Omega Diatribe - Metanoia

Először a Gojira előzenekaraként találkoztam a budapesti groove metal alakulattal, akkor és ott nagyon könnyedén és légies eleganciával lopták be magukat a szívembe. Ez a vonzalom később csak még erősebb lett, amikor volt szerencsém értekezni a ’Trinity’ című lemezükről. Az albummal való ismerkedés során, és főleg utána azért lehetett sejteni, hogy itt most megint egy olyan fiatal magyar zenekarról van szó, akik nagyon jó eséllyel indulnak a nemzetközi színtér sokszor túltelített piacán is.

Köszönjük

Megvolt és megvan bennük a tartalom, az igényesség és az elkötelezettség, hogy komolyabb karriert fussanak be. Már csak a jó zene kell hozzá. Ezt viszont az előző lemezen is hozták, 2020-as megnyilvánulásuk, a ’Metanoia’ pedig még magasabbra is tette a lécet. Míg a ’Trinity’ témájában egy „orvosi beavatkozás” képzeletbeli utóhatásait boncolgatta, addig a ’Metanoia’ szövegeiben már egy picit szélesebb és mélyebb bográcsból merít, érezhetően igyekezett a zenekar többféle témát lefedni.

Ennek az eredményei azok a szövegek, amik bár itt-ott szenvednek némi angoltalanságtól, de tartalmukban nem hagynak kívánnivalót, jól illeszkednek a zenébe. Néhol kicsit naiv módon társadalomkritikusak, de mindenképpen ül mindegyik, és például a lemez egyik legjobban eltalált dala, a Parallel egészen kiválóan ábrázolja a klipjében és a szövegében a tökéletes egymásra találás képtelenségének fájdalmát egy szép, költői hasonlattal.

Hoppá, kicsit elvesztem itt a bágyadt, lírikus lebegésben, a lemez azonban rögvest visszaránt! Miért is ne te tenné, hiszen az Omega Diatribe továbbra is hihetetlenül arcba mászó, élesre fent körmű groove metalt tol ki a hangszórókból. Ilyenekben eddig sem volt hiány, de a ’Metanoia’ e tekintetben is emeli a tétet; az előző lemezhez képest sikerült még marósabb, még érdesebb riffekből összegyúrni egy szép, színes dalcsokrot. Aminek viszont kifejezetten örülök, hogy emellett a zenekar ráerősített az atmoszférikus-melodikus oldalra, s ez bizony kifejezetten jól áll nekik. Mindezt pedig akképp hozták össze, hogy nem lényegültek át egy magyar Tesseracttá, hanem megőrizték a saját hangzásvilágukat. Ez a mutatvány ráadásul úgy jött létre, hogy bekerült a tiszta, dallamos ének a muzsikájukba; ez egy kifejezetten izgalmas, újdonsült tényező náluk, és bravúrosan alkalmazzák oly módon, hogy a mérleg nyelve továbbra is a kérlelhetetlen groove metal felé billenjen.

Ezeket átgondolva kimondható, hogy úgy tudták magasabb szintre emelni a zenéjüket, hogy mindeközben sikerült önazonosnak maradniuk, ami ebben a stílusban kifejezetten nem könnyű, ahogy arról már régebben is elmélkedtem.

Bár nem mértem stopperórával, ha valaki hegyezi a fülét, észreveheti: gitárszólókból mintha több lenne a ’Metanoiá’-n, mint az előző korongon, ezt is mindenképpen felírhatjuk a fejlődés pontjai közé. A zenekar megszólalása ismét a székbe szögezi az embert, de erre azért számítani lehetett, amikor kiderült, hogy a maszterelésért Jens Bogren felel, akit remélhetőleg keveseknek kell bemutatni. Ennek megfelelően a lemez simán felér egy dobhártyamasszázzsal.

Tulajdonképpen nem könnyű olyan pontot találni a ’Metanoiá’-n, amely ne hozott volna előrelépést és fejlődést a zenekar hangzásában; a vokalista Lucsányi Milán üvöltései néhol ugyan kissé egysíkúak, mert nagyon sok hangot ugyanúgy, fentről indít – ezt leginkább John Tardyhoz tudnám hasonlítani az Obituaryból. Ám szerencsére ez az egysíkúság nem terhes a lemezzel való ismerkedéskor, valamint – ahogy azt már fentebb említettem – a tiszta vokálok kiváló pihenőnek bizonyulnak a hallgató számára. Szóval ezt tudjuk be az én kekeckedésemnek.

Gyakorlatilag csupán e fenti tényezők és a szövegek helyenkénti fogalmazási hibái azok, amelyeket fel tudok hozni a lemez kritikájaként, a többi aspektust tekintve ismét egy jókora fejlődésnek lehetünk tanúi. Drámaibb, dallamosabb, mélyebb és tartalmasabb lett a csapat zenéje, az anyag rengeteg meglepetéssel szolgál, olyanokkal is, amelyek eddig nem vágtak kifejezetten a banda profiljába. Mindemellett sikerült megőrizniük a zenei nyelvezetüket és a rájuk jellemző hangulatot. Fejlődés és önazonosság – ez az a két dolog, ami az átlag fölé emeli az albumot, sőt, továbbmegyek, az év végi best-of listámra is nagy eséllyel benevezhetnek.

Összegzés:

Bejött a tippem, az Omega Diatribe a következő lemezére képes volt továbbfejlődni hangulatban, minőségben és kivitelezésben egyaránt. A kérlelhetetlenül súlyos megszólalású és kellően morcos groove metalba mesteri arányérzékkel oltották be a dallamos-atmoszférikus megoldásokat. Emellett az album pazar hangzása, maradandó riffjei és rideg professzionalizmusa egyszerűen nem engedik a pontszámot az előző anyag értékelése alá nyomni, még ha teljes súlyommal nehezedek is rá.

Pontszám: 8,5

Megjelenés éve: 2020
Kiadó: Metal Scrap Records
Stílus: Extrém groove metal

Zenészek:

Lucsányi Milán – ének, vokálok
Hájer Gergő – gitár
Höflinger Tamás – gitár
Szathmáry Ákos – basszusgitár
Szpuszenik Richárd – dobok

Dalcímek:

  1. You Can’t Save Me
  2. Grinder of Self
  3. Parallel
  4. Death Touch
  5. Isolation
  6. Global Fire
  7. Metanoia
  8. Mirror Neuron
  9. Coronal Mass Ejection
  10. Long 
Megosztás