Felszabadult pillanatok és elképesztő mélységek: Evergrey, Fractal Universe – Barba Negra Blue Stage, 2022. 10. 11.

Sokszor megfogadtam már, hogy azon a napon, amelyiken este koncertre megyek, nem fogok dolgozni, hanem szabadságot veszek ki. Persze ez még eddig sohasem jött össze, ahogy most sem, így maradt az egésznapos rohanás utáni késve indulás, amit tetőzött egy közúti baleset is, így amikor lendületesen haladva az M3 autópályán megláttam az előttem tornyosult autósort, aminek homályba veszett a vége, már biztos voltam benne, hogy a 18:30-kor kezdő Virtual Symmetry koncertjéről lekéstem, így számomra az este a Fractal Universe rendkívül sűrűn hangszerelt hangorkánjával kezdődött.

Volt már szerencsém találkozni a francia brigáddal 2020 februárjában, amikor a hasonló zenei vizeken evező Obscura zenekart kísérték el a Dürer Kertbe. Abba a zenei közegbe sokkal jobban illett a rendkívül agyas és nyakatekert zenéjük, sokkal nagyobb lelkesedéssel fogadta őket az a közönség. Ettől függetlenül nem rémültek meg a feladattól, és próbálták a maguk oldalára állítani a nézőket.

Az ultratechnikás komplex progresszív death metaljuk egyébként nem csak abból áll, hogy próbálnak minél több hangot eljátszani minél rövidebb idő alatt, hanem azért adnak némi kapaszkodót is a hallgatónak. A tördelt alapra fogós dallamokat építenek, a hörgés és üvöltés mellett pedig dallamos ének is színezi a zenét, így próbálva emészthetőbbé tenni a dalokat.

A negyven perc körüli programjukba válogattak mindhárom eddig megjelent nagylemezükből, körülbelül egyenlő arányban. Vince Wilquin énekes-gitáros időnként szaxofonra váltotta héthúros hangszerét. Az utolsó dalban még a közönség soraiba is lejött, ami jó hangulatfokozó mutatványnak bizonyult, a koncert végén a közönség vastapssal hálálta meg.

Sons Of Ignorance / Oneiric Realisations / Symmetrical Masquerade / Scar Legacy Of Hatred / Flashes Of Potentialities / Fundamental Dividing Principle / A Clockwork Expectation

Jó néhányszor járt már hazánkban az este fő attrakciója, a svéd Evergrey, én pedig igyekszem minden alkalommal szemügyre venni őket. Régóta rajongással figyelem a munkásságukat, és a két tékozló fiú visszatérése óta újra remek formában vannak. Sorra jelennek meg a jobbnál jobb anyagaik, amelyekkel ugyan nem lépnek ki a korábban kitaposott ösvényről, de a saját maguk által felállított korlátok között szépen ellavíroznak. Az idén megjelent ’A Heartless Portrait (The Orphean Testament)’ című lemezük is remekül sikerült, így volt miért várni ezt a koncertet.

Én úgy gondolom, az Evergrey sokkal többre volt hivatott, mint ami végül összejött nekik a pályájuk során. Persze nem tökéletes az életművük, de ilyen hosszú pályafutás alatt megengedhető egy-két gyengébb lemez, ez minden zenekarnál megesik. A színpadi kiállásuk és munkájuk pedig kimagasló. Láttam már őket kisebb-nagyobb színpadon, mindig jók, de érzésem szerint a kisebb színpad áll nekik jobban, abban a közegben otthonosabban mozognak.

Sajnos az októberi koncertdömping kicsit rányomta a bélyegét az estére, sajnos kevesebb rajongót vonzott a műsoruk, mint gondoltam volna. Persze nem csodálkoztam, mert ilyen mennyiségű esemény mellett sajnos választani kell, a világ pénze nem lenne elég arra, ha mindenhol ott akarnánk lenni.

Ez a tény a zenekart látszólag nem zavarta, ők a szokásos lelkesedéssel érkeztek meg a színpadra és kezdtek bele az új lemez nyitó dalába, a Save Usba, amelyet szünet nélkül követett a Weightless, majd a pokoli mélységekbe hangolt súlyosság, a Distance.

Ekkorra szerencsére a hangzás is összeállt, mert a nyitánynál még elég vérszegény és szétesett volt a hangkép. Itt már jött a libabőr. A koncertprogramot alaposan felforgatták, a kihagyhatatlan alapdarabok mellett csak az utolsó négy lemez dalai közül válogattak. Ami nem csoda annak fényében, hogy tulajdonképpen ez egy dupla lemezbemutató volt, az ’Escape Of The Phoenix’ lemezt nem volt alkalmuk megturnéztatni a megjelenés után.

A közel harmincéves pályafutásuk alatt sikerült több tucat remek dalt összehozniuk, így szinte elkerülhetetlen a hiányérzet. Én is szívesen hallgatnék dalokat például az ’In Search Of Truth’ lemezről, vagy akár még korábbról, de azt hiszem, az csak vágyálom marad. Félreértés ne essék, abszolút nem vagyok csalódott a program miatt, csak mint régi rajongójuk, a korábbi anyagaikért is lelkesedem.

Érdekes volt látni Tom S. Englundot gitár nélkül az In The Absence Of Sun dalban. Remek formában volt, rendkívül jól énekelt, és ez még annak ellenére is lejött, hogy a koncert egésze alatt egy kicsit halk volt az ének.

Természetesen a srácok szokásukhoz híven tele voltak energiával és jókedvvel. Tapintható volt a tagok közötti barátság, és hogy nagyon is élvezik, amit csinálnak, a közönség létszámától függetlenül.

Elhangzott még az új lemez egyik legjobbja, a Call Out The Dark, a My Allied Ocean, amelyben Johan Niemann kezelte Englund wah pedálját, majd a legnagyobb slágerük, a Touch Of Blessing zárta a koncertet. A visszatérésbe az újlemezes Blindfolded, a Recreation Day és a monumentális és epikus King Of Errors fért bele, amelyben Henrik Danhage villantott nagyot karrierje legjobb szólójával.

Természetesen sorolhatnám, hogy mit hallottam volna még szívesen, de így sem volt hiányérzetem. Egy üresjárat nélküli, jól felépített koncert volt ez, amelyben egyaránt benne voltak a felszabadult pillanatok és az elképesztő mélységek, mindez feszültségmentesen, mély érzelmekkel nyakon öntve. A színpadról áradó energiát szinte tapintani lehetett és ez a hangzásbéli hiányosságokat is könnyen feledtette. Olyan volt az egész, mint egy jól sikerült randi, amikor az elválás után már hazafelé bandukolva várod a következő találkozást. Én most így érzek, bár holnap jönnének újra!

Save Us / Weightless / Distance / Eternal Nocturnal / Midwinter Calls / Where August Mourn / A Silent Arc / In The Absence Of Sun / Call Out The Dark / My Allied Ocean / A Touch Of Blessing // Blindfolded / Recreation Day / King Of Errors     

Szerző: Losi
Fotók: Török Tamás
Köszönet a lehetőségért a H-Musicnak!