Mindent összevetve egy hangzásban, zenei minőségben és vizuális körítésben első osztályú produkciót láthattunk Roger Waterstől, aki megszolgálta a borsos belépők árát. A nyomasztó program ellenére eljátszotta a Pink Floyd leghíresebb darabjait, bár néhány ritkábban hallott szerzeményt (például a Welcome To The Machine-t a ’Wish You Were Here’-ről) is beválogatott a szelekcióba. Négy dalt – talán a legjobbakat – bemutatott az új albumról is, értelemszerűen nem ezek aratták a legnagyobb sikert. Azt viszont furcsálltam, hogy más szólólemezéről egyetlen hangot sem hallottunk. Nem sokat beszélt a dalok közt, a ráadás előtt engedett el egy hosszabb monológot, melyben vázolta világlátását, amit jól ismerünk a dalaiból. Bár most is nagy élmény volt őt látni, a már említett okok miatt az eddig látott három Roger Waters-koncertből ezt tenném a harmadik helyre.

A’ The Wall’-t és a ’The Dark Side Of The Moon’-t már két turnén is eljátszotta  teljes egészében az utóbbi tíz évben. Kíváncsi lennék, ma mit kezdene az ’Atomheart Mother’-rel, vagy hogy emlékezne Syd Barrettre a ’Wish You Were Here’ komplett előadásakor.

A végére egy személyes megjegyzés: nyolcórai pontos kezdést ígértek, amit be is tartottak. Akkor meg nem értem, hogy egy csomó gyökér miért tíz perccel a kezdés után szambázott be, kezében egy rakat sörrel, felállítva a helyüket időben elfoglalókat, akik már figyelték a színpadi történéseket. Nem csak Trumpnak, nekik is szólt a zsűri fölött lebegő malac…

Set One: Speak to Me / Breathe / One of These Days / Time / Breathe (Reprise) / The Great Gig in the Sky / Welcome to the Machine / Déjà Vu / The Last Refugee / Picture That / Wish You Were Here / The Happiest Days of Our Lives / Another Brick in the Wall Part 2 / Another Brick in the Wall Part 3

Set Two: Dogs / Pigs (Three Different Ones) / Money / Us and Them / Smell the Roses / Brain Damage / Eclipse /// Mother / Comfortably Numb

Szerző: Bigfoot
Fotó: TT
Köszönet a Live Nationnek!
További képek ITT