Machine Men: Scars and Wounds
írta Hard Rock Magazin | 2006.10.04.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Bruce Dickinson szólóalbumai az Accident of birth-ig nem igazán érintettek meg, ám a Roy Z-vel közösen készített anyag aztán nagyot ütött nálam a modern riffekbe ágyazott Maiden melódiák miatt. Jóllehet az azt következő albumok szintén sikeresek lettek, sőt a Chemical Weddinget a legjobb szóló lemeznek tartják, számomra mégis az Accident maradt a legkedvesebb. Valószínűleg nem csak én vagyok ezzel egyedül, ugyanis egy finn fiatalokból álló csapat, a Machine Men elkészített egy olyan albumot, mely mintha az Accident lemez ikertestvére, második része lenne. Mind megszólalásában, mind dallammeneteiben olyannyira sikerült megközelíteni az ihlető lemezt, hogy ha nem lenne az énekes hangja kissé magasabb Dickinsonénál, akkor simán azt hinném, hogy a lemezről lemaradt dalokat adták később ki. A Machine Men - nem véletlen az együttes neve sem, lévén az az Accident egyik dalának címe- 1999-ben alakult banda, mely egy 2002-es Lp-t követően 2003-ban adta ki ezt az albumot, mely ráirányította a figyelmet a fiatal csapatra. Nemcsak a hangzás, a harmóniák, de a felépítés is hasonló az Accident-hez. A nyitónóta jellegzetes sodró tempójú, Dickinsonos nyitány. Az énekes, mint már írtam, kissé magasabb hangfekvésben énekel, mint a mester, ám "operás" énekstílusa szinte megtévesztően hat, főleg, miután megszokta a hallgató. A kezdő dal után megjönnek a szokott galoppozó tempók is, ám olyan modern riffbe ágyazva, ami nem csak az Accidentre volt jellemző, hanem a szintén Roy Z. bábáskodása alatt kiadott Rob Rock szólóra, a Rage of creationra is. A The beginning of the end egy hosszabb, komorabb dal, pszichedelikusabb refrénnel, kissé a chemical wedding hangulatát idézve, a Silver Dremas pedig ismét egy könnyű galopp, a la Freak. Ezután következik a lemez véleményem szerinti csúcspontja, egy epikus, remek refrénnel ellátott, változó hangulatú nóta, Seventh Son korabeli dalszerkezettel, a végén pedig egy olyan kitartott magas hanggal, melytől rögtön haptákba vágtam magam. A következő szám talán a legdallamosabb a lemezen, egy komoran induló, ám aztán egy középtempós szárnyalássá váló szám, remek szólóval és refrénnel. A Victim egy kissé monotonra sikeredett darab, majd zárótételként a lemez címadó dala következik, a legszebb dickinsoni lírai hagyományokat követő, majd nyolc perces Scars and wounds. A dal vége után azonban kb. három perc múlva egy rejtett track következik, finom hegedű samplerrel megtámogatott kis szösszenet, szívdobbanásokkal , harangszóval, és szélsüvítéssel záró hangulati darab.
Legutóbbi hozzászólások