Ihsahn: Das Seelenbrechen

írta RemedyLane666 | 2013.10.23.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Candlelight Records

Weblap: http://www.ihsahn.com

Stílus: Extrém progresszí­v metal

Származás: Norvégia

 

Zenészek
Ihsahn (Vegard Sverre Tveitan) - minden hangszer, ének Session zenészek: Tobias í˜rnes Andersen - dobok Jí¸rgen Munkeby - szaxofon Lars Norberg - basszusgitár
Dalcímek
01. Hiber 02. Regen 03. NaCl 04. Pulse 05. Tacit 2 06. Tacit 07. Rec 08. M 09. Sub Ater 10. See 11. Entropie [limited edition bonus] 12. Hel [limited edition bonus]
Értékelés

Engedtessék meg nekem, hogy egy óriási közhellyel indítsam a kritikát. A császár visszatért! Köszönöm, ez nagyon jól esett. Tudniillik az Emperor frontembere egyáltalán nem fér a bőrébe és a tavaly júniusban kiadott ’Eremita’ című szólóanyagát alig egy bő év leforgása után máris követi 5. sorlemeze, a ’Das Seelenbrechen’, mely anyag ugyanott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Vagy mégsem?

Bármenyire is furcsa így az előző mondat, mindkettőben van igazság, ugyanis az első dal, a Hiber tényleg hozza a szokásosnak mondható Ihsahn témákat. Ellenben a folytatástól azt hittem, ledobom magam a székről. Teljesen tisztában vagyok a norvég félisten eddigi munkásságával, de még soha nem hallottam tőle ennyire muzikális anyagot. Ahogy a Regen csodaszép zongoradallamai átmennek egy fantasztikusan szerkesztett, nagy ívű és epikus részbe, megspékelve egy csodaszép kórusénekkel, az már önmagában kötelezővé tette a lemez megvásárlását. De ezzel nincs vége a meglepetéseknek. A NaCl progos riffelése és egyben káprázatos énekdallamai hosszú órákon át tartó libabőrt okoztak, de így is a Pulse című dal az, ami egyértelműen a legeslegszebb pillanatait tartalmazza a Nietzsche gondolatait tovább boncolgató lemeznek: e ballada igazi gyöngyszeme a norvég muzsikus csodákkal teli albumának. Ezek után értettem csak meg, hogy miért is mondta azt Ihsahn, hogy a ’Das Seelenbrechen’-en rengeteg zsigerileg tiszta, egyben elvont improvizációs rész fog keveredni egymással. Eszünkbe ne jusson itt improvizáció alatt könnyed sztenderdekre gondolni, fel sem merül egy kis szelet jazzelés sem, itt bizony kőkemény, horrorisztikus, északi black metalosokat megszégyenítő őskáosz keletkezik, majd vált a leggyönyörűbb akusztikus részekbe. Ennek fényében neki is láttam kiszámolni a Tacit 2 ütemmutató váltakozásait, hadd ne mondjam, hogy fél perc után feladtam - ember legyen a talpán, aki képes követni ezt a tempótérképet, már csak ezért is minden tiszteletem a Leprous dobosáé, Tobias Ørnes Andersené.

„Értelemszerűen” a Tacit 2 után jön a Tacit első része, ami viszont megint a Hiber-féle zsigeri Ihsahnt hozza. Az őrült, de egyben nagyon izgalmas szaxofon-kiállást megelőzi még egy epikusabb rész, ami viszont az Emperor ’Anthems…’ lemezének zseniális nyitótételét juttatta eszembe… majd gyorsan el is morzsoltam egy könnycseppet. A Rec hidegrázós bevezetője után pedig a leginkább Devin Townsendtől megszokott szerkesztésmóddal találkozhatunk. Misztikus-suttogós ének, rengeteg háttérvokál, alig kitekert gainnel ellátott gitárok pattognak a dob ritmizálására. Azt gondolom, hogy jót tettek a világnak azzal, hogy Devin és Ihsahn összeismerkedtek (mindkettő játszott korábban egymás lemezén). Az M leginkább az Ulver munkásságát idézte fel bennem, de a közepén van egy akkora Pink Floyd-szóló, mint ide Pompeji… A Sub Ater pedig a tökéletes egyvelege minden olyan akusztikus résznek, amit Ihsahn valaha is csinált. Aki még nem hallott tőle ilyet korábban, annak mondom, hogy ez röviden úgy néz ki, mintha az opethes Mikael Akerfeldt és a Porcupine Tree-s Steven Wilson által létrehozott Storm Corrosion pengetne a háttérben, az Ulverből pedig Garm nyomatná alá a lehető legbetegebb elektronikus részeket. Nagyon hasonlít a lemezt befejező See a fentebb említett szerkesztésmódhoz. Ezek itt zsigeri improvizatív részek, de azon felül, hogy iszonyatosan nyomasztóak a témák, még nehezen is emészthetőek. Legalább kétszer kell meghallgatnia a nyitott elmével rendelkezőknek is. Zörög a 8 húros gitár, delay dobálja jobbra-ballra beteg akkordfűzéseit, melyből „hangmagasság híján” csak sejthető, hogy mik lehetnek azok, pittyegnek az effektek, Ihsahn pedig a jó öreg karcos hangszínén „megköszöni”, hogy végig vele tartottál a ’Das Seelenbrechen’ által kiszabott úton. (Sajnos a két bonus trackhez nem volt szerencsém, de rendelés alatt áll a digipackos kiadás, úgyhogy ami késik, az csak nem jön hamar.)

A borító folytatja az ’Eremita’-n megkezdett képi világot, bár most nincs rajta a nagy gondolkodó portréja fejjel lefelé, de így is tökéletesen sugallja azt a nyomasztó hangulatot, amit a hangzóanyag tartalmaz. E képet nézegetve és a lemezt hallgatva akarva-akaratlanul, de eszembe jutottak olyan gondolatok, hogy azért csak jobb lenne, hogy ha legalább egy Travis Smith szintű művészre bíznák a látvány részét, aki azért csak megcsinált már pár Katatonia, Anathema vagy Nevermore borítót. A ’Deliverance’-féle (Opeth) vizuális világ is hozzá köthető, szerintem egy ahhoz hasonló jobban illett volna ide. Ezen a problémakörön viszonylag hamar túltettem magam, és az Ihsahn által létrehozott zene csodájában gyönyörködtem hosszú órákon át.

Pontszám: 9.5