Neil Young olyan, mint akinek a hatvanas években megállt az idő, zenéje nem modern vagy trendi. Naivan keresi a jót, a szépet, megveti a közönyt, a középszerűséget, az erőszakot, a mammon vezérelte világot. Mindez benne van az új dalokban is, amelyek kihallatszanak a Pajtából.
Kiválóan vizsgázott a Gov’t Mule most, hogy csak a bluesra fókuszált. Ragaszkodtak a műfaj hagyományaihoz, mégis belevitték a hosszú hangszeres improvizációkat, melyek nélkül nehéz elképzelni zenéjüket. Jól beillesztették a lemez műsorába a régi bluesszerzeményeket is. Bár Warren Haynes a zenekar hajtómotorja, a többi muzsikus is kiváló munkát végzett.
Számomra meglepetés volt ez a lemez, nem ilyesmit vártam tőle elsőre, de jó dolog, hogy megmutathatta, hogy ezek a finomabb dolgok is benne vannak a kezében.
A helyükön kell kezelni a feldolgozásalbumokat, nem is érdemes összehasonlítani a saját szerzeményű összeállításokkal. Hallatszik, hogy nagyon élvezik az öregek ezt a zenei időutazást, Paice is azt mondta az albumról, hogy egy jó kis házibulizene, és ez így is van. Hangulat, könnyedség, virtuozitás – több nem is kell egy jó tribute lemez esetén, még akkor sem, ha most nem minden dalt sikerült megfelelően átöltöztetni.
Íme, Joe egy erős albummal jelentkezett, természetesen most is Kevin Shirley producer segítségével. Nemcsak a dalok sokkal jobbak most, mint a legutóbbi két albumnál, de mert kísérletezni is, olyan riffeket, dallamokat alkalmazott, amelyeket korábban nem használt. A kockáztatás bejött, most már csak egy turnéval kellene megtámogatni az új felvételeket, reméljük, megvalósul!
Kiváló bluesdolgozatot rakott le az asztalra Joanne Shaw Taylor, és ezen az albumon azt is bizonyítja, hogy legalább olyan nagyszerű énekes, mint gitáros.
Legutóbbi hozzászólások