„Ott állunk egymással szemben és nem tudunk kommunikálni”: Interjú a Vola tagjaival

A dán prog-rock négyes eddig két lemezzel rukkolt elő, ebből az egyik jelen sorok írójának kedvenc 2018-as lemeze volt, de igazából mindkettő olyan mélységekbe és magaslatokba vitte a hallgatót, ami után semmiképpen sem szerettük volna kihagyni, hogy mikrofonvégre kapjuk őket. Erre lehetőségünk adódott, amikor nem is olyan rég a Haken kíséreteként ellátogattak a hajóra.

HRM: Köszönjük szépen a lehetőséget, különösen ilyen röviddel a kezdés előtt!

Asger Mygind: Mi is köszönjük!

HRM: Az interjú elején beszélgessünk egy kicsit az új lemezetekről, az ’Applause of a Distant Crowd’-ról! Már eltelt némi idő a megjelenés óta, hogy érzitek, milyen a lemez fogadtatása?

A.M.: Úgy gondolom, elég jó a fogadtatás. Szép kritikákat kaptunk, jelentős részük pozitív, és a rajongók is nagyon lelkesek voltak, még azok is, akik az első lemezünk alapján valami másra számítottak. Talán vannak, akiket csalódásként ért az eltérő hangvétel, de összességében elégedettek vagyunk a visszajelzésekkel.

HRM: Talán itt van az a pont, ahol meg kell említenem, hogy számomra a tavalyi év legjobbja volt a lemezetek.

A.M.: Azta! Köszönjük!

HRM: Ne viccelj, én köszönöm! Már említetted, de azért szeretnék egy kicsit mélyebbre ásni a témában, az ’Applause…’ sokkal lágyabb hangvételű lemez, mint az igencsak harapósra sikeredett ’Inmazes’. Miért a váltás?

A.M.: Amikor elkezdtünk az új lemezen dolgozni, voltak ötleteink, amik úgy szóltak, mintha az első anyagról lettek volna. De amikor elkezdtünk dolgozni rajtuk, olyan érzésünk volt, mintha visszautaztunk volna az időben ahelyett, hogy előreléptünk volna. Mintha az új dalok a régiekkel versenyeztek volna. Ahelyett, hogy létrehoztuk volna az első lemez konkurenciáját, valami újat akartunk csinálni. Az inspirációs forrásunk is más volt. Például én nagy rajongója vagyok Steven Wilsonnak. Ő sem a súlyosabb anyagairól ismert, sokkal inkább az atmoszféra-teremtő képességéről, az énekdallamairól és a lágyabb hangulatairól.

HRM: Különösen mostanában.

A.M.: Pontosan. Amíg a Porcupine Tree-ben játszott, addig keményebb zenék jellemezték. Úgyhogy a második lemez készítése során az inspirációinkat a spektrum lágyabbik, metallal ellentétes végéről szereztük. Nem igazán tudatos döntés volt, csak szerettük volna látni, mi sül ki az egészből.

HRM: Dobos szempontból mi az álláspont? Melyik lemezt szereted jobban játszani?

Adam Janzi: Természetesen a mostani lemezhez sokkal jobban kötődöm, ezen már én játszottam fel a dobokat. Úgyhogy mindenképpen ezt választanám. Itt megvolt a szabadságom, hogy a saját ötleteimet bontsam ki.

HRM: Valóban valami újat hoztál a hangzásvilágba. Sokkal több lett a poliritmia és az egyedi ízek. Viszont az ’Applause…’-nak a sokszínű zenei alapjai mellett szövegileg is nagyon erős világa lett. Ha nem tévedek, a szövegek korunk problémáira és defektjeire reflektálnak. Tudnátok mesélni kicsit a mögöttük megbúvó gondolatvilágról?

A.M.: Amikor szövegeket írok, szeretem beleképzelni magamat más emberek helyébe, és úgy megírni egy-egy történetet. Kinézek az ő ablakukon keresztül, megpróbálom leírni azt, amin keresztülmehetnek. A lemez tematikáját az inspirálta, ahogy a közösségi média megváltoztatta az egymással való érintkezésünket. Az online világban rengetegféle módon tudunk a másik emberrel kapcsolódni az egyik pillanatban. A másik pillanatban ott állunk egymással szemben egy szobában és nem tudunk kommunikálni. Elfelejtjük, hogyan kell, mert annyira hozzá vagyunk szokva a képernyőhöz, ami egyben a pajzsunk is. Ez az egyik része a koncepciónak.

Szerettem volna elmélkedni a szorongáson is, amit a közösségi média tud okozni. Online mindig tudsz valami szórakozást találni, olyan, mint egy végtelen forrás. Ha ez a végtelen forrás egyszer csak nincsen veled, szorongani kezdesz, nyugtalan leszel. Azt hiszem, ez sokszor eltereli a figyelmünket a világ többi csodálatos dolgáról, akár arról, hogy felpillantsunk az égre vagy megcsodáljunk egy erdőt. Mindenki annyira a digitális világra fókuszál.

Tulajdonképpen a lemez rövid sztorik gyűjteménye a korból, amiben élünk. A nagy része az internetre helyezi a fókuszt.

HRM: A szövegek mind a te munkáid?

A.M.: Igen.

HRM: Bár már sokat beszéltünk róla, de ezt mindenképpen meg akartam kérdezni: hova lettek az ’Inmazes’ fantasztikus és hátborzongató üvöltései, hörgései?

A.M.: (nevet) Köszi! Ezekre mindig effektként tekintettem, amiket arra lehet használni, hogy valamit extrém módon aláhúzzak. Úgy alakult, hogy az új lemezen kevesebb ilyen hely akadt.

HRM: Ha nem tévedek, konkrétan egy darab. A Smartfriend vége. Az egy jó kis hely, de összesen ennyi van az egész lemezen.

A.M.:  Haha, igen. Köszi! Szóval, ha úgy éreztük volna más dalokban, hogy jól szólt volna, akkor csinálom máshol is. De nem így volt. Csak úgy önmagáért nem szeretnék üvölteni vagy hörögni. Kell hogy legyen valami jelentősége.

HRM: A többiek mennyire vették ki a részüket a lemez megírásából?

A.M.: A dalok már készen voltak, amikor Adam csatlakozott hozzánk. A munka egy része közösen zajlott, de természetesen rengeteg egyéni ötlet is helyet kapott, amit mindenki otthon játszott fel, majd küldött szét a többieknek. Úgyhogy egy kevert munkamódszerről van szó.

HRM: Ez a mindenkori munkamenetetek?

A.M.: Igen. Adam a felvételek előtt néhány hónappal csatlakozott hozzánk, úgyhogy volt ideje a saját tetszésére formálni a dobalapokat. Azt hiszem, sikerült a kézjegyét rajtuk hagynia.

HRM: Adam, mennyi idődbe tellett összerakni ezeket az igencsak agyasra sikerült alapokat, mint például a Ruby Pool?

A.J.: Amikor csatlakoztam a srácokhoz, a demók már készen voltak. A stúdióban még kellett változtatgatni, egy-két helyen kifejezetten azt kellett játszanom, amit a többiek oda megálmodtak. Aztán voltak helyek – mint például a Ruby Pool –, ahol csak programoztak valami egyszerűbb alapot, oda pedig én találtam ki valami mást, ami természetesen továbbra is illeszkedett a dalba. Nehéz megmondani, mennyi időbe tellett, minden dal más volt.

HRM: Az alapján, ami szól, remekül elszórakoztál a groove-ok kitalálásával.

A.J.: Így van. Örülök, hogy ez hallatszik, mert tényleg ez volt a helyzet. Igazából az egész arról szólt, hogy minden helyen eldöntsük, szabadon engedhetem-e a fantáziámat, vagy ragaszkodni kell ahhoz, amit a többiek kitaláltak. Fontos volt, hogy ne játsszam túl a dolgokat. Sokszor elég csak egy sima, egyszerű alap, mert teret kell hagyni a zenének.

HRM: Milyen volt csatlakozni a zenekarhoz, hogyan kezdődött a közös munka?

A.J.: Ha jól emlékszem, kettő évvel ezelőtt volt, hogy megláttam egy svéd csoportban a posztjukat, ahol dobost kerestek. Írtam nekik egy e-mailt, az volt a kérés, hogy játsszam fel a Stray The Skies című dalt. Megtetszett nekik, és néhány nyári koncertre elhívtak, hogy kipróbáljanak. Tulajdonképpen így kezdődött a közös munkánk.

HRM: Közel laktatok egymáshoz?

A.J.:  Én Svédországban élek, a többiek pedig Dániában. Szomszédos országok persze, de azért annyira nincsen közel. Vagy repülök, vagy autóba pattanok és vezetek 10 órát.

HRM: Akkor biztos sokat mész át azon a hídon, ami Koppenhágát és Malmőt összeköti, és a kedvenc sorozatomat is róla nevezték el.

A.M.: Haha, igen, elég népszerű otthon is.

HRM: Beszéljünk kicsit a hatásaitokról. A honlapon csak úgy repkednek a nevek: Opeth, Devin Townsend, Meshuggah és még rengeteg más. Porcupine Tree természetesen, de ott van Steven Wilson szólóban is. Nehéz feladat volt egybeolvasztani ezt a sok hatást vagy természetesen, magától értetődve jött a dolog?

A.M.: Magától értetődően. Amikor merítek egy inspirációból, az sosem egy tudatos dolog. Mindig utólag hallom meg a dalokban. Van egy teli kosár hatásom, amihez mindig tudok nyúlni, de nagyon ritkán készakarva. Nagyon ritka, amikor meghallok egy riffet valakitől és azt mondom: „Hé, én is valami ilyesmit akarok.”

HRM: Azért kérdezem, mert amikor titeket hallgat az ember, - különösen az ’Applause…’-t - érdekes, hogy ezek a név szerint említett hatások mind tisztán hallatszanak és egyidejűleg. Különös, hogy nem ütköznek egymással, hanem nagyszerűen tudnak együttműködni.

A következő kérdést mindig szeretem olyan bandáknak feltenni, akik magas technikai/szakmai színvonalú prog zenét játszanak. Mesélnétek a zenei hátteretekről, milyen oktatásban részesültetek?

A.M.: Én dobosként kezdtem, még kiskoromban. Már ekkor elkezdtem dalokat írni, amiket aztán gitáron is elő tudtam már adni. Ekkor úgy éreztem, hogy szívesebben foglalkoznék inkább ezzel. Néhány évet eltöltöttem zeneiskolában, aztán felvettek a konzervatóriumba Koppenhágában.

HRM: Mint gitárost?

A.M.: Nem, itt már énekesnek tanultam. De igazából sokkal inkább a dal- és zeneírásról szólt számomra a dolog. Kevésbé szólt az éneklésről, sokkal inkább a kreativitásról.

HRM: És nálad, Adam?

A.J.: 11 éve kezdtem dobolni, talán 13 éves lehettem akkor. Magántanárnál ment a tanulás, gyakorlatilag ennyi. Egyszerűen csak rengeteg időt töltöttem a dobok mögött.

HRM: Dobosként kik voltak rád hatással?

A.J.: A két legnagyobb hatásom a két tanárom. Az egyik a svéd magántanárom, a másik pedig Matt Halpern a Peripheryből. Ők formáltak engem azzá a dobossá, aki ma vagyok. Ezt leszámítva igazából bármi tud inspirálni. Más dobosok, más zenekarok, más személyiségek. 

HRM: A Vola 2006-ban alakult. Mégis az első teljes lemezetek csak 2015-ben jött ki. Miért telt el ennyi idő?

A.M.: Előtte volt 2 EP, amivel kijöttünk, ezeken még kerestük a saját hangunkat. Kísérleti terepnek tekintettük ezeket önmagunk kereséséhez. Örülök, hogy így álltunk hozzá, mert az első teljes lemezünk megjelenésére már kész stílusunk volt. Nem hiszem, hogy ez másképp sikerült volna. Nem sajnáltuk az időt arra, hogy megtaláljuk önmagunkat.

HRM: Nos, két lemezetek már kint van. És kettő nagyon-nagyon különböző lemezről van szó, úgyhogy adja magát a kérdés: mire számítsunk legközelebb?

A.M.: Azt hiszem, a következő lemez egy reakció lesz az ’Applause…’-ra. Épp úgy, ahogy a második lemezünk egy válasz volt az elsőre. Szerintem fogjuk majd azokat a dolgokat, amik a legjobban tetszettek az előző lemezről és tovább bontogatjuk majd. Hogy ezek mik lesznek, azt még nem mondhatom el. Mivel a második lemez sokkal kísérletezőbb volt, mint az első, így a harmadiknak talán ismét egy jól kivehető arcéle lesz. Aztán a következő megint kísérletező lehet. Az egész egy nagy felfedezőút. Rátalálunk egy hangzásra, aztán megint expedícióra indulunk. Nem tudni, hova jutunk.

HRM: Hogyan alakul számotokra a turné, milyenek a visszajelzések? Most nagyon sok olyan embernek játszotok, akik talán sosem hallottak rólatok.

A.J.: Igen, tőlük is nagyszerű visszajelzéseket kaptunk. Tényleg sokan vannak, akik most hallanak minket először, és igazán megtisztelő élmény ezeknek az embereknek a dicsérete.

készítette: Wardrum
képek: Török Hajni
Köszönt a Mascot Label Groupnak!