Sons Of Seasons: Gods Of Vermin

írta MMarton88 | 2009.05.24.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Napalm Records

Weblap: www.sonsofseasons.com

Stílus: prog-power metal

Származás: Németország

 

Zenészek
Pepe Pierez - Gitár Daniel Schild - Dob Oliver Palotai - Billentyű Henning Basse - Ének Jürgen Steinmetz - Basszusgitár
Dalcímek
1. The Place Where I Hide 2. Gods Of Vermin 3. A Blind Man's Resolution 4. Fallen Family 5. The Piper 6. Wheel Of Guilt 7. Belial's Tower 8. Fall Of Byzanz 9. Wintersmith 10. Dead Man's Shadows 11. Sanatorim Song 12. Third Moon Rising 13. Melanchorium (Digipack bónusz)
Értékelés

Engem is már-már megdöbbent, hogy a metál zenén belül egy-egy alműfaj időszakosan mekkora lemezdömpinget produkál. Ez az év kétségtelenül a progpoweré. Rengeteg album jelenik meg a stí­lusban mostanában, ráadásul jelentős részük igen magas ní­vójú! Ilyen a Doro, Kamelot billentyűs Oliver Palotai által megálmodott olasz/német Sons Of Seasons együttes friss debütje, a Gods Of Vermin is. A csapat 2007 elején alakult, mikor is Oliver, Daniel és Luca Princiotta kiszálltak az egykori Maiden torok Blaze bandájából és megalapí­tották sajátjukat. Később felsorakozott Jürgen Steinmetz basszusgitáros is, valamint egy kis keresgélés után a Metalium fémszí­vű vezére Henning Basse is csatlakozott, hogy kipróbálja tehetségét a progresszí­vebb területein is a metálnak. Nos, Oliver révén mindenkinek rögtön a Kamelot ugorhat be a Sonsról, s elárulom, nem is tévedünk sokat, ez a zene nem áll távol az anyabanda muzsikájától, ugyanakkor nem is egy soron kí­vüli Kamelot lemezre kell most számí­tani. A Sons zenéjében érzésem szerint nagyobb hangsúlyt kapnak a progresszí­v elemek, mint az anyabandájében. Ott inkább power metalról van szó, mint progról, itt az arány pont fordí­tott. Sok helyről táplálkozik a zene, az Adagio, Anthropia tí­pusú szimfoprogpower van ötvözve a Kamelot muzsikájával, de a Beyond Twilight dolgai sem állnak túl messze a Sons zenéjétől. S mintha ez még nem lenne elég, mind a Kamelot, mind az Epica (utóbbinak a maga gótikus) hangulata is érezteti a hatását, sőt, a vájt fülűek a Rage, a Therion, illetve a Savatage munkásságának bizonyos elemeit is kihallhatják Palotaiék dalaiból. Ha már egy billentyűs bandájáról van szó, joggal várhatja az ember a szintetizátor dominanciáját, nos, Oliver nem is fogja vissza magát. Ellenben a szólóhegyek helyett inkább a gótikus/szimfonikus hangulatteremtés a billentyű fő feladata, de még í­gy uralkodó hangszer a Gods Of Verminen. A másik kiemelkedő pont szerintem a Metalalium torok Henning. Már anyabandájában is szépen teljesí­t, de itt meglepett a fickó. Nagyon változatosan tolmácsolja a dallamokat. Ha kell Jon Oliva bújik elő a torkából, némely poweres betétnél Peavey Wagnert szólaltatja meg, de ha kell hörög, valamint csodálatos melódiákra is képes. Meglepően sokszí­nű a produkciója, nem gondoltam volna, élvezet hallgatni. Ráadásul mindig érzi, hogy mi kell az adott zenei alap alá. A Silent Forceból megismert Jürgen Steinmetz is tisztességgel kalapálja a bőröket. Noha emlí­tettem, hogy a billentyű az uralkodó, Palotai figyelt arra is, hogy ez ne menyjen a nóták rovására, ne szólólemez legyen a Sons. Egész jó dalok sora alkotja ezt a kis gyűjteményt, bár sajnos a Kamelot zsenialitását szerintem nélkülözik. Noha a progpoweren belül az erősebbek közé tartoznak, én úgy érzem, hogy a szimfoprogos, helyenként poweres, gótos atmoszférába belevesznek, s minőségbeli műfaji határaikon nem tudnak túl mutatni. Magyarul, van egyfajta tucat jellege a daloknak, s azon kí­vül, hogy nem újí­tják meg a progpower stí­lust, a kiemelkedő alkotások közé sem tartoznak, egyszerűen csak jók annak amik, kellemes hallgatnivalók a progpower rajongóinak. Túl sok újdonságot ne várj tőlük, de ha imádod mondjuk a már emlí­tett Adagiot, akkor könnyen az év végi listád előkelő helyére kerülhet a Gods. A rövid billentyűs intro után a cí­madóval indul a lemez. Igazság szerint én kezdőnótának valami "berobbanósabat" vártam volna, ennek ellenére a Gods Of Vermin is egy erős nyitás Therionos, kórusos refrénjével és Jon Oliva károgós hangját idéző verzékkel, meg jó adag szimfonikus/gótikus aláfestéssel. A következő Blind Man's Resolution sem gyengí­t a szí­nvonalon, bár ha lehet ilyent mondani, egy picit progosabb. A refrén viszont rendkí­vül fülbemászó, ami roppant szimpatikus. Érdekes a dal kétharmadánál hallható enyhén Rages kis poweres betét, de abszolút beleillik a nótába. "Abból főzünk, ami van"... Nos, Olivernek van egy roppant csinos barátnője, az Epica énekesnő Simone, í­gy nem meglepő, hogy az angyali hangú vörös démon is hallatja magát s Godson, első í­zben a Fallen Familyben. Az Adagio utóbbi lemezeit uraló sötét hangulatú progpower kap itt még egy kis gótikus felhangot, Henning pedig nagyon kitesz magáért, hörög, károg, öröm hallgatni. Tökéletes kontraszt Simone mellé. A billentyű/gitárszóló is remek, bár összességében ezen szerzemény talán számomra picit kevésbé fogós, mint a nyitó kettős. A lassabb/szebb The Pipert a leghosszabb tétel a Wheel Of Guilt követi. Érdekes módon engem annyira nem tudott megragadni, kicsit belevész a stí­lus szürkeségébe, de azért egy jó darab. A Belial's Tower ellenben hamar a szí­vembe lopta magát, a kezdés állat, a refrén is fogós. Talán a gótikus, illetve szimfonikus elemek itt a legkevésbé dominánsak, földbe döngölő, erőteljes szám, remek szólókkal. A Fall Of Byzanz érdekes szí­nfolt a maga elektronikus betéteivel, gótikus hangulatával, de a refrén itt is szuper. A legszebb dalocska a Wintersmith. Egy gyönyörű duett Simone és egy nagyon lágy hangot megütő Henning közreműködésével, finom szimfonikus aláfestéssel, az Avantasia Farewelljét idéző hangulattal. Remek! A Dead Man's Shadows a maga 3 percével a legrövidebb opusz, a refrén megint csak remek, de nekem túl sok itt az elektronika, effektezés. A műfajba beleszürkülő Sanatorium Songot pedig a záró tétel, az újfent erősebb Third Moon Rising követi. Egy nyugodtabb, szimfo elemekkel tarkí­tott lezáró dal, a lemez végén éppen megállja a helyét. Ha úgy döntünk, hogy adunk egy esélyt az albumnak, a digipack verziót érdemesebb beszerezni, ugyanis azontúl, hogy a borí­tó szebb (Simone látható rajta, de a "simán" található démon dominának (rosszmájúak szerint: Mansonnak) beöltözött hölgy a digipacken a szebbik énjét veszi elő), egy bónusz tétel, a Melanchorium is helyett kapott itt. Megértem, hogy ez maradt le a simáról, tényleg egy gyengébb szösszenet, de ha 65 perc amúgy ebből a zenéből nem elég, megér egy próbát;).

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások