Tisztában vagyok vele, hogy a Dead Daisiest nem kell olyan véresen komolyan venni, csak az egészben azt érzem, mint a szupergroupok kilencven százalékánál, hogy amikor produkálni kellene valamit, besül a mutatvány. (Bigfoot)
Két ember, két vélemény. Mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgattuk volna! Számomra az utóbbi 18 év legjobb Glenn Hughes-lemeze ez, és még az sem zavar, hogy Dead Daisies van a borítójára írva. (CsiGabiGa)
A King King lemezén borult össze a két Nimmo-testvér, az ilyen nosztalgikus pillanatoknál vidámabb perceket kínál azonban John Diva a ’80-as évek szellemében. Nosztalgiában nincs hiány a Weezer anyagában és a Magnum válogatáslemezén sem, és a The Black Keys kultikus lemezének 10 éves évfordulója is mi más lenne, mint nosztalgia. Na meg még egy bőr.
Steve Hackett a sztratoszféra magasságába vitte a zene fogalmát, ide nagyon kevesen tudják követni. Ha feltennénk azt a kérdést, ki melyik műfajban a legjobb, szerintem Hackett megnyerne pár kategóriát.
Hol van már Udo Dirkschneider, hol van Herman Frank vagy Stefan Kaufmann, oda Peter Baltes is, de Wolf Hoffmann ugyanolyan jó zenét nyom, mint 40 évvel ezelőtt.
Ismerős és mégis valami más. Eddig is jól tudtuk, hogy Tom Englund, ha előkapja az érzelmes oldalát, ugyanolyan mély benyomásokat tud tenni, mint amikor felszántja az Evergreyjel a deszkákat. De most, hogy társult Vikram Shankarral, egy teljes albumnyi merengenivalót kaptunk, ami kiválóan megy a téli időjáráshoz.
„Ez az album, nemcsak a füleknek, hanem a lelkeknek is szól.” – így hangzik a magvas összegzés a kanadai énekesnő legújabb albumáról. Ha meghallgatod, és megérted az üzenetét, megérinti a lelked. Layla Zoe annyiféle érzelmet tud kifejezni a hangjának tónusaival, hogy arra nem sokan képesek.
Legutóbbi hozzászólások