Az előzetes jegyeladásokból kiderült, nem csak engem érdekelt nagyon ez a csupa fiú felállású este, mivel a koncert előtt jóval elfogyott minden jegy a nőnapra eső koncertre. Az sem megszokott látvány manapság, hogy egy 4 zenekaros (a spanyol Kilmara produkciója alatt dolgom volt) dallamos metál estén egyetlen női szereplő sem lép színpadra. Ráadásul mindhárom zenekart imádom, így nekem olyan volt ez az este, mintha hájjal kenegetnének.
Az olasz Trick Or Treat zenekar ezen a napon csatlakozott a turnéhoz, itt váltották a spanyolokat, így abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy a turné dátumai közül egyedül itt lépett fel 4 zenekar. Ahogy eddig, most is nagyon szórakoztató műsort hoztak az olaszok, élükön egyik nagyon kedvelt énekesemmel. Alessandro Contival.
A csapat nagyon régóta bebetonozódott tagsággal dolgozik, ez meg is látszik a produkción, ismerik egymás rezdüléseit és az összhang is megvan, még egy turnékezdő koncerten is. A már korábban látott két szellem is tiszteletét tette a színpadon, feldobva a látványt. Az utolsó lemez majdnem címadó tételével nyitottak, a Creepy Symphony megalapozta a hangulatot a hátralévő időre, kellően pörgős tételről van szó. Leone Villani Conti basszusgitáros Luca Setti dobossal karöltve tök jó és feszes alapot adott ahhoz, hogy a két gitáros villoghasson.
Luca Venturelli rövidre vágott sérója meglepetésként ért, de a vokálozás mellett nagyon jól megosztozott Guido Benedettivel a szólókon, aki szintén erősen kivette a részét a vokálokból.
Amikor hárman énekelnek, az nagyon jól tud szólni, levéve picit a terhet a frontemberről, aki így velünk is tud eleget foglalkozni. Contit azért is kedvelem a jó hangja mellett, mert nagyon gyorsan kapcsolatot talál a közönséggel, nem hagy minket magunkra. Folyamatosan gesztikulál, kommunikál, közben pedig nagyon szórakoztató.
Ahogy a tavalyi koncerten, ugyanúgy az Evil Needs Candy Too nóta alatt egy hatalmas felfújható nyalóka landolt az énekes jóvoltából a közönség között, akik jól elszórakoztak a méretes csomaggal. Kiegészítésként pár szemet imitáló felfújható labdát is dobtak közénk, így a dal alatt jól elvoltak a nézők.
Ha már abban a szerencsés helyzetben voltunk, hogy nálunk szállt be a csapat, abban a szerencsében is részesültünk, hogy a hamarosan megjelenő ’Ghosted’ album címadó száma is itt hangzott el először élőben. Nem az a száguldozós téma, de az „I’ve been ghosted” sort koncerten jól lehet majd a csapattal együtt énekelni. Szerencsére a rövid programba belefért egyik nagy kedvencem, a Crazy dalt imádom, Contira most is rákerült a kényszerzubbony, természetesen nem megkötve, úgy bajos lenne énekelnie.
Ahogy az Alestormnak kihagyhatatlan tétele a Magyarország nóta, amikor itt koncerteznek (a nyáron erről a Fezen közönsége is megbizonyosodhat), úgy a Trick Or Treatnek is megvan a maga „Magyarországa”, ugyanis sok-sok évvel ezelőtti koncertjük másnapja ihlette a Hungarian Hangover dalt. Annyi a különbség a két produkció között, hogy míg a kalózos magyar dal csak nálunk szokott a programba kerülni, addig az olaszok máshol is nyomják a maguk magyar vonatkozású slágerét.
Ha az előző, csontváz kosztümbe bújt olasz csapat nem volt elég szórakoztató, akkor jött az igazi nevettető faktor, a Nanowar Of Steel.
Nekik nem okozhatott meglepetést, hogy Budapesten telt ház előtt játszanak, ugyanis az utóbbi alkalmakkor rendre így tettek. Minden koncertjükre már hetekkel korábban elkeltek a jegyek, nem véletlenül. Profi módon „szedik le” a zenekarok stílusát, a szövegeik pedig önmagukért beszélnek.
Kezdésre a már megszokott módon letesztelték a közönség hangját, a sátort elfelezve kellett a kivetítőn megjelent neveket kiabálni, David Hasselhoff ugyanúgy meg lett említve, mint Joey DeMaio. Ami a stílust illeti, mindjárt az elején az Alestorm-paródiájukkal, a Soberrel kellően beizzították a hangulatot. Mi amúgy is kedveljük a kalózokat, ilyen dallal kezdeni itt telitalálat. Mindjárt érkezett is az első meglepetés (bár a turné első dátumán már hallottam róla), hogy a turné közben az eredeti gitáros, Mohammed Abdul kivesz pár nap szabit, ugyanis pár hónapos apuka, és ilyen sokáig nem akarta egyedül hagyni a kismamát. Ezúton is gratulálunk a kislányhoz!
Régebben volt egy olyan mondás, hogy Svédországban dobj el egy követ és tutira jó énekest találsz el. Úgy látszik, ez most már az olaszokra is igaz, a kisegítő Il Mostro di Bomarzo (hivatalos nevén Andrea Boccarusso) lovagi szerelésében kiválóan pótolta Mohammedet. És nemcsak játékban, de a hangját is többször megcsillogtatta, és ebben is nagyon jó volt. Erre mondják, hogy jó csere.
Hogy az őrültség gyorsan kezdetét vegye, arra itt volt a második dal, amikor is szegény időjárás-bemondókat dicsőítik a Stormwarrior Of The Storm nótában, Mr. Baffo esőkabátba bújva énekelt, a dal második felében pedig, amikor betűket kellett skandálni, úgy tartotta a kezében a feliratozott kartonpapírokat, mint a bokszmeccsek szünetében a modellek, amikor körbejárva mutatják a következő menet sorszámát.
A látványt nemcsak ilyen módon turbózták fel, a kivetítőt is előszeretettel használták az adott dalhoz tökéletesen passzoló videóval, de erre a turnéra szikravetőket is hoztak magukkal.
Nem mondom, hogy a fotósárokban jólesett a lehulló szikrákban fotózni, csíptek rendesen, de ez egy ilyen szakma… A fixen telepített szikravetők mellé Mr. Baffo is kapott egy látványos játékszert, hatalmas puskáját elő is vette néhány dalban, hogy a közönség fölé lövöldözzön.
Aki volt már Nanowar-koncerten az utóbbi időben, annak bizonyos gegek már ismerősek lehettek, de itt igazából nem is ezeken van a hangsúly, hanem magukon a dalokon, ezek csak színesítik a látványt és fokozzák a hangulatot.
Megint volt „Wall Of Love”, amikor közös ölelgetésbe fogott a közönség, volt seggel beszélő felvezetés az Uranus dal előtt (amit élőben persze erősen „Your Anus”-ként énekelnek), orkánlovaglós kezdés a Norwegian Reggaetonban és persze IKEA-asztal-összeszerelés az utolsó dalban.
Nálam most is a Disco Metal vitte a prímet, az a dal egyszerűen zseniálisan ötvözi paródia formában a diszkót és a metált. A dalok közti átkötő szövegeket most is felosztották egymás között, a csapat vezére a basszusgitáros Gattopanceri666, a már említett Norwegian Reggaeton előtt ki is fejtette, hogy a Burzum zenekartól 3 fontos dolgot tanult: szeresd a családodat, szeresd a barátaidat és gyújtogass templomokat.
Potowotominimak énekes az Il cacciatora della notte alatt magára vette a gyöngybagoly jelmezét, abban lejtett táncot a színpadon és inzultálta a beugró gitárost. Tökéletes párost alkotnak amúgy Mr. Baffóval, a kopasz kalapos a Duracell-nyuszi kettőjük közül, míg Baffo inkább a pózolás mestere, hangban pedig nagyon jól hozzák a lemezre felvett, akár effektezett hangokat, mint teszik azt a Disco Metal alatt is.
Hogy ezek négyen elöl ennyire „idióták” tudjanak lenni, ahhoz az kell, hogy biztos hátteret kapjanak a méretes dobszerkó mögé bújó Uinona Raidertől.
Ha már olaszok, akkor a kajákról is énekelnek, de ahogy Potowotominimak elmondta, nem a tésztáról, nem is a pizzáról énekelnek, hanem a polentáról, mindezt beékelve a manowaros hónaljszagproblémát feszegető Armpits Of Immortals és a koncerteket záró Valhalleluja közé. Térdeltünk és imához készültünk a záró dal előtt, hogy megemlékezzünk Odin nagyságáról, aki szerintük nem annyira volt isten, mint inkább az Ikea egyik tervezője és az Amon Amarth gitártechnikusa. Ők tudják…
A Nanowar Of Steel jött és megint egy baromira szórakoztató koncertet adott, nem mellesleg nagyon jól szóltak, ami bizonyítja, ha értő kezekbe kerül a technika, akkor jól tud szólni a kis sátor.
Sober / Stormwarrior Of The Storm / Pasadena 1994 / Wall Of Love / Disco Metal / Uranus / HelloWorld.java / Il cacciatore della notte / Norwegian Reggaeton / Armpits Of Immortals / La Polenta Taragnarock / Valhalleluja
Az utóbbi években szerencsére rendszeres vendég kis hazánkban a Dynazty zenekar, akik a turné előtt nem sokkal jelentették meg ’Game Of Faces’ címre keresztelt albumukat. Így a közönségnek már volt alkalma betanulni a szövegeket, ami jól is jött, mert máris egy új dallal nyitották a koncertet.
Nekem sajnos a tavalyi rockmaratonos fellépésük kimaradt, így közel 2 éve nem találkoztam a svéd srácokkal, és eléggé meglepett a mutatott produkció. Nem is maga az intenzivitás, hanem a keménység, sokkal „lágyabbra” emlékeztem, de ez a változás nagyon jól áll nekik!
A közönség persze az első taktustól kezdve egy emberként énekelte a dalokat és minden megmozdulása a bandának hatalmas vastapsot váltott ki a sátorban állóktól. Állók? Inkább ugrálók, táncolók, headbangelők, tapsolók. Ezek váltották egymást a buli alatt, persze nem érdemtelenül. Hogy miért? Mert olyan fazonok alkotják a csapatot, akik önmagukban is baromi jó muzsikusok, nem mellesleg jók a dalok és az előadás is szemet vonzó.
Másodikként érkezett a látványos klippel megtámogatott újlemezes címadó, folyamatos headbangeléssel. Az nem lepett meg, hogy Jonathan Olsson megint levesz a lábamról, szépen lassan felkúszott a kedvenc basszusgitárosaim élbolyába. Amit játszik, ahogy játszik, és ahogy jelen van a színpadon. Jó értelemben véve teljesen megőrül, ahogy eldördül a startpisztoly. Talán akkor nyugszik meg pár pillanatra, amikor vokálban besegít Nilsnek.
Nils Molin az első hangtól kezdve lemezminőségben énekelt, amit azért – valljuk be – megszoktunk. Ezért ez annyira nem is lepett meg, annál inkább az, hogy mennyire jó frontember lett belőle.
Az Amaranthe-ban három énekes közt oszlik meg a figyelem és a pasik nagy része természetesen Elize Ryd produkciójára kíváncsi. Itt viszont nincs más, a hátán viszi a csapatot, a pózok, a mozdulatok, a mozgások, a közönséggel való kommunikációk, nekem mind nagyon tetszett.
Nagy közönségkedvenc a Natural Born Killer nóta, a két párhetes tétel után be is vetették, közepén egy jó kis ikerszólóval, ami után jött a gitárosok ökölpacsija.
Nem utoljára ezen az estén. A következő The Greyt a három hangszeres a színpad elejére kitett dobogókon kezdte, a szám alatt jött a szokásos geg, a közös sörözés a dal közepén, miközben Mike Lavér és Rob Love Magnusson ujjai veszett tempóban jártak a nyakon, a másik kézzel simán legurítottak egy doboz sört.
A Waterfall alatt a színpad kék fénybe burkolózott, említsük meg, hogy a stábban több magyar is közreműködött, többek közt a fénytechnikus, aki korábban a Beast In Blacknek és a Firewindnek is fényelt. A dalt követően Nils kis pihenőre vonult, hogy a srácok instrumentális percei következzenek, a performansz végére bevették a Highway Star ikonikus dallamait, persze dynaztys verzióban.
Ki gondolta, hogy a dobos George Egg multihangszeres?
Miután kiszállt a dobok mögül, a cájgja mellé akkor kitett billentyűhöz lépett, közben a stáb másik magyarja akusztikus gitárt rakott ki a színpadra, hogy egy kis meglepivel kedveskedjenek nekünk.
George szintiszőnyegére akusztikus gitárjátékkal jöttek a húrnyüvők. A My Darkest Hour elejét Nils csak a szinti hangjaira énekelte, ez engem is meglepett, jó értelemben véve természetesen. Aztán az akusztikus gitárok is szerepet kaptak, és egy egyveleget nyomtak el ebben a formációban.
Talán jót is tett egy kis pihenő a koncert felénél, mert azért a többi nóta nem a lassúságáról ismert. A blokk végén a Yoursba kezdtek bele, ám ezt már rendes verzióban fejezték be, átkötés gyanánt Nils acapella énekelt, míg a hangszerek lekerültek a színpadról.
Az új lemezről az egyik kedvencemre ugrottak, a Call Of The Night jókora váltás a lassabb rész után, páros lábbal rúgta ránk az ajtót. A programot ügyesen szedték össze erre a turnéra, nem kimondottan lemezbemutató turné volt, pláne, hogy co-headliner turnéról beszélünk, de azért a legtöbb dal mégis az új lemezről érkezett. A kezdő duó után kicsit pihentettük a lemezt, hogy erre a nótára és a záró tétel előttire visszatérjünk rá.
The Human Paradox, szintén nagyon kedvelt tétel, ennek elején a két gitáros laza könnyedséggel hozta a kezdő riffeket, miközben Nils már bőrkabátjától megszabadulva tért vissza, hogy Lavérrel közös pózban indítsa a dalt.
A pörgős tétel után, de még a grand finálé előtt kaptunk egy kis pihenőt az újlemezes Dream Of Spring képében. Mivel mással lehet befejezni egy Dynazty-koncertet, mint a mindent vivő Heartless Madness dallal, a kezdő billentyűhangokra a teljes sátor egy emberként kezdett el ugrálni. Nálam ez a dal a non plus ultra (nem véletlenül a csengőhangom már évek óta), de ezzel nemcsak én vagyok így, a teljes nézősereg itt már teljes eksztázisban énekelt a bandával.
A dalt a szokásoknak megfelelően középen szépen meghúzták, hogy a közönségénekeltetés is beleférjen a programba. Nem hibáztunk, lelkesen teljesítettük Nils kérését. A legvégén még a konfettiágyukat is bevetették, arannyal beborítva minket.
Nagyon élvezetes koncertet adtak a svédek, vélhetően ugyanilyen intenzív műsort kapunk tőlünk idén nyáron a Balatonnál, a Tábor Fesztiválon is.
Fortune Favors The Brave / Game Of Faces / Natural Born Killer / The Grey / Waterfall / Instinct – The White – Highway Star / My Darkest Hour – Power Of Will – Yours / Call Of The Night / Presence Of Mind / The Human Paradox / Dream Of Spring / Heartless Madness
Sejtettem, hogy erős este lesz, számomra mindenképpen, mivel mindhárom zenekart kedvelem, de még a várakozásomat is felülmúlták. A Trick Or Treat turnékezdése jól sikerült, az külön öröm, hogy egy dalpremiert is kaptunk a remek műsorban. A Nanowar Of Steel nem érdemtelenül játszik nálunk mindig telt házak előtt, bulizós, vicces, jól megszólaló koncertjükkel vélhetően újabb híveket szereztek az este folyamán. A Dynazty pedig nagyon beérett, egy remek frontemberré váló énekessel és biztos kezű zenészekkel mutatta meg, miért imádják a magyarok őket. Erre az estére 4 remek énekest sikerült a színpadra csábítani, a co-headliner turnénak köszönhetően nem voltak töltelékdalok, szinte mindhárom zenekar igazi slágerparádéval érkezett, bízom benne, a legközelebbi magyar dátumon már mindannyian rendes hosszúságú programmal jönnek, mert sok jó dal maradt az öltözőben.
Szöveg és fotók: Savafan
Külön köszönet a H-Music-nak a lehetőségért!
Legutóbbi hozzászólások