Jorn: Traveller

írta Mike | 2013.06.17.

Megjelenés: 2013

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: http://www.jornlande.com

Stílus: Hard rock/heavy metal

Származás: Norvégia

Dalcímek

Értékelés

Ott tartunk, hogy ha új Jorn-szólólemez jelenik meg, a vágyakozásnak-várakozásnak nyoma sincs már bennem. Fásult faarccal veszem tudomásul, hogy megint itt van egy friss dalcsokor. Csak hát mindent lehet, de frissnek nevezni semmiképp. És újfent megkérdem – jobb híján – magamtól: szükségünk van-e rá? Mármint újabb és újabb szólóanyagokra… Mert Jorn Landéra annál inkább, de ő valahogy mintha folyton elhaladna mellettünk. Lehajtott fejjel, konokul.

Az előző önálló albuma, a ’Bring Heavy Rock To The Land’ szinte napra pontosan egy éve jelent meg, és máris itt van az újabb fejezet ’Traveller’ címmel… Alaphelyzetben ujjonganom kéne ettől a hangyaszorgalomtól, ám nem tudok. Nagyon nem. Az „Utazó” ugyanis talán az eddigi legsemmitmondóbb alkotás mindközül, amihez Jorn a nevét adta, legyen az szólólemez, Ark-, Beyond Twilight- vagy netán Millenium-korong, bármi… Nem hittem volna, hogy a ’The Duke’-ot követő, totálisan érdektelen sablonmunkák után még erőteljesebb lejtmenetbe kapcsol, pedig de. És talán már csalódott sem vagyok (a rosszhoz is hozzá lehet szokni, ugye), inkább sajnálom magunkat, magamat, mert az utóbbi esztendőkben már csak ilyen lábvízjellegű produkciókat kapunk ettől az elsőrangú énekestől; meg aztán sajnálom őt is, hogy lassan végleg beletokosodik a „kivételes zseni, aki a legnagyobb lehetett volna” keserű lózungjába.

Jorn a ’Traveller’-rel ugyanabba a folyóba lépett bele, mint elődeivel: ám nem csupán az ezerszer körbejárt stílus azonos, a korábbi hibákat sem sikerült kiköszörülni, hiszen ad1. a számok izgalmi faktora az eddigiekhez képest is rendkívül alacsony, ad2. az énekdallamok továbbra is semmitmondóak, ad3. a változatosságra való törekvést, a zenei motívum-gazdagság írmagját sem lehet felfedezni. És nekem senki ne mondja, hogy Lande menti meg a produkciót, ugyanis hiába a világverő hang, ha maguk az énektémák színtelenek, sőt mi több teljességgel jellegtelenek. Komolyan: egy, azaz EGY épkézláb refrént nem találni a tíz szerzemény között, pedig ha valaminek fontos szerepe van a melodikus hard ’n’ heavy vonalon, akkor azok épp az arénaszaggató refrének! Ezek az egy-két szavas vezérdallamok (lásd: Cancer Demon; Rev On) pedig korántsem emlékezetesek. Mondják, a legnagyobbak akár a vízállásjelentést is felolvashatnák a maguk káprázatos hangján; az ábra azonban azt mutatja, hogy ez bizony nem működik ragadósan karakteres dallamok híján. Nem beszélve arról, hogy Jorn barátunk újfent ezeket a tohonya középtempókat favorizálja, amelyeknek alappillérei a már sajnálatosan védjegyszerűvé vált lapos és porlepte riffek… A lemezhangzás ezúttal kevésbé dinamikátlan és lanyha, mint azelőtt, bár a gitárok szerintem még most is túlságosan szárazra vannak keverve.

Megértem, hogy Lande a Dio-Black Sabbath-Whitesnake-fémjelezte muzsikákkal kel s fekszik, a hatásainak ilyen mértékű újrahasznosításán viszont már nehezebben tudok felülemelkedni, ha a minőségi dalok elmaradnak. És teljességgel elfogadható az is, hogy egyik legfőbb mesterének, Ronnie Jamesnek a halála okozta sebek nehezen gyógyulnak, ezt a folytonos megemlékezést azonban már erőltetettnek vélem; korábban ugye voltak a Dio-feldolgozások, az utóbbi korongokon pedig rendre felbukkannak az őelőtte tisztelgő szerzemények, ahogy itt is, ráadásul mindjárt kettő (vélhetően a Cancer Demon és a The Man Who Was King is idetartozik) – viszont sajnos egyik sem kiemelkedő.

Mindezek ellenére nem akarom Jorn hátán elverni a csalánt, mégiscsak az egyik legnagyobb hősöm ő. Talán az is marad… Legfeljebb majd öregurasan, opálos tekintettel nosztalgiázom a régi albumait hallgatva. Azokon úgysem foghat a jelenkor rozsdája…

Pontszám: 5