Empires of Eden: Channelling The Infinite

írta Tomka | 2012.07.20.

Megjelenés: 2012

Kiadó: Cargo Records

Weblap: http://www.empiresofeden.com

Stílus: Power metal

Származás: Ausztrália / nemzetközi

 

Zenészek
Stu Marshall - gitár, basszusgitár Jason "Jasix" Manewell - dob Vendégek: Udo Dirkschneider (2. szám) Rob Rock (1. szám) Steve Grimmett (3. szám) Mike Dimeo (8. szám) Sean Peck (4. szám), Carlos Zema (6. szám) Ronny Munroe (11. szám) Alessandro Del Vecchio (5. szám) Danny Cecati (9. szám) Louie Gorgievski (7. szám) Vo Simpson (10. szám)
Dalcímek
01. Cry Out (feat. Rob Rock) 02. Hammer Down (feat. UDO) 03. This Time (feat. Steve Grimmett) 04. Channelling the Infinite (feat. Sean Peck) 05. Lions For Lambs (feat. Alessandro Del Vecchio) 06. Cyborg (feat. Carlos Zema) 07. World on Fire (feat. Louie Gorgievksi) 08. Your Eyes (feat. Mike Dimeo) 09. Born A King (feat. Danny Cecati) 10. As Flames Scorch the Ground (feat. Vo Simpson) 11. White Wings (feat. Ronny Munroe) 12. Hammer Down All star version (Bonus) (feat. UDO, Rob Rock, Sean Peck, Carlos Zema, Vo Simpson, Ronny Munroe) 13. Born A King (bonus) (feat. Sean Peck)
Értékelés

Valahogy soha nem lelkesedtem az all-star projektekért. Persze nem az Avantasia vagy Ayreon-féle, gondosan kicentizett zeneszerzői koncepció mentén megkomponált „metal operákra” kell itt gondolni, hanem arra, amikor csak úgy tessék-lássék összetrombitálnak pár húzónevet egy-egy dalnyi „cameo-ra”, hogy azzal eladják az egyébként menthetetlenül átlagos produkciót. Első blikkre az ex-Dungeon gitáros projektje, az Empires of Eden is ebbe a kategóriába sorolható, amelyet 2009-ben még egy gyorslejáratú panelekből építkező albummal (’Songs of War and Vengeance’) bővített Stu Marshall. A technikai kvalitásokkal bőven felvértezett gitárosunk azonban lépésről-lépésre, dalszerzői vénáját gondosan fejlesztve építgette karrierjét, és a 2010-es ’Reborn In Fire’-ön már arra is rájött, hogy 7-8 gitáros helyett inkább tucatnyi neves énekest kéne leszerződtetnie, ha magának is akar juttatni valamicskét a túltelített metal porondra vetülő reflektorfényből. A már több mint korrekt második lemez pedig nem csak arra volt jó, hogy nevet szerzett Marshallnak, hanem biztos munkakapcsolatokat is kialakított számára – az idén nyáron piacra dobott ’Channelling The Infinite’-re pedig már valóban impozáns VIP-listát állított össze visszatérő vendégekből és frissen szerzett híres-neves barátokból.

Marshallnak ráadásul van egy okos trükkje, amivel elhatárolja magát mind a pénzszagú vendégszereplős albumoktól, mind az egy szem géniusz köré íródott konceptalbumoktól. Az ausztrál gitáros ugyanis hagyja énekeseinek, hogy belefolyjanak a dalszerzésbe – alapvetően egy dalvázlatot kapnak, kidolgozott gitár- és ritmustémákkal, amire Rob Rock, Sean Peck vagy éppen Ronny Munroe megírhatja a saját dallamait és dalszövegét. A végeredmény ezáltal kellően változatos lesz, anélkül, hogy szétesne az összkép: az eltérő énekstílust képviselő hangszál-bajnokok hozzáadják saját védjegyüket a dalokhoz, amiknek Marshall technika- és energia-központú, ízig-vérig erőmetalos gitárjátéka szolgáltatja a betonbiztos alapját. Habár nem mondanám, hogy az ausztrál gitáros nekiáll megváltani a világot, viszont ügyesen mondja fel a műfaji tananyagot: tökös, gigantikus riffek sorjáznak a lemezen, kellően őrült virgákkal megspékelve. A külsőre erősen Peavy Wagnerre "hajazó" Stu igazi erősségét mégsem kétségkívül hatásos húrtépésében látom, hanem abban, hogy szűk egy órában képes a power metal kvázi összes arcát felvillantani: a ’Channelling The Infinite’ stílusa a Painkiller-féle, már-már thrashbe hajló kőkemény power metaltól, a szimfonikusan megtámogatott, nagy ívű, megadallamos fémzenén keresztül az egészen rockos beütésű, ragadós melodikus metalig terjed.

Ahogy azt várni lehet, Sean Peck (Cage) a tüdejét is kisikítja, mintha csak egy bespeedezett Halford büntetne a címadó dalban, de Carlos Zema, az Outworld volt énekese is kitesz magáért a Cyborgban, amelyikben kellően futurisztikus hangulatot varázsolnak (Zema énekelt amúgy a Heaven's Guardian ismeretlen, ám annál jobb 'D.O.L.L.' c. lemezén is). Egyedül UDO nem élt a lehetőséggel, hogy megkomponálja a saját énekdallamait, ezt megtette helyette Marshall – és ami azt illeti, a metal törpe rég nem hallatszódott annyira mérgesnek és agilisnak, mint a Hammer Down c. dalban (arról nem is beszélve, hogy a dal bármelyik kései Udo-lemez fényét jócskán emelné). Ám míg a lemez tekintélyes hányada a keményvonalas, szögletes power metal iránt mutat érdeklődést, Marshall a melodikusabb anyagokban is felülteljesíti önmagát. Persze, ha olyan segédjei vannak, mint Rob Rock vagy Steve Grimmett (Grim Reaper, ex-Onslaught), akkor ez már nem is tűnik olyan nehéznek. Rob Rock, a melodikus metal királya a nyitó Cry Outban mutatja meg, hogyan kell klasszi(ku)san tolni ezt a stílust – Grimmett pedig az utóbbi hónapok egyik leginkább addiktív refrénjét énekelte fel a This Time-ban. Ami igaz erre a dalra, az összességében a komplett albumra is áll: első-második hallgatásra nem tűnik egy nagy vasziszdasznak a lemez, de aztán egyszer csak azt veszi észre az ember, hogy nem tudja kiverni a fejéből a ’Channelling The Infinite’ dallamait és gitártémáit.

Erről persze olyan, hard rockos dallamformálásban edzett arcok is gondoskodnak, mint az elsősorban billentyűsként ismert Alessandro Del Vecchio, aki a Lions For Lambs c. dalon keresztül csempész némi epikát az alkotásra, vagy Mike Dimeo, aki a Your Eyes-zal erősíti a klasszikus rock vonalat. Igaz, hogy a végeredmény nem teljesen eredeti – a Lions For Lambs-ban heveny Avantasia-érzet támad fel, a World On Fire-ben pedig a HammerFall Secrets c. számának refrénje cseng vissza, persze egy sokkal őrültebb riffeléssel megspékelve –, viszont pokolian szórakoztató. A ’Channelling The Infinite’ talán egyetlen hátulütője, hogy egyszerűen túl hosszú, és emiatt túl tömény – már csak azért is, mert a lemez végére pár szürkébb dal is fellopózott. Nem akarunk elitisták lenni, de a kevésbé ismert nevek most sajnos tényleg kevésbé jól teljesítenek, így az As Flames Scorch The Ground (Vo Simpson), illetve a Born A King (Danny Cecati) mérsékeli az izgalmakat – cserébe Marshall próbál túlkompenzálni, aki teljes erőbedobással fekszik neki a szólózásnak.

A végére azért katonásan rendbe szedi sorait az ausztrál gitáros, és a White Wings c. dalban Ronny Munroe-val leénekelteti majdnem az egész mezőnyt, amely Rob Rock nyitó-teljesítményével veretes keretbe foglalja ezt az erőteljes korongot. Bonuszként még meghallgathatjuk a Hammer Down all-star verzióját – ám amit egyszer Udo elénekelt, az csak az ő előadásában lesz tökéletes...

Pontszám: 7.5