„Olyan zenét írunk, amit szívesen hallgatunk” – interjú Asger Myginddel, a Vola énekes-gitárosával

A dán-svéd progresszívmetál-alakulat új lemeze ismét nem okozott csalódást, a ’Witness’ fényes ékköve az eddigi diszkográfiának, szokásos módon bátor stílussal, lehengerlő riffekkel és szövegekkel. Tökéletes indok volt arra, hogy leüljünk beszélgetni a zenekar frontemberével, Asger Myginddel.

 A posztjaitokat követve hamar kiderülhet mindenki számára, hogy sok más bandához hasonlóan már ti is elkezdtetek koncertezni. Hát nem óriási? Milyen volt az első lemezbemutató koncert?

 Több tekintetben is különleges volt, többek közt azért is, mert több új dalunk most esett át a tűzkeresztségen. Valamint bizonyos értelemben egy kísérleti előadás is volt, olyan dolgokkal, amiket eddig még nem próbáltunk. Ezúttal például ültetett közönség előtt játszottunk. A fényeket is teljesen újragondoltuk, a jelenlegi fényshow-t kifejezetten az előadott dalcsokorhoz terveztük meg. Úgyhogy rengeteg újdonságot próbáltunk ki, de szerencsére kifejezetten jól sikerült minden, úgyhogy nagyon elégedettek vagyunk.

 Az ültetés a járványügyi szabályozás eredménye vagy a ti ötletetek volt?

 A járványügyi korlátozások miatt hozták meg Dániában ezt a szabályt. Limitált számú közönség, és ők is csak ülve hallgathatják a koncertet.

 Mennyi ember jutott így el a koncertre?

 Azt hiszem, az adott hely kapacitásának 30%-a a megengedett (a helyzet azóta változhatott Dániában).

 Hogy fogadta a közönség a koncertet?

 Mi úgy éreztük, nagyon jól. A hallgatóink már sok időt eltölthettek a lemez megjelenése előtt is a fokozatosan megjelentetett kislemezdalainkkal. Láthatóan jól ismerték már ezeket.

 Mielőtt belevágnánk az új album vesézésébe, lenne egy kérdésem, amit a múltkori interjú során valamiért elmulasztottam. Legutóbbi találkozásunkkor sokat beszéltünk a zenei gyökerekről, hogy milyen oktatásban volt részetek, de valahogy nem esett szó arról, hogyan jött létre a zenekar. Pótoljuk be!

 A zenekar Koppenhága egy külvárosi kerületében jött létre, az akkori tagsággal mindannyian ugyanabba a zeneiskolába jártunk tinédzserként. Gyorsan egymásra találtunk, amikor kiderült, hogy mind kedveljük az experimental rockot és metalt, úgyhogy hamar elkezdtünk közösen jammelni. A mai tagságunkból Martin, a billentyűs az, aki azóta is a Vola sorait erősíti. A jam sessionök hamar átcsaptak dalírásba és 2006-ban már demókat is rögzítettünk. 2008-ban készült el az első komoly EP-nk. Akkor már öttagúra duzzadt a zenekar, két gitárossal. 2011-ben jött ki a ’Monsters’ EP és 2015-ben a bemutatkozó anyagunk, az ’Inmazes’, ekkor ismét már csak négyen voltunk. Nicolai, aki jelenleg is a basszusgitárosunk, a ’Monsters’ előtt csatlakozott hozzánk. A legutóbbi igazolásunk Adam volt dobosfronton, aki az ’Inmazes’ és az ’Applause Of A Distant Crowd’ között csatlakozott hozzánk.

 Már zeneiskolában is a gitár volt a hangszered?

 Ami azt illeti, dobosként kezdtem. Viszont amikor elkezdtem dalírással foglalkozni, természetesnek érződött átigazolni egy olyan hangszerre, amin lehet akkordokat is játszani, valamint az olyan idolok, mint például James Hetfield is nagyban inspiráltak arra, hogy a frontvonalba álljak gitározni és énekelni.

 Beszéljünk az új lemez felvételi szakaszáról! Különbözött bármiben az eddigi munkamódszeretektől? Mennyire volt kihatással a folyamatokra a járványhelyzet?

 A munkafolyamat nagyon hasonló volt az előző lemezéhez. Először bevonultunk a göteborgi Top Floor Studiosba felvenni a dobokat még 2020 februárjában. Aztán gyakorlatilag elvonultam a világ elől a családom hétvégi házába, ott összeállítottam egy kis házi stúdiót, és ott készült el a felvételek nagy része. Felvettem az ének- és gitársávokat, kis idő múlva csatlakozott hozzám Nicolai is, és rögzítettük a basszusgitárt. Néhány ütőhangszer is akkor került feljátszásra. Végül Martin elküldte a billentyűsávokat, amiket a saját otthonában vett fel. A teljes munkafolyamat eltartott néhány hónapig, mire olyan állapotba hoztuk az anyagot, hogy elküldhessük Jacob Hansennek, aki a keverésért és a maszterelésért is felelt.

 Teljesen ismeretlen név…

 (nevet) Igen! Imádom a stílusát, remekül ért ahhoz, hogy széles hangzású, magas minőségű anyagokat kreáljon. Mindenképpen ez volt a tervünk a lemezzel.

 Ez volt az első alkalom, hogy vele dolgoztatok?

 Ez volt az első alkalom, igen.

 Mint említetted, a dobokkal kezdődött a felvételi folyamat februárban. Ezek szerint addigra már készen voltatok a dalírással, struktúrákkal?

 2019 októberében kezdtük el írni a lemezt, rögtön azután, hogy visszatértük a headliner turnénkról. 4 hónapot töltöttünk a dalok megírásával és februárra már készen is álltunk stúdióba vonulni. Szoros volt a menetrend.

 Az előző lemezeteken egy nagyon határozott tematika ívelt át az összes dalon, irányt szabva a szövegeknek is. Ugyanez a helyzet a ’Witness’ esetében is?

 Ezúttal nem volt egy határozott koncepció a fejemben, amikor írtam. Legalábbis az elején. Viszont ahogy lassan kezdtek alakot ölteni a szövegek, azt vettem észre, hogy a nagy részük a kapcsolatokkal foglalkozik, mégpedig a különböző módokon széthulló kapcsolatokkal. Olyan karakterekről szól, akik bizonyos tekintetben „tanúi” e kapcsolatok kimúlásának. Úgyhogy utólag úgy látom, hogy akár akaratlanul is, de ez a szál végigfut a lemezen. Ennek ellenére egyáltalán nem tekintek a ’Witness’-re konceptlemezként. Nincsen narratíva, ami összefogja. Ez a dalközpontú lemez érződött természetesnek, úgyhogy miért is agyaljuk túl a dolgot? Inkább mentünk ebbe az irányba.

 Legutóbb, amikor beszéltünk, megegyeztünk abban, hogy az ’Applause…’ inkább egy kísérleti anyag, ahol ráléptetek addig járatlan utakra is. Azt mondtad akkor, hogy talán a következő lemezetek egy erre adott reakció lesz. Hogy látod, ilyen lett a végeredmény?

 Igen, jelenleg így érzem. Az előző lemez nagyon széles hangulati tartományban mozgott, például a Green Screen Mother kifejezetten outrónak készült, ami az előtte elhangzott dalok miatt tud jól működni. Míg ezen a lemezen a dalok sokkal inkább működnek önálló egységként. A hangulata kevésbé szélsőséges, sokkal magasabb az általános energiaszint. Maga a hangzás is sokkal áramvonalasabb, arcba mászóbb. Ezzel szemben az ’Applause…’ kicsit nyersebb megszólalású volt, mintha együtt játszottuk volna fel, egy helyszínen. Mintha egy kisfilm lenne, miközben a ’Witness’ pedig egy nagyképernyős moziélmény.

 Azt kimondhatjuk, hogy a ’Witness’ sokkal súlyosabb lett?

 Igen, határozottan. Jó érzés volt végre a húrok közé csapni, amikor azt kívánta a dal. És nagyon sok dal ezt kívánta ezen a lemezen. (nevet)

 Ez csak az én elképzelésem, de mintha első lemezetek, az ’Inmazes’ folytatása lenne a mostani anyag. Hasonló keménységű lemezek.

 Igen, most hogy mondod, én is látom a hasonlóságokat. Egyetértek.

 Ugyanakkor sosem tértetek ki a vadabb kísérletezések elől sem. Hogyan merült fel az ötlet, hogy hip-hopot is beemeljetek a zenétekbe?

 A These Black Claws elején elhangzó beat az első dolog volt, amit megírtunk ahhoz a dalhoz. Úgy éreztük, hogy ez a zene rapelésért kiált. A demóverzióban kipróbáltuk a dolgot, a második versszakban én rappeltem, de aztán arra jutottunk, hogy szeretnénk kiaknázni az ötletben rejlő potenciált. Úgyhogy kerestünk valakit, akinek igazán mély hangja volt ehhez, valamint fontos volt a stílusra jellemző amerikai kiejtés is. Gyakorlatilag elkezdtem a neten keresgélni, hogy ki lenne alkalmas erre.

 Tehát a Shahmen duóját előtte nem is ismertétek?

 Nem, a YouTube-on találtam rájuk, és ezután kerestem meg őket. A duó MC-je, B L S otthon megírta és fel is vette a szövegét. A szöveg tehát, amit rappel, a sajátja. Előtte nem ismerték a zenénket, de gyorsan lecsekkoltak minket, utána örömmel bólintottak az együttműködésre, és mi is nagyon elégedettek voltunk a végeredménnyel.

 A zenétek már a hip-hop betét ötlete előtt is számos olyan elemet tartalmazott, ami metálos körökben viszonylag ritka, de a lágyabb zenékhez szokott füleknek csalogató lehet. Gondolok itt például a pop beütésű szintihangszínekre, vagy a kemény riffekkel kontrasztban alkalmazott lágy éneklésre. Ez egy előre jól eltervezett irány vagy természetesen jött?

 Színtiszta önzés igazából. Olyan zenét írunk, amit szívesen hallgatunk. Amikor zenét írok, az vezérel, hogy olyat alkossak, amit magam is nagyon szívesen hallgatnék a stream oldalakon vagy a rádióban. A különböző szintetizátor-hangszíneket mind nagyon imádjuk, hogy mást ne mondjak, ott a Porcupine Tree, de nagy rajongója vagyok a Soilworknek is. Imádom, ahogyan a zenéjükben alkalmazzák a szintetizátorokat. Összefoglalva: azok a zenekarok, akik hatással voltak ránk, egyszerűen ebbe az irányba „tereltek” minket, hogy mi is sok szintetizátort alkalmazzunk.

 Beszéljünk a dalszövegekről! Azt tisztáztuk, hogy ezúttal nem fogja össze egy közös koncepció. Mi volt az inspiráció?

 Már régóta Steven Wilson az egyik legfontosabb hatás számomra. Nagyon tehetséges abban, hogy más karakterek bőrébe képzelje magát, és az ő szemükön keresztül érzékelje a világot és a körülményeket. Nekem is az a célom, hogy létrehozzam ezeket a karaktereket és a sztorijaikat, a kapcsolataikat, egy közel álló szerettük halálát, vagy bármilyen élményt igazából, ami felforgatja az életüket. Ez mindig jó kiindulópont számomra, valamint egy nagyon inspiráló közeg is. Úgy gondolom, az emberek közti kapcsolatoknak van egy bizonyos súlya. Ez valami, amit mind megtapasztalunk, akár szerelmi, baráti vagy családi kapcsolatról van szó. A másikkal való kapcsolat az egyik legfontosabb dolog, ami létezik az életünkben. Nem kezelhetjük hanyagul. Valakihez közel lenni egyszerre egy nagyon törékeny és ijesztő érzés. Félsz, hogy bármelyik pillanatban köddé válhat az egész. Ez az örök feszültség, ami felé mindig húzok, amikor szövegeket írok.

 Ha a szövegeket nézzük, melyik dal áll legközelebb hozzád a lemezről?

 Természetesen mindre nagyon büszke vagyok, de a Freak talán kiemelkedik közülük. Egy olyan karaktert igyekszik lefesteni, akit a társadalom közmegegyezésesen „rossz embernek” tart, de a dal azt is megpróbálja megmutatni, hogy mi rejtőzhet bizonyos rossz viselkedésmódok mögött. Bizonyos szinten mind áldozatai vagyunk a körülményeknek. Vajon mennyire vagyunk mi magunk okolhatóak azért, amilyenek lettünk?

 És zeneileg melyik dalt emelnéd ki?

 A Straight Lines különleges minőséget képvisel a repertoárunkban. A fő riff és a vokálok nagyon jól működnek együtt. Ami azt illeti, a háttérharmóniák is közrejátszanak ebben. Egyszerűen magas szinten működik az egész, jól passzolnak a szólamok. A dal egyszerre kaotikus, gyors, de ugyanakkor dallamos is. Nagyon büszke vagyok, hogy meg tudtuk teremteni ezt a hangzást. Reményeim szerint könnyen emészthető dal, de ezzel együtt nagyon rétegelt is. Rengeteg minden történik benne. Ha elértük, hogy ez az egész koherensen szól, akkor örülök.

 Jó, hogy szóba jött ez a dal, kanyarodjunk rá a videóklipekre! 4 klip készült a lemezhez. Mind nagyon különböző és nagyon egyedi. Hogyan készültek el?

 A Head Mounted Sideways ügyében felvettük a kapcsolatot egy finn rendeződuóval, a Riivata Visualsszal. Régóta ismerjük őket, közös turnékról – az Atlas nevű bandában játszanak –, láttuk már több munkájukat, és mindet lenyűgözőnek találtuk.  A dal videóklipje nagyon egyszerűen született. Elküldtük nekik a zenét, ők pedig létrehozták a klipben megjelenő világot. Nagyon tetszett nekünk a sci-fi vonal, amit behoztak, úgyhogy rábólintottunk. A zenekari jeleneteket Dániában forgatták, a B-roll pedig Finnországban készült. Nagyon elégedettek voltunk a végeredménnyel.

A Straight Lineshoz olyan videót képzeltünk el, aminek mi – a zenekar – nem vagyunk részei. Csak a sztori, semmi más. A videó ismét Finnországban forgott, ugyanazzal a csapattal. Az alapötlet a basszusgitárosunké, Nicolaié volt, a videós csapat pedig életre hívta a szellemek elől menekülő fiú ötletét. A fénylő kocka például az ő ötletük volt. Kissé horrorba hajló videó, de nagyon jól megy a zenéhez.
A 24 Lightyears teljes egészében Nicolai és a barátnője munkája. A saját módjukon értelmezték újra a dal szövegét, központi témává emelve a szerves élet keresését az űrben. Az animációt és a forgatókönyvet is maguk készítették, nagyon lelkesen fogadták a kihívást, és a végeredmény is szép lett.

A These Black Claws pedig ismét a Riivata Visuals munkája. Ezúttal a zenekari részeket magunk vettük fel, Adam, a dobosunk is otthon, Svédországban lőtte a képet, a videó művészi jeleneteit pedig ismét Finnországban vették fel a srácok. Szövegét tekintve a dal a függőséget járja körbe, így ők is a függőség különböző formáit ábrázolják a videóban. Teljesen lenyűgözött, amit kihoztak belőle, fantasztikusan összhangba tudják hozni a képi világukat a zenénkkel. Igazán ütőképes együttműködés kerekedett ki velük.

 Ez a 4 videóklip már önmagában is szép teljesítmény, szerinted számíthatunk még erről a lemezről klipes dalra?

 Jelenleg nincsen semmi ilyen folyamatban, de úgy gondolom, jelenik még meg képi anyag a lemezről. Ha nem is videóklip, de valamilyen tartalom mindenképpen!

 Ha már a tartalmakról van szó, most jártok három teljes hosszúságú albumnál, ez már bőven elég lenne egy koncertfelvételhez! Terveztek ilyesmit a közeljövőben?

 Igen, ez mindenképpen olyan valami, amit szeretnénk megcsinálni. A megfelelő időzítés nagyon fontos, és a helyszínt sem szeretnénk félvállról venni. Annyit elmondhatok, hogy a nem túl távoli jövőben sort fogunk rá keríteni.

 A promócióban és a rajongókkal való kommunikációban is szerettek kísérletezni. Több dalhoz készült már ún. creator pack, amiket megvásárolva a rajongók hozzájuthatnak bizonyos dalok sávjaihoz, megkönnyítve ezzel a remixeket, vagy akár a cover videók készítését. Ez a ti ötletetek volt vagy láttátok valahol?

 A menedzserünk ötlete volt. A Humanity’s Last Breath zenekar menedzseri feladatait is ő látja el, és ott már kipróbálták ezt a formátumot. Nekünk is tetszett ez az ötlet, szerettünk volna mi is valami különlegességgel előrukkolni, főleg így, hogy ki tudja, mikor találkozhatunk a rajongóinkkal. Így hát jól esett legalább ebben a formában kapcsolódni velük. Az első ilyen pakkot a Head Mounted Sidewayshez jelentettük meg, aztán amikor sorra került a Straight Lines, akkor úgy gondoltuk, csavarunk az ötleten még egyet, és akkor jött az, hogy a rajongók verzióiból csináljunk egy mash-up videót.

 Sikeres kampány volt ezek szerint?

 Igen, rengeteg figyelmet hozott, még egy dán tévécsatorna is felkeresett minket, eljöttek forgatni az egyik próbánkra és kérdeztek a videóról. De ami a legfontosabb, hogy nagyon kellemes érzés volt látni a rajongókat, ahogy játsszák a zenénket. Őszintén szólva, egy kicsit meg is hatódtam.

 Hogyan vészeltétek át az utóbbi másfél évet?

 Úgy gondolom, mi nagyon szerencsések voltunk, hogy pont a lemezírás-felvétel időszakában következett be ez a világméretű krízis. Nagyon együttérzek azokkal a bandákkal, akiknek a menetrendjében a turnézás következett volna, amikor kitört a járvány. A lezárás nagy része felvétellel telt nálunk. Az egyetlen nehézség az volt, hogy mikor jelenjen meg a lemez, mert mindenképpen úgy szerettük volna, hogy a megjelenést rögtön egy turné kövesse. Az, hogy májusban kijöttünk vele, egy merész lépés volt, és nagyon szorítottunk, hogy játszhassunk. Szerencsések voltunk, azóta Dániában már lement több koncert is, és nagyon várjuk, hogy máshol is megturnéztassuk a lemezt. Természetesen ez az év nagyon nehéz, úgyhogy inkább a következő évre tekintintünk jelenleg.

 Mivel mindketten nagy rajongói vagyunk Steven Wilsonnak, ezért a záró kérdésemben egy kicsit érdeklődnék, mit szóltál az új lemezéhez, és ahhoz, hogy most már szinte teljes mellszélességgel popzenét játszik.

 Az az igazság, hogy nem nagyon volt még időm intenzívebben meghallgatni a lemezt, úgyhogy egyelőre inkább nem mondok róla véleményt, de még mindig nagyon szimpatikus nekem ez a felszabadult játékosság, ahogy újra és újra más stílusokban próbálja ki magát. Amíg a dalok jók, addig számomra jöhet bármi.