Seether: Poison The Parish

írta Wardrum | 2017.08.31.

Megjelenés: 2017

Kiadó: Canine Riot Records/Concord Music Group

Weblap: https://www.seether.com

Stílus: rock, post-grunge

Származás: Dél-afrikai Köztársaság

 

Zenészek

Shaun Morgan – ének, gitár
Dale Stewart – basszusgitár, vokál, akusztikus gitár
John Humphrey – dobok, ütőhangszerek

Dalcímek

01. Stoke the Fire
02. Betray and Degrade
03. Something Else
04. I’ll survive
05. Let You Down
06. Against The Wall
07. Let Me Heal
08. Saviours
09. Nothing Left
10. Count Me Out
11. Emotionless
12. Sell My Soul

Értékelés

Én is azon kommersz fogyasztók közé tartozom, akik igazából az Amy Lee-vel közösen felvett, csodaszép Broken című dal kapcsán hallottak először a Seetherről. Viszont míg Amy sose tudott megfogni, szemet (inkább fület) szúrt ennek a pasasnak a hangja. Ki lehet ő?

A mai napig tartom, hogy Shaun Morgannek igen különleges és kifejező orgánuma van, amit szinte mindig öröm hallani. Mélyebben beleásva magamat az eredetileg dél-afrikai együttes munkásságába, rá kellett jönnöm, hogy viszont a zene, ami ez alatt a hang alatt van, igencsak változó színvonalú. A Seether 18 éves története során adott ki erős és közepes lemezeket is. Velük kapcsolatban inkább az a tapasztalás, hogy nem egységesen jók vagy rosszak a lemezeik, ugyanis náluk inkább nagyon jó és kevésbé jó dalok vannak. Az arány egy picit szomorú, ugyanis az eddigi lemezeiken 10-11 dalból találtam hármat-négyet, ami jó volt, a többi meg inkább felejthető. De az a 3-4 aztán annyira kiváló, hogy soha, de soha nem tudtam megszabadulni tőlük.

Maga a zenekar erőteljesen amerikai jellegű, füstös, borongós, néha cipőbámulós rockzenét játszik, ami nem egyszer metalba hajlik. Stílusuk egyik legmarkánsabb eleme az énekes, Shaun Morgan hangja, ugyanis az úriember egészen magas szintre vitte a rekesztve éneklés műfaját, és az a helyzet, hogy ez hihetetlen mértékű dögöt ad az egész produktum hangzásának. Csak azok a fránya dalok. Hát azok hol rádióbarátok, hol hörgős-megőrülősek, hol simán színtelen-szagtalan tévelygések, hol pedig remek balladák. De ahogy említettem, azok a dalok, amiket úgy igazán elkapnak, azok örökre nyomot tudnak hagyni. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért hűha-daloknak fogom őket hívni.) És most itt van a ’Poison The Parish,’ ami első és második nekifutásra is az egyik legjelentősebb anyaguk.

Már az is nagyon felvillanyozott, hogy az előzetesen kiadott dalok bizony egytől-egyig hűha-dalok voltak. Ha jól emlékszem, a legelső a Let You Down lehetett. Bivalyerős kezdés, tipikus Seether-verze és egy lehengerlően erős refrén. Egy óriási energiabomba. És az a hangzás! Biztonsággal állíthatom, hogy ez az eddigi legsúlyosabb hangzású Seether-album, iszonyat alja van az egésznek, és ez remekül passzol hozzájuk. Nem emlékszem a pontos sorrendre, de talán a Stoke The Fire volt a következő. Shaun végre megint kiengedte a hangját, belefért egy kis üvöltözés is, és megint csak egy rettenetesen erőtől duzzadó refrén. Már a két dal alapján lehetett tudni, hogy ez az album más lesz, mint a többi.

És más is lett, ugyanis az egy lemezre jutó hűha-dalok száma most a legmagasabb. Ez egyben azt is jelenti, hogy még mindig nem jutottunk el arra a kívánatos szintre, hogy minden egyes nóta üssön, de az arány pozitív irányba való elbillenése nagyon ígéretes.

A lemez rögtön az egyik legerősebb dallal, a Stoke The Fire-rel kezd, majd azonnal a másik csúcspontba, a klipes Betray and Degrade-be torkollik. Ez igazi Seether-himnusz, benne van a zenekar tingli-tangli, rockos és kifejezetten agresszív oldala is. A Something Else az első olyan dal, amit én tölteléknek érzek, de annak a jobbik fajtája legalább, jegyezhető dallamokkal és fülbemászó refrénnel. Az I’ll Survive pont félúton van a két szélsőség között, ez a Seethernek inkább a grunge-os, cipőbámulós oldalát domborítja. Ezután a Let You Down. Na, ez az a dal, aminek a hűha-faktora olyan magas, hogy gyakorlatilag egész nyáron nem tudtam abbahagyni hallgatását. Hihetetlen mennyiségű energia és harag van benne, amit csak fokozott az American Horror Story képi világára hajazó klip.

Az Against The Wall az első igazi ballada, ennek kicsit olyan amerikai giccs hangulata van, de azt el kell ismerni, hogy igencsak fülbemászó nóta. A Let Me Heal az első olyan szám, amit kifejezetten rossznak és unalmasnak tartok. Céltalanul bolyongó dallamok, környezetidegen refrén, kapufa. Egészen komoly hasonlóságot mutat egyébként Al Jourgensen I’m Invisible című dalával, de az legalább túlzó és elborult, ergo valamilyen. A Saviours nagyjából az első igazi bulizós nóta a lemezen, engem annyira nem fogott meg, de van egy olyan érzésem, hogy a koncerteken sűrűn elő fog kerülni.

A Nothing Left ismét egy hűha-dal, amiben nagyon szépen kidomborodik a Seether zenéjének az a jegye, amit én nagyon szeretek. De hogy mi ez? Hát, amikor Shaun egyfajta kesergős, befordulós hangulatban énekelget, aztán egyszer csak mintha tele lenne a töke, és úgy elüvölti magát, hogy az emberben megfagy a vér. Ilyen pillanatokkal operál az egyik legnagyobb kedvenc Seether-dalom, a Like Suicide, de ez a fogás tetten érhető a Stoke The Fire-ben is. Ezután a Count Me Out a már ismertetett módon gyenge és céltalan eresztés, ami nagyon málhás szeretne lenni, de az ötlettelen dallamok banánhéján nagyot zakózik.

Az Emotionlessben pedig megint visszaköszön a klasszikus Seether vontatottsága, amit megspékel egy himnikus erejű refrén. Igazi belassult, mocsárszagú dal, szintén nagy kedvenc a lemezről. Zárásképpen pedig a Sell My Soul, megint csak egy igen amerikai ízű on the road zene, de különösebb probléma nincsen vele.

Végezetül mindenképp csak annyit tudok elmondani, hogy ezzel az albummal bárkinek érdemes próbát tennie, ugyanis megfelelően sokoldalú, élvezetes hallgatnivaló, ami remekül megmutatja a zenekar igazi arcát és erejét. Fussunk össze velük a Dürer kertben október 1-jén!

Pontszám: 6.5