Bár átalakult a tagság és már csak egy régi tag muzsikál a Cactus társulatában, ez a zenei elképzeléseket nem érintette. Most is ugyanazt a lehengerlő, kemény, karcos blues-rockot nyomják, mint ötven évvel ezelőtt. Nem haladtak a korral? Lehet, de pont ezért jó a produkció.
Két évtizednyi kihagyás után egy olyan stúdiólemezt tett le az asztalra a Liquid Tension Experiment, amely méltó folytatása a kilencvenes évek végén megkezdett útnak. Visszakanyarodtak az első lemez koncepciójához, de beépítették a 21. századi modern hangzást a muzsikájukba.
Ez a lemez eklatáns példája annak, hogy a rockzene koncertre való, élő műfaj, közönségnek játszva, és nem egy üres raktárban prüntyögve pótcselekedni. Ha egy kicsit aktualizálnák a repertoár egyes elemeit és több saját dalt játszanának – mert lenne mit –, a jelenleginél is hitelesebb produkciót hallhatnánk.
Egy ilyen év után úgy kellett egy ehhez hasonló koncertkiadvány, mint egy falat kenyér! Mert a közönség nélküli raktárkoncertek sótlansága bizonyítja, hogy a zenészek számára igenis szükség van az interakcióra ahhoz, hogy valóban profi, élményszámba menő produkciót tegyenek le az asztalra.
Vegyes a kép, csúcsok és mélypontok váltják egymást, én azt mondom, nem minden esetben választották ki a legmegfelelőbb szerzeményeket. Ám egy ilyen idegen tollakkal ékeskedő lemezt a helyén kell kezelni: a Saxon életjelet adott magáról a bezártságban, a srácok kihasználták a sok-sok szabadidőt.
Utálom ezt a lemezt, mert ismerem a létrejöttének apropóját. Ugyanakkor imádom is, mert minden egyes hang, minden egyes pillanat tiszta Ronnie. Ugyanaz a dallamvilág, ugyanaz a feeling, mint a Pretty Maidsnél, csak kicsit lájtosabban. Olyan ‘Stripped II’.
Legutóbbi hozzászólások