Bloodbound: "BOOK OF THE DEAD"

írta garael | 2007.03.31.

Megjelenés: 2007

Kiadó: Metal Heaven Marquee/Avalon

Weblap: www.dynamicform.se/bloodbound/

Stílus: heavy metal

Származás: svédország

 

Zenészek
ének - Michael Borrmann billentyűs hangszerek, basszusgitár - Fredrik Bergh gitár - Tomas Olsson dob - Pelle Akerlind gitár - Henrik Olsson
Dalcímek
01. Sign Of The Devil 02. The Tempter 03. Book Of The Dead 04. Bless The Unholy 05. Lord Of Battle 06. Flames Of Purgatory 07. Into Eternity 08. Black Heart 09. Black Shadows 10. Turn To Stone 11. Seven Angels 12. Rivers Of Pain [Japanese bonus] 13. Bonus Video [European bonus]
Értékelés

A Bloodbound a maga vámpí­ros image-ével Houdini módjára verte át a black metalra ácsingózó jónépet, kik a promóciós fotókat, és a szövegeket látva már nyálcsorgatva ( mit nyálcsorgatva, vért köpködve) ugorhattak neki a veretes cí­met viselő Nosferatu albumnak, melyről aztán egy kereszttől eltántorgó vérszí­vó módjára pattanhattak vissza az ortodox , galoppos heavy metal zsolomákat hallván. A többnapos, ví­z felszí­nére bukó ví­zizombiként felbukkanó csapat ugyanis olyan remek, svéd-vérben, izé í­zekben tunkolt Iron Maiden -es metalt varázsolt elő a Drakula köpönyeg alól, hogy arra valszeg minden true harcosnak könnybe lábad a szeme - márha illene egy harcoshoz a sí­rás. Image-ükben a legelvetemültebb black éra külsőségeit próbálják közvetí­teni az arcfestéses és pentagrammos bohóckodással, némi képzavart okozva ezzel a horrorban járatos hallgatónál ( az északi népek mitológiája , a sátánizmus, és a görög- szláv gyökerű vámpí­rizmus némileg összekutyulva jelenik í­gy meg a végtermékben), ám a zene maga jó öreg heavy metal volt , Tad Morose-os, és galoppozós hatásokkal, deja vu-t okozó dallamokkal, hősies, nagy í­vű témákkal. Sajna a csapatot nem az öröklét átka verte meg, hiszen az album elkészülte után a dobos, Oskar Belin, és az énekes, Urban Breed (ex - Tad Morose) is füstté vált a felkelő nap fényében, ám szerencsére egy jó vámpí­rkolóniához méltóan rögtön akadt utánpótlás, ráadásul nem is akármilyen. A családi fészekből ott termett a gitáros öcsi, Henrik Olsson, és a dalnok posztjára pedig nem mást sikerült megnyerni, mint Michael Bormannt ("Jaded Heart", "Bonfire", "J.R. Blackmore"). Bormann hangja alapvetően más, mint szintén nagy nevű elődjéé, rekedtes karaktere azonban jól illik a Maidenbe ágyazott galoppozó riffekhez. A zene az előző albumhoz képest nem változott: itt aztán ne várjon senki agyafúrt riff-facsarmányokat, szimfónikus ejakulációt- de még vérokádó brutalitást sem - , a jó öreg angolszász-svéd és germán dallamok némi deja vu-t idézve késztetik már első hallgatás után dúdolásra az hallgatót. Mivel az első album annak idején elég sokat volt a lejátszómban, - megátalkodott true heavy metal fan vagyok, kinek ezerszer is el lehet sütni egy jó énekessel ugyanazt a poént - , ezért tudtam, mire számí­thatok, ám az olyan Helloween í­zű téma, mint ami a Lord Of Battle-ből előköszön, még engem is megbotránkozásra sarkallt ( micsoda plágium) - ami után persze elégedett vigyorral énekeltem a fülbemászó dallamokat. A Maidenes ütemek némileg begyorsulva adják az alapot az alapvetően rockos refréneknek, melyekhez remekül illik Borman hangja. A szövegek a múltkorihoz képest nem sokat változtak.: összehoztak horror tücsköt-verebet, már az album cí­m is az egyik nagy rém-klasszikus, az Evil Dead központi elemére, a Holtak Könyvére utal - szerencsére a jól sikerült melódiákat hallván nem idéződik meg a gonosz, és halálra sem unhatjuk magunkat - már ha szeretjük a stí­lus ügyesen tálalt paneljeit.

Pontszám: 7.5