Trick Or Treat: Tin Soldiers

írta MMarton88 | 2009.06.30.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Valery - Frontiers

Weblap: www.trickortreatband.com

Stílus: euro-power

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Alessandro Conti - Ének Guido Benedetti - Gitár Luca Cabri - Gitár Leone Villani Conte - Basszusgitár Mirko Virdis - Dob
Dalcímek
1. A Night in the Toyshop (01:25) 2. Paper Dragon (04:51) 3. Take Your Chance (05:14) 4. Freedom (04:46) 5. Hello Moon (04:49) 6. Elevator to the Sky (04:24) 7. Loser Song (04:51) 8. Tears Against Your Smile (04:26) 9. Final Destination (04:58) 10. Tin Soldiers Part I (02:37) 11. Tin Soldiers Part II (05:30)
Értékelés

Nem igazán merek barátkozni a másodvonal alatti europower bandákkal, de nemrégiben kellemes csalódás ért a Nostradameussal kapcsolatban, í­gy úgy gondoltam, hogy adok a stí­lusnak egy esélyt, mellyel a Trick or Treat nevű olasz csapat második, Tin Soldiers cí­mű.albumának sikerült élni. A modenai együttes 2002-ben alakult, eredetileg egy Helloween emlékzenekarként, ám hamar szerettek volna saját nótákkal is előállni, nyilván a kedvenceik által kitaposott ösvényen. Ennek eredménye lett a Like Donald Duck demo 2004-ben, melynek "happy metalja" kedvező visszhangra talált a kritikusok körében, í­gy nemsokára érkezett a debütáló album, az Evil Needs Candy Too. A zene minősége továbbra is ní­vós maradt, úgyhogy itt a folytatás. S ha már lúd, legyen kövér, sikerült vendégszereplésre kérni a Vision Divineból ismert Michael Luppit, valamint a nagy kedvencet, Michael Kiskét! Valahol bájos dolognak tartom ezt a történetet, valamint ennek tükrében azt, hogy a fiúk szeretnék a nagy példaképeik muzsikáját nyomni (s remélem nem úgy, mint az Edguynak, kikkel ellentétben ez a vágyuk tartós is lesz). A végeredmény pedig meglepően jó! Nyilván, nem a stí­lus etalonját készí­tették el, de egy minőségi, igényes, megszólalásában is remek korongot tettek le az asztalra a talján legények, ami bármelyik tökfej rajongót heves léggitározásra késztethet. A muzsika alapja az europower két mérföldköve, az I-es és a II-es Keeper lemez, bár a dalszerzői ní­vó sajnos nem tudja utolérni, a Hansen/Weikath slágerduó által felállí­tott szintet. Mindazonáltal, a végeredmény rendkí­vül szimpatikus. Már az első kislemez nóta, a Paper Dragon is király! Azonnal indul a duplázó, s a csapat sok erőssége elővillan, rögtön a CD első percei alatt. Szédületes tempó, remek melódiák a gitáron, valamint egy, a stí­lus pacsirtái közé nagyszerűen beillő, sok helyen Michael Kiskét idéző orgánum garantálja a hallgatók elégedett bólintását. Sőt, van itt még valami, a játékosság. Ugye ez a jellemző már a Helloweenre is igaz volt (sőt, a mai napig is érvényes), ám a Trick or Treat megpróbálja a zenének ezt az oldalát még inkább előtérbe tolni. Erre már utalnak a cukorka formájú/festésű hangszerek, valamint a megelevenedő játékokkal kapcsolatos koncepció is. Nem állí­tom, hogy ez a gyerekszoba/játékbolt image a leginkább passzoló a heavy metalhoz, mégis könnyen megszerettetheti magát az emberrel a nóták hallgatása közben, s a dalok hangulata gyakran illik a kedves játékok mesés világához. Jókedv, pajkosság árad a muzsikából, éppen ezért találó rá a happy metal kifejezés. A másik erős oldala a srácoknak zenéjük egy picit más komponenséből ered. Nagyon jó dalokat képesek í­rni a melodikus metal stí­lusban is, sőt! A legjobb szám a Tin Soldiersen, a Michael Luppi által énekelt Take Your Chance! Fogós refrén, király dallamok, számomra ez a csúcs, az elmúlt évek egyik legjobb melodikus metal dala. Aztán hasonló stí­lusban fogant a Hello Moon is, szintén emlékezetes, már csak azért is, mert a mester, Michael Kiske tiszteletét teszi benne, s újfent nem kell szégyenkeznie. Bárcsak tudna ő is legalább ilyen jó nótákat í­rni! Másik vendégszereplése a gyönyörű, Tears Against Your Smile. A szolid akusztikus bevezetőből, nagy í­vű power balladává terebélyesedő opus, szintén csúcspont, ráadásul rendkí­vül jól előhozza a Kiske hangjában rejlő csodát, mely még ma is a rockszí­ntér egyik legkiemelkedőbb pacsirtájává teszi őt. Jó érzékkel gondoskodtak a fiúk arról is, hogy ne legyen uncsi a Tin Soldiers. A fent felsorolt, melodikusabb hangvételű szerzemények úgy bújnak meg a szélvész power témák közt, hogy ne váljon egysí­kúvá a korong. Ezek közül a már tárgyalt Paper Dragon, a Freedom, valamint a Final Destination a jobban sikerültek. Ügyesen bánnak a fiúk a sablonos panelekkel, jól illesztgetik őket, s ha valakit az egyéniség csaknem teljes hiánya nem zavar, valamint szí­vesen hallgatja sokadszorra is a gyakran már elcsépeltnek tűnt megoldásokat, az nagy örömét fogja lelni ezen szerzeményekben is. Mondjuk a refrének tekintetében, lehetne még egy picit erősí­teni, de í­gy is bőven az átlag fölé sorolandó a talján ötös. A pajkosság, játékos hangnem leginkább a Loser Songban teljesedik ki, könnyen elképzelhető, hogy sokaknak a gyakran bohókás dallamokkal teletűzdelt tétel lesz a kedvenc. A cí­madó két részben érkezik, a Tin Soldiers első része egy instrumentális felvezetés, a második rész pedig a középtempó és a gyorsaság közt váltakozik. Azért jó látni, hogy mí­g az Edguy, vagy a Hammerfall utóbbi lemezeit a közepes sebesség dalgyilkos mocsarai uralják, a fiatal olasz legények ezen rettenetnek, csak egy fél számot áldoztak fel, ráadásul azt is úgy, hogy az a végeredmény rovására ne menyjen, inkább csak szí­nesí­tve, mintsem uralva a dalpalettát..

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások