Egypercesek 65

Kicsit megcsúsztunk a szokásos hóvégi jelentkezéshez képest, de nem akartunk ilyen remek zenéket csak úgy elengedni. A King King lemezén még tavaly év vége felé borult össze a két Nimmo-testvér, az ilyen nosztalgikus pillanatoknál vidámabb perceket kínál azonban John Diva a 80-as évek szellemében. Nosztalgiában nincs hiány a Weezer ’70-es éveket idéző anyagában és a veterán rockerek, a Magnum válogatáslemezén sem, míg a The Black Keys kultikus lemezének 10 éves évfordulója is mi más lenne, mint nosztalgia. Na meg még egy bőr.

Támogasd Te is a Hard Rock Magazint, légy a Mecénásunk! Kattints a részletekért!

Egypercesek - King King - Maverick

Alan Nimmo nagytakarítást rendezett a King King háza táján, hiszen a 2017-es ’Exile & Grace’ album felállásából (Lindsay Coulson – basszusgitár, Wayne Proctor – dob, Jonny Dyke – billentyűsök, Alan Nimmo gitár, ének) csak ő maradt meg és Johnny Dyke. Öttagúvá bővült a King King, hiszen Zander Greenshields basszusgitáros és Andrew Scott dobos mellé még egy gitáros, Stevie Nimmo gitáros is érkezett, aki Alan testvére, és akivel a találkozás örömére a Nimmo Brothers nevű formációjukat is felfrissítették közel 20 év után.

A skót csapat új albuma folytatja a már megkezdett utat: blues alapú, sok dallammal átszőtt rockzene, sok funk és soul elemmel felpezsdítve. Persze a Free és Paul Rodgers szelleme most is végig itt van. Mert ahogy Alan Nimmo mondta nekem egy pár évvel ezelőtti interjúban, Rodgers annak idején megváltoztatta az életét. Hatását leginkább a harmadik dalban, a Fire In My Soulban lehet hallani, ez tényleg egy olyan szerzemény, amihez akár meg is hívhatták volna az öreg Pault. Több, zongorával kísért lírai dalt is hallhatunk, az ének nagyon érzelmesen szól. Az I Will Not Fall vagy a One World funkos, slágeres szerzemények, de jó volna, ha ilyenek szólnának a rádióból!

Nyilvánvaló, hogy a King King is egyszemélyes produkció, hiszen ilyen jelentős személyi változások után sem tértek el a zenei irányvonaltól és színvonalban sem csökkent semmit a produkció. Alan Nimmo most is kőkeményen kezében tartja a gyeplőt, és az eredmények őt igazolják, mert a banda újabb kiváló albumot tett le az asztalra a tavalyi év végén, kiváló énekteljesítménnyel megtoldva a felejthetetlen gitárjátékot. S bár egyik hangszer sem játssza le a másikat, most a billentyű több szerepet kapott, mint előzőleg. A szerzemények ezúttal is jó érzékkel egyensúlyoznak a popularitás és a zenei igényesség közt.

Egypercesek - John Diva - American Amadeus

Kell ahhoz egyfajta elborult tudatállapot, hogy kritikát írjon az ember a németről, aki amerikainak képzeli magát, és az osztrák Falcónak állít szobrot az arénarock talapzatán. Mert erről szól az ‘American Amadeus’. Na jó, nem az egész lemez, de a címadó dal mindenképpen, és ez azért elég mellbevágó. Ahogy az is, hogy az első – egyébként igen húzós – dalban a ritmusgitárt bendzsó helyettesíti (amit mellesleg a producer Michael Voss kezel), apró fricskaként az arénarock műfajból a country-rock felé tévedt Bon Jovinak.

A „német Steel Panther” második albuma jobb, mint az első próbálkozás, pedig az is tetszett. Ám míg ott sok helyen elég nyilvánvalóak voltak az áthallások, most sokkal inkább sikerült a nyolcvanas évekbeli manírokat úgy beleilleszteni a zenébe, hogy ne sikítson róla: ez ebből és ebből a számból való. Néha olyan érzése van az embernek, mintha, de aztán mégsem. Mint a Soldier Of Love esetében, mely mintha egy Vince Neil által elénekelt Whitesnake-szám lenne, az első kislemezes Bling Bling Marilynre meg azt mondtam volna, hogy már a szintén német (és szintén zenész) Kissin’ Dynamite-ot is parodizálják, annyira hajaz a refrénje utolsó kislemezükre, a Cadillac Maniacre. De csak bevonták Hannes Braunt a dalszerzésbe a közös turné emlékére, és ez lett belőle.

A címadó dal direkt áthallása Falco Rock Me Amadeusára viszont a poén szerves része, azt nem lehetett volna másképp elővezetni, de ezen kívül a Poison Unskinny Bopjára utalás a Drip Drip Babyben az egyetlen kirívó ellenpélda, és pár hang erejéig még az Omega Gyöngyhajú lányát is összekócolják a This Is Rock ‘n’ Rollban, de ezt talán csak mi magyarok vesszük észre.

A zenében felbukkanó olyan nyolcvanas évekbeli ikonok, mint a Def Leppard, Skid Row, Cinderella, Mötley Crüe, simán beleolvadnak az egyre homogénebb zenébe. A sok zenei ötlet mellett persze a szövegekkel is szórakoznak, bár nem olyan alpári módon, mint amerikai példaképeik. A sok szövegi fricska – szópoén, ahogy Galla Miklós mondaná – közül én azon feküdtem ki, mikor a Movin’ Back To Paradise végén bemondja, hogy „See you there! Bring an apple!” (Ott találkozunk, hozz egy almát!)

Összességében a második lemez után tehát még inkább megáll az az állításom, hogy megszületett a német Steel Panther, csak míg azok elsőre dobtak nagyot és onnan lassacskán csúsztak lefelé, addig John Diváék második lemeze jobb, mint az első.

Egypercesek - Weezer - OK Human

A Weezer nem az egyetlen szupersztár banda, amelyiknek viszonylag szerény az európai ismertsége, hazánkban meg lehet, hogy egyenesen összekeverik őket egy légitársasággal, sose léptek fel még nálunk. Az sokat elárul, hogy az eddigi koncertjeik több mint 80 százalékát az amerikai kontinensen adták, a maradékon osztozik a világ többi része. Pályafutásuk 29 éve alatt kiadtak 13 stúdióalbumot, ezekből 35 millió ment el világszerte, és most ’OK Human’ címmel jöttek ki a következővel, játékosan utalva a Radiohead mérföldkőnek tekintett 1997-es ’OK Computer’ lemezére.

Az anyagnak története van, mert eredetileg a hardrocker ’Van Weezer’ album után rögtön tervezték kiadni, csakhogy a koronavírus-járvány miatt a – még 2018-ban elkezdett – munkálatok megakadtak, és végül a ’Van Weezer’ csak májusban jelenik meg, a „nagyon gitáros-nagyon nem gitáros” koncepciót meg kellett fordítani, és előbb jelentkeztek a „nagyon nem gitáros” ’OK Human’-nel.

Rivers Cuomo bandafőnök elmondása szerint Harry Nilsson és a Beach Boys inspirálta a komponálásban és az előadásmód kiválasztásában. Zongora alapokon nyugvó, excentrikus zenét tartalmaz a mindössze félórás album 12 dala, inkább szánhatták egy ’Van Weezer’ utáni meghökkentő EP-nek, amelynek a készítéséből száműztek csaknem mindenféle elektronikai megoldást. Analóg technológiát alkalmaztak, nincsenek digitális trükkök, szándékosan célozták meg a ’60-as, ’70-es évek hangzását: „Visszamentünk a régi időkbe, amikor az ember szerepe még valóban fontos volt, és nem a hi-tech uralta a világot.” A felvételek jelentős része a legendás londoni Abbey Road stúdióban készült, egy 38 tagú nagyzenekar is csatlakozott a Weezer csapatához, akik viszont egyáltalán nem használtak elektromos gitárt!

A dallamokba egyszerűen nem lehet belekötni, Cuomo – aki gyakorlatilag jegyzi az összes dalt – dalszerzői kvalitásai csúcsán érezheti magát, és hamisítatlan kései Beatles / Electric Light Orchestra / Blackfield hangulatot varázsolt az albumra. Ezek összefüggő, sőt egymásból következő dolgok, de tisztára, mintha Jeff Lynne énekelne valami Penny Lane-szerűséget. Vagy The Fool On The Hill-szerűséget, miközben beköszön kicsit Aviv Geffen és Steven Wilson közös munkássága is. Szokatlan ilyesmit hallani a Weezertől, meg úgy általában 2021-ben is szokatlan ez a zenei miliő, de jólesik az időutazás.

Egypercesek - Magnum - Dance Of The Black Tattoo

A Magnum 2017-ben kiadott egy balladaválogatást ‘The Valley Of Tears – The Ballads’ címmel. Mivel a Magnum nem egy Scorpions, logikusan kellett következni ezután egy másik válogatásnak a banda rockosabb oldaláról. A tavalyi kiesett évet hasznosítva össze is állították a ‘Dance Of The Black Tattoo’-t, mely igazi kincs lehet a banda hardcore rajongóinak. A 10 balladához képest most 14 rockszámot pakoltak fel az új lemezre, de nem ám csak úgy a korábbi lemezekről összekapkodva, mint a közértben a bevásárlólistán szereplő tételeket, hanem alaposan megválogatva, igazi kúriózumokat csemegéztek össze a rajongóknak.

A 14 dal fele koncertfelvétel, így a tavalyi koncertmentes évért kárpótolhatjuk magunkat a zenekar élő felvételeinek energiájával. Két dal a ‘Lost On The Road To Eternity’ limitált 2 CD-s verzióján jelent meg korábban, a többi öt pedig most először került CD-re, korábban szintén egy limitált kiadás, az ‘Escape From The Shadow Garden’ bónusz DVD-jén voltak megtalálhatók. A képi anyag magáért beszél, de anélkül is átjön a csapat lendülete, bár sohasem voltak egy kifejezett speed metal bomba, a maguk zenéjét roppant energikusan tudják élőben elővezetni. Annyira, hogy a 2014-es turnéról készült egy CD-verzió is a következő évben, de azon más felvételek szerepeltek. Ez az öt dal kifejezetten a DVD hangsávjával egyezik meg.

A másik 7 dal inkább már tényleg csak a hardcore rajongóknak csemege, rádióverziók, limitált bónuszdalok, illetve az 1990-es sláger, a Born To Be King, mely egy kissé kakukktojás, a zenekar szerint a válogatáslemezre kerülésének mindössze annyi az apropója, hogy a ‘Goodnight L.A.’-t még azóta se adták ki CD-n, tehát a banda újkori rajongói most először találkozhatnak a dallal hanglemezen.

Egypercesek - The Black Keys - Brothers

Mesébe illő a The Black Keys története, ahogy a főiskoláról kimaradó Dan Auerbach és Patrick Carney 2001-ben megalapította garázsduóját, és teljesen indie módon belejátszották magukat az amerikai underground zene közegébe. Mire eljött a kultikussá vált ’Brothers’ lemez megjelenése, már a harmadik kiadót fogyasztották, túl voltak öt – egyre sikeresebb – albumon és majdnem 600 koncerten. Addigra kinőtték a klubok világát, az albumbemutatót a Madison Square Gardenben rendezték meg, innen pedig egyenes út vezetett a hírnév felső ligájába, jöttek a nagyfesztiválos meghívások és további nagy koncerttermek.

A korong (a borítóért és a produceri munkáért kapottal együtt) 6 Grammy-díjat zsebelt be, valamit nagyon elkapott a banda ezzel a ’70-es éveket idéző pszichedelikus, soul-R&B-blues alapon építkező koszos hangzással. A milliós eladásokban benne volt 3 menő PC-s játék zenéje is, és végül annyi nemzetközi chart pozíciót szerzett az anyag, amit lehetetlen felsorolni, de a „mértékadó” MAHASZ-lista akkori 14. helyezését mindenképpen megemlítem.

10 év elteltével elérkezett a kiadói ziccer, amit nem hagytak ki, az évfordulós újrakiadás-verziók száma nagyon nem jelentéktelen, a sima CD-től a 145 dolláros gigapackig minden van, vagyis inkább volt, mert a limitált gyűjtői változatok mind elfogytak. Carney így kommentálta a kiadványt: „Elgondolkoztam azon, hogy mit is jelent nekem az a lemez, hogy mit éltünk át ezzel a sz.rsággal, miközben semmi se akart sikerülni, de aztán mikor végül mégis összejött minden, akkor rájöttünk, hogy mit is jelent a feltétel nélküli baráti szeretet.”  Ha a zenei oldalt nézzük, a jól megérdemelt reissue három dalt kapott pluszban: az eddig kiadatlan Keep My Name Outta Your Mouth-t és a Black Mud Part II-t, valamint a Chop And Change-et, amely a ’The Twilight Saga’-széria ’Eclipse’ filmjéhez tartozik.

Szerkesztette: CsiGabiGa


A legfrissebb Hard Rock-hírekért kattints ide!


 

Megosztás