A Flying Colors londoni koncertjének varázslatos élményét most már mindenki átélheti otthon. Ez még harmadik koncertfilmként is tud újat mutatni, hiszen zeneileg és vizuálisan is érettebb produkciót lehet látni a színpadon. Nem fog csalódást okozni annak, aki áldoz rá időt, hogy megismerkedjen vele.
Egy szerethető, különleges mű lett a ’Sola Gratia’, amelyet úgy fogunk emlegetni, mint Neal Morse karanténlemezét. Fáj a szívem, hogy ez most nem lett olyan, mint azok a művek, amiket előzőleg a The Neal Morse Band tett le az asztalra. Teljesen más az irány és a megvalósulás is, de a fő probléma az, hogy a katartikus élmény elmaradt.
A Blues Pills a jelek szerint megtalálta saját hangját ezzel a nem modern, ám nagyon energikus, karakteres zenével. Bár némi új íz, szélesebb zenei paletta nem ártott volna, ők úgy látszik, elégedettek ezzel a vonallal, nem hagyják el a jól megválasztott utat.
Az Oceans Of Slumber öndefiníciója pontosan olyan mélabús és érzelmekkel teli, mint azt már megszokhattuk tőlük. Továbbra is érzelmi hullámvasúton utaztatják a hallgatót, amely néha csodálatos magasságokba repít, majd kénköves mélységekbe dob.
Az ’S&M2’ a modern technika adta különbség miatt minőségben túlmutat az elődjén, de a műsor egységességében nem. Ettől függetlenül kijelenthető, hogy az év egyik legjobb koncertkiadványát kaptuk meg, alig egy évvel az eredeti koncertek és kicsivel a mozis vetítések után.
Egy All-Star album és egy feldolgozáslemez után egy saját maga által írt, saját bandájával felvett albummal jelentkezett Walter Trout, mely ezúttal eltér a nála megszokottól, ám ez a fajta zenei koncepció is kiválóan sikerült.
Legutóbbi hozzászólások