Omega Diatribe: Trinity

írta Wardrum | 2018.05.13.

Megjelenés: 2018

Kiadó: Metal Scrap Records

Weblap: www.omegadiatribe.com

Stílus: extrém groove metal

Származás: Magyarország

Dalcímek

Értékelés

Tavaly nyáron Dzsó kollégámmal meghallgattunk „valami” Gojira nevű zenekart a Barba Negra Trackben. A francia agresszorok előtt azonban előzenekarként elfoglalta a színpadot egy magyar csapat, akiket bár hallomásból ismertem ama gőzös nyári este előtt is, de élőben még nem volt szerencsém hozzájuk. Ezt volt alkalmam azóta többször is megbánni, ugyanis az Omega Diatribe nevű budapesti formáció egy igen fájó űrt töltött ki nálam. Zenei gyökereiket semmiképpen nem letagadva merítenek a svéd gigász Meshuggah örökségéből, de már a koncertjükön egyértelművé vált, hogy nem csak a szokásos matek-metal paneleket szeretnék visszaböfögni, hanem erre a stabil, 7 húros alapra építkezve létrehozni egy saját világot. Röviden összefoglalva azt a koncertet: a figyelmemet és a kíváncsiságomat sikerült tartósan felpiszkálniuk.

Azóta túlestek egy olyan nagy traumán, ami sok zenekar rémálma, ugyanis vokalistát kellett cserélniük. Komáromi Gergely háttérbe vonult és átadta a mikrofont Lucsányi Milánnak. Így a ’Trinity’ egyben az ő bemutatkozása is. Érdekes, hogy bár vokálok alatt gyakorlatilag az üvöltést/hörgést kell érteni, mégis milyen masszív különbség van a két torok között. Amíg Komáromi Gergelynek sokkal inkább steril és kimunkált hatású az orgánuma, addig Lucsányi Milán ezzel szemben zsigeribb, ösztönösebb és zabolátlanabb módon nyitja meg a torkát. Tulajdonképpen mindkettő egy igen markáns stílus, szinte ugyanannyi előnnyel, mint hátránnyal. Az biztos, hogy Milánnal egy egészen másfajta hang van a zenekar frontvonalában és ez a frissítés kifejezetten egy új, másfajta arcot ad az egész produktumnak. Milán stílusa miatt az egész anyag sokkal arcbamászóbb, seggberúgósabb, mint eddig.

Természetesen nem csak a vokálok miatt van ez, maga a zenei anyag, valamint a hangzás is sokkal megfoghatóbb és vastagabb. A ’Trinity’-ről messziről üvölt a tudatosság és az ösztönösség egy tökéletes arányú keveréke. Gyakorlatilag minden dalban akadnak olyan emlékezetes pillanatok, amik aztán napokig az emberrel maradnak.

Rögtön a lemez koncepciója beleég az ember agyába, ugyanis egy fejtranszplantáción átesett ember gondolatait és érzelmi világát tárja elénk. Mintha a zene nem lenne eléggé megterhelő, még a szövegek sokszor felkavaró, de legalábbis elgondolkodtató mivoltával is meg kell birkózni. Gyorsan hozzátenném, hogy bármennyire is földtől elrugaszkodott gondolat ez a procedúra, van neki zászlóvivője is pár éve. Bár Dr. Canavero első és második nekifutásra is figyeleméhes szélhámosnak tűnik, de ez az ügy, aminek az élére állt, úgy tűnik, egy egész album hosszúságú gondolatkísérletre sarkallta az Omega Diatribe-ot, akik határtalan fantáziával gondolták tovább a procedúrát és annak utóhatásait. Plusz érdekesség, hogy az Oblation című dalban magát a doktort hallhatjuk.

A zene kiválóan adja vissza a viszolygó, önmagát mégis definiálni vágyó emberi lélek tusáit, ami egy idegen testbe lett erőszakosan áttelepítve. „Fate – It never let me hang upside down in substance” – valljuk be, nem vasárnap délutáni téma.

Kicsit fentebb azt írtam, hogy „megfogható” a lemez. Ez alatt azt értem, hogy ezúttal olyan szűrőn sikerült átpasszírozni a groove-okat, ami csak a legmaradandóbb ötleteket engedte át, és ez az aprólékosság ismét csak nagyon hallatszik a lemezen. Minden egyes dalra jutnak emlékezetes ötletek. Valamint a pihenők és a dallamosabb részek is taktikai pontossággal helyezkednek el, így nagyon szép az album dinamikája.

A minden-dalra-jut-jó-ötlet jelenséget egyébként szépen példázza a Denying Our Reality, ami számomra egy kicsit laposabb dal, de még annak a végén is akad egy olyan riff, ami miatt újra és újra hajlandó vagyok végighallgatni.

Dalok tekintetében inkább az album első fele villant, ott találhatóak olyan kolosszusok, mint a Spinal Cord Fusion, a Souls Collide vagy 2018 egyik legkeményebb tétele, a Divine of Nature.

A lemez egyik legsokoldalúbb dala, a Replace Your Fear szintén egy nagy csúcs, egy alig burkolt Meshuggah-riffel a végén. Nem tudom, hogy szándékos volt-e a Corridor of Chameleons megidézése, vagy csak egy intuitív véletlen. Jó érzés hallani egyébként, hogy mertek finomabb zenei betétekkel is operálni. Ez az egész albumra érvényes. Pusztán két zavaró dolgot sikerült találnom a lemezben, ezek bár nagyon fontos, de könnyen orvosolható problémák. A szövegeket érdemes lett volna még néhányszor átnézni, ugyanis akad bennük egy-két esetlen angolsággal megfogalmazott mondat, valamint ehhez szervesen kapcsolódva Milán kiejtésén is lehetne csiszolni még. Ezek nüanszok, egyáltalán nem játszanak szerepet a végső pontszámban, de a gyakran vágyott nemzetközi hírnév megszerzésében nagy a szerepük.

Utóbbi időben így vagy úgy, de többször leírtam már ezt a mondatot, de mindig örömmel teszem: Itt van egy magyar zenekar, aki bőven megérdemli – nem is: kiérdemli – a nemzetközi színpadokat. Kifejezetten nehéz volt végighallgatni a ’Trinity’-t úgy, hogy nyugton üljek a székemben, és szerintem ezzel sokan lesznek így. Viszont a felelősség is nagy, ugyanis ezt a színvonalat innentől vagy megugrani kell, vagy legalábbis megtartani.

Pontszám: 8