Az utóbbi időben elárasztanak minket olyan magyar megjelenésekkel, amelyeknek a legnívósabb külföldi fesztiválszínpadokon van a helye. Ez egy olyan verseny, amiben az Ann My Guard irgalmatlan erős handet tett le az asztalra. Nem szabad kihagyni.
Nem titok, hogy egy ideje a SOEN-nek bérelt helye van a kedvenceim közt, ez a pozíció csak tovább erősödött az ’Imperial’ eljövetelével. Az új dalokkal a banda az eddigieknél szélesebb közönséget célzott meg, ami deklarált célként lebegett előttük, ezért a ’Lotus’ hagyományait követve könnyen befogadható, univerzális dalokkal töltötték meg a lemezt. Az ’Imperial’ belépőjegy egy érzelmekben gazdag utazásra, amin aligha fogsz unatkozni.
A ’Reborn’ egy erős dalcsokor, amelyben a kíméletlen, szeletelős riffek és groove-ok kéz a kézben járnak a melankolikus dallamokkal, így alkotva tökéletes egységet. Változatos és éppen ezért igazán élvezetes hallgatnivaló annak, aki képes figyelmen kívül hagyni az egyértelmű hatásokat.
A ’The Ultimate Universe’ egy hatalmas mérföldkő a Transatlantic életében! Ezt a példa nélküli kiadványt – kiadványokat – csakis a pandémiának köszönhetjük. A leállás nélkül nem születhetett volna meg két különböző karakterű változat ugyanarra a témára.
Tisztában vagyok vele, hogy a Dead Daisiest nem kell olyan véresen komolyan venni, csak az egészben azt érzem, mint a szupergroupok kilencven százalékánál, hogy amikor produkálni kellene valamit, besül a mutatvány. (Bigfoot)
Két ember, két vélemény. Mintha nem is ugyanazt a lemezt hallgattuk volna! Számomra az utóbbi 18 év legjobb Glenn Hughes-lemeze ez, és még az sem zavar, hogy Dead Daisies van a borítójára írva. (CsiGabiGa)
A King King lemezén borult össze a két Nimmo-testvér, az ilyen nosztalgikus pillanatoknál vidámabb perceket kínál azonban John Diva a ’80-as évek szellemében. Nosztalgiában nincs hiány a Weezer anyagában és a Magnum válogatáslemezén sem, és a The Black Keys kultikus lemezének 10 éves évfordulója is mi más lenne, mint nosztalgia. Na meg még egy bőr.
Legutóbbi hozzászólások