Saint Deamon: In Shadows Lost From The Brave
írta garael | 2008.02.11.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Kissé megkeseredett a szám íze, mikor olvastam, hogy kedvenc "B" kategóriás heavy metal együttesemből, a Highland Glory-ból kiszállt az egyik legméltatlanabbul ismeretlen énekes, Jan Thore Grefstad. A csapat legutóbbi albuma, a Forever Endeavour 2005-ben ott pompázott az éves kedvenc metal albumjaim között, hagyományos, az angol és német heavy metal minden erényét ötvöző dalcsokrával. Szerencsére a tétlenség nem tartott sokáig, ráadásul egy olyan banda ritmusszekciójával sikerült egy új társulatot létrehozni, melynek neve szintén fényes csillagként ragyog az underground heavy metal mélységeiben: a Dionysus sajnos szintén eléggé elhallgatott az utóbbi időben, Olaf Hayer pedig a Magic Kingdom legújabb lemezét hivatott felénekelni, kérdésként röppentve fel a Dionysus esetleges végét. A Saint Deamon - hát mit mondjak, ilyen névvel kijönni 2008-ban, kissé gáz - tagságát tekintve azonban amolyan B supergroupként megfelelő mértékben pótolhatja a tagcserékből adódó vákuumot, a true fanok nagy örömére. A közreműködő zenészek vannak annyira rutinosak, hogy bármikor összerántsanak egy, az alapvető standard-eknek megfelelő heavy metal albumot, s az, hogy ennél azért jóval nívósabb album született, már csak hab a tortán. A felesleges intro után rögtön megdörren egy, a Dionysus - Judas-Manowar keverékeként jellemezhető menetelős himnusz, hogy aztán egy hagyományosabb, germános speed következzen. A My Heart az album egyik nagy slágere: a Dionysus epikusabb, szemlélődősebb világát felvillantó dalról a Primal Fear dallamosabb pillanatai is beugorhatnak. A Burden aztán vált egy kicsit, egy echte Judas Priest szám következik, Gefstad megveszekedett Halfordként üvölti a dallamokat, melyek felférnének akármelyik pap-klasszikusra is. A lendület nem törik meg, ismét egy nagy sláger következik, a My Heart mintájára - a No Mans Land kissé neoklasszikus dallamai együtténekeltetős refrént bontakoztatnak ki. Neoklasszikus pillanatok akadnak még, a Black Symphony címéhez méltóan eleveníti fel Blackmore világát, hogy aztán a Deamons mesélős dallamai hozzanak egy kis pihenést a hallgatónak. A Brave Never Bleeds ismét a Dionysus keményebb pillanataira utal vissza, majd a végére még egy csúcspontként, a morcosan málházós, fenségesen hömpölygő Run For Your Life tudatosíthatja bennünk, milyen jó albumot hallgathattunk meg.
Legutóbbi hozzászólások