Jethro Tull: The Zealot Gene

Ian Anderson szeret játszani a közönségével. Bár a Jethro Tull hivatalosan 2011 és 2017 között nem létezett, a “féllábas fuvolázás mestere” rendületlenül dolgozott – akkor éppen kísérőzenészként aposztrofált – muzsikusaival, és adott ki albumokat szólóanyagként. Ha meghallgatjuk a ’Thick As A Brick 2’ és a ’Homo Erraticus’ lemezeket, zeneileg teljesen passzolnak a Tull zenei világába, sőt az első már a címben is jelzi, hogy folytatja a zenekar egyik legismertebb lemezének a témáját. Most pedig ugyanazzal a felállással a legendás banda neve alatt adott ki lemezt.
Ha nem számítjuk a 2003-ban kiadott ’The Jethro Tull Christmas Album’ ünnepi összeállítást, az 1999-ben kiadott ’J-Tull Dot Com’ után 23 évet kellett várni, hogy új Jethro Tull-album jelenjen meg. A felvételek nem most készültek, hanem még a járványidőszak előtt, így Florian Opahle játszik gitáron, aki 2019-ben búcsút mondott Andersonnak, helyére Joe Parrish érkezett, aki csak egy dalban közreműködik. Még egy fontos dolog: Martin Barre nem szerepel a lemezen, aki az 1968-as, debütáló ’This Was’ album kivételével mindegyiken gitározott idáig.

Anderson és a Tull a legutóbbi koncertjein a zenekar legszebb időszakának szerzeményeit, a hetvenes évtized vérbeli progresszívrock-korszakát idézte meg. Ezek a törekvések érvényesek az új albumra is, de inkább a második rész szerzeményei íródtak e szellemben. Az első fél rockosabb, néhol a hard rock is felüti fejét, bár Anderson jellegzetes „recsegős” fuvolázását hallva azonnal ráismerünk a zenére. Itt a Shoshana Sleeping (Shoshana a Zsuzsanna név héber megfelelője) az egyik legérdekesebb szerzemény a szaggatott, kemény dobjátékkal, a fuvola és a gitár közös kíséretével. A második részben jön a sok mandolin- és akusztikusgitár-téma, szájharmonika, Anderson énekében fellelhetjük a kelta népzene motívumait, itt tényleg megelevenedik az a bizonyos nagy korszak. Jó példa erre a Sad City Sisters vagy a Barren Beth, Wild Desert John, ezek simán beleillenek a ’Stand Up’ vagy a ’Benefit’ világába. Ian Anderson az a típusú rockzenész, aki nagyon szeret kísérletezni a zenében, mert ha végigtekintjük a Tull pályafutását, számtalan stílusba belekapott az évek során. Most nem kockáztatott, úgy gondolta, a régi bevált dolgok biztosan működnek, és igaza lett. A hangszerszólók nincsenek fókuszpontban, az összhatás a lényeges, talán a gitárt tolták egy picit előtérbe. John O’Hara is belesimul a közösbe, ám remek billentyűs játékát nem lehet nem hallani.

Martin Barre hiánya észrevehető, és ez erősen rányomja a bélyegét a zenére, ám ezt nem rossz értelemben értem. Ez a vonás nem új keletű, Florian Opahle több mint 15 évig együtt játszott Andersonnal, és a vele készült szólólemezeken a gitárhangzás sokkal rockosabb, markánsabb, és ez az új lemezen sincs másképp. Emlékszem, nyilvánvaló volt a különbség már akkor, amikor először hallottam őt játszani a ’Thick as A Brick 2’ turné budapesti állomásán 2012 augusztusában. Nem rosszabb, csak más. Jó példa erre a nyitódal, a Mrs Tibbets, melynek kemény lüktetésű alapjára egy abszolút metálos szólót kanyarint Opahle. Érdekes, hogy Barre nem hiányzik olyan mértékben, mint David Gilmour, amikor Roger Waters a szólófellépésein Pink Floyd-dalokat játszik.

A szövegek – mint korábban is – nagy súllyal bírnak, és komoly üzenetet hordoznak nem éppen nyugodt és békés világunkról, nem árt intellektuálisan felkészülni a tanulmányozásuk előtt. A vallás nagy jelentőséggel bírt az ’Aqualung’ vagy az ’A Passion Play’ albumokon is, de ilyen még nem fordult elő korábban, hogy minden egyes dalt valamilyen bibliai történet ihletett – ezt jelzi is a bookletben a dalszövegeknél -, melyek persze nem állnak távol a mai világ történéseitől. Például a címadó a fanatikus őrültekről mesél, akik a saját érdekeiket érvényesítve teszik tönkre világunkat, a Jacob’s Tales a “szép új világ” elméletét taglalja, amikor látszólag minden szép és jó, de az emberi tényező, a gondolatiság teljesen háttérbe szorul. A Sad City Sisters sem épp rózsaszín álmokat kerget, ám ez realistább képekkel hozza elénk a világ bajait. A már említett Shoshana Sleeping költői sorai a bibliai Zsuzsannáról szólnak, akit férje két vendége a házukban molesztált, a The Fisherman Of Ephesus pedig Keresztelő Szent Jánost idézi meg.

Összegzés:

Ian Anderson vérbeli progresszív rockzenét írt az új Jethro Tull-lemezre fantáziadús, kiváló hangszereléssel, olyan zenei témákkal, melyek gyökerei visszanyúlnak a hetvenes évtized első felébe. A gondolatgazdag szövegeken érdemes elmélkedni, hiszen komoly mondanivalóval fordulnak az ember felé. Anderson nem egy átlagos rocker, és ezt az új album ékesen bizonyítja.

                                                                                                                                                                             Pontszám: 8.5

Megjelenés: 2022
Kiadó: Inside Out Music
Stílus: progresszív rock
Származás: Nagy-Britannia

Zenészek:

Ian Anderson – ének, fuvola, akusztikus gitár, mandolin, harmonika, ír furulya, ütőhangszerek
Florian Opahle – gitár
David Goodier – basszusgitár
John O’Hara – billentyűs hangszerek, tangóharmonika
Scott Hammond – dob
Joe Parrish-James – gitár

Dalcímek:

01. Mrs Tibbets
02. Jacob’s Tales
03. Mine Is the Mountain
04. The Zealot Gene
05. Shoshana Sleeping
06. Sad City Sisters
07. Barren Beth, Wild Desert John
08. The Betrayal Of Joshua Kynde
09. Where Did Saturday Go?
10. Three Loves, Three
11. In Brief Visitation
12. The Fisherman Of Ephesus