Pattern-Seeking Animals: Prehensile Tales

Tavaly nyáron debütált az a különös formáció, melyben a Spock’s Beard egykori és jelenlegi tagjai az őket a háttérből kisegítő zeneszerzővel kiegészülve indultak útnak. Akkor az volt a céljuk, hogy olyan zenét írjanak és játsszanak, mely eltér attól, amit a SB-ben csinálnak. Rengeteg kérdés merült fel bennem, hogy mi lesz azzal a Spock’s Bearddel, mely egykoron olyan lemezeket tett le az asztalra, mint a ’Snow’, de akár a kellemesre sikerült ’Noise Floor’-t is említhetném. A Pattern-Seeking Animals bemutatkozó anyaga nem igazán nyerte el a tetszésem, egyszerűen nem éreztem benne az erőt és az ötletességet, csak egy gyenge hasonmás érzetét keltette. Nos, eltelt tíz hónap és máris itt a folytatás! Azért ez is igen beszédes, ordít a dologról, hogy a négyes nem állt le, hanem ott folytatta a munkát, ahol a saját nevű lemezével abbahagyta. De hogy változott-e valami közben? A zenei stílus nem, de most valahogy hallgathatóbb lett a végeredmény.

A ’Prehensile Tales’ előnye, hogy a rövidebb dalok dominálnak rajta, bár a korongon található hat dalból kettő tíz perc felett van. Ennek ellenére azt érzem, hogy ezek a rövidebb, „rádióbarátabb” művek jobban állnak a csapatnak. A nyitó Raining Hard In Heaven kicsit popos beütésű, de egyértelműen az újkori Spock’s világát idézi. Ted Leonard a szokásos érzelemmentes módon énekel, Dave Meros és John Boegehold dominanciája pedig jól érezhető a dalban. A legszebb pillatatokat egyértelműen a bőgősnek köszönhetem. Nincs ez másképpen a Here In My Autumnban sem, a verze alatti akusztikus gitár téma tetszik, a régi emlékeket idézi meg. Amit újként emlegettek Boegeholdék, azok a hozzáadott fúvós- és vonós hangszerek. Tény, hogy ezek a színek jót tettek a dalnak, de valahogy a „hátast dobok” élmény elmaradt. Ez a dal is igazolja, hogy tényleg profikkal van dolgunk, akik nem most kezdték a szakmát, de sajnos hozzá kell, hogy a végeredmény valahogy mégis elmegy az ember mellett.

Egyetlen dolgot sajnáltam, hogy a legötletesebb dalukat nem vették be a promóciós bemutatók közé. Számomra az egész lemez legérdekesebb szerzeménye a Why Don’t We Run. Ennyi ötletet és hatást tényleg csak egy zenét jól értő ember tud összegyúrni. A kínai, a spanyol népzene és a hetvenes évek progresszív zenéje egyszerre található meg egy helyen, és ebben az esetben végre a végeredmény is ad valami pluszt az embernek. Ted Leonard gitárosként is jól teljesít. A kidolgozott vokálok és a jó helyre illesztett vendéghangszerek mind-mind pozitív irányba mozdítják a dal hangulatát. Több ilyet szerettem volna hallani a lemezen.

A folytatásban érkezik az album lényegét adó két – több mint tízperces – tétel, a Lifeboat és a Soon But Not Today. Előbbi a maga 17 percével a leghosszabb az albumon. Azt vártam, hogy végre valami újat fogok hallani, de sajnos a várt meglepetés elmaradt. Ismét visszakanyarodunk oda, ahol a ’Patter-Seeking Animals’ lemez befejeződött. Az újkori Spock’s Beard dalait megidéző fordulatok, dallamok valahogy nem álltak össze bennem maradandó élménnyé. Érezhető, hogy ebbe a műbe fektette a csapat a legtöbb energiát, de fájó szívvel ki kell mondani, ez bizony közepes. Egy az egyben hallhatjuk Ryo Okomuto és Alan Morse hangszíneit a dalban, pedig ők nincsenek itt. Ezen a ponton hadd említsem meg az eredeti ötletet: a Spock’s Beard világától eltérő dolgot kellene hallanunk. Lehet, hogy nekem vannak más emlékeim, de ez pont hogy teljesen olyan. Szerencsére a zárótétel valamit javít a helyzeten, az üveghangokkal induló gitártéma és a vendéghangszerek alkotta kezdő téma még fel tudja kelteni az érdeklődésem, de amikor a négyes átveszi a főszerepet, onnantól ismét a szokásosnak mondható megoldások sora jön, bár az újnak mondható billentyűhangszínek jót tettek a tételnek. Az instrumentális részek sajnos csak a nyújtott rétestészta érzetét keltik továbbra is. A tizenkét perc legjobb része az, amikor a The Beatles világát idéző részbe kanyarodnak át, onnantól valahogy íze, színe és szaga is lesz a dalnak.