Moonsorrow: Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa

írta Mike | 2011.09.01.

Megjelenés: 2011

Kiadó: Spinefarm Records

Weblap: www.moonsorrow.com

Stílus: epic/folk/pagan/black metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Ville Seponpoika Sorvali - ének, basszusgitár, vokálok, kórus Henri "Trollhorn" Urponpoika Sorvali - gitárok, vokálok, kórus, billentyűk, harmonika, hárfa, flazsolett Mitja Harvilahti - gitárok, vokálok, kórus Marko "Baron" Tarvonen - dobok, gitárok, vokálok, kórus Markus "Lord" Eurén - billentyűk, kórus Janne Perttilä (vendégzenész) - gitár, vokálok
Dalcímek
1. Tähdetön (Starless) (12:44) 2. Hävitetty (Ravaged) (1:34) 3. Muinaiset (The Ancient Ones) (11:43) 4. Nälkä, Väsymys Ja Epätoivo (Hunger, Weariness And Despair) (1:12) 5. Huuto (The Scream) (15:58) 6. Kuolleille (To The Dead) (1:35) 7. Kuolleiden Maa (Land Of The Dead) (16:23)
Értékelés

A manapság még mindig oly divatos kocsma-duhaj folk metal olyan messze áll tőlem, mint Lordiéktól a susogós macinadrág; jómagam sokkal inkább a föld alatt alkotó, epikus pogány/black-vonalat részesítem előnyben e folklórban gyökerező fémzenei alműfajban. A kultikus Celtic Frost Sorrows Of The Moon című daláról elnevezett, 1995-ben alapított finn Moonsorrow pedig mindközül a legnagyobb kedvenc. S mivel utoljára 2008-ban hallhattunk felőlük – a majd’ 70 perces ’Tulimyrsky’ EP-re gondolok, főként annak félórás címadójára –, nem túlzok, ha azt mondom, tűkön ülve vártam, ezúttal milyen főzet készül az északi harcosok boszorkánykonyhájában. Annak idején a ’Voimasta Ja Kunniasta’/’Kivenkantaja’/’Verisäkeet’ mesterhármassal olyan magasra tették a lécet, hogy bizony az azt követő, 2007-es ’V: Hävitetty’ véleményem szerint le is verte azt, mert bár közel sem tartom egy félresikerült anyagnak, valahogy az emlékezetes pillanatok száma ott megcsappant egy kissé.

Koratavasszal végre napvilágot látott a folytatás, mégpedig a nyelvtörőnek is beillő ’Varjoina Kuljemme Kuolleiden Maassa’ címmel, amely nagyjából annyit tesz, mint „árnyakként vonulunk a holtak földjén”. Konceptuális albumról van szó, s tulajdonképpen a ’V: Hävitetty’ laza folytatásának is tekinthető, legalábbis ami a történetet illeti: míg az előbbi a világvégét festette meg, addig a ’Varjoina…’ az azutáni eseményeket ábrázolja, miszerint egy maroknyi túlélő barangol egy új élet reményében, ám a kegyetlen télben egy kivételével mindegyikük elpusztul… A zene ennek megfelelően roppant nyomasztó és nehéz, bátran kijelenthetjük, hogy az eddigi legsúlyosabb Moonsorrow-anyag született meg. Nyoma sincs a korai lemezeken hallható ünnepélyes folk-betéteknek, az azonnal ható, fülbemászó dallamoknak, ezeknek a helyét a szüntelenül hömpölygő, lassú, zordon riffek monoton ismételgetése vette át, emellett a tempó sem igazán váltakozik, csupán egy ízben jutnak el a viharsebes black metalig, s mindvégig egyfajta nehezen körülírható, fullasztóan sötét atmoszféra uralkodik, amely úgy telepszik rá a hallgatóra, hogy szinte megfojtja. Ez a lenyűgöző hangulatteremtés egyfelől dicséretes, hiszen a muzsika filmszerűsége és súlyos mivolta valóban egyedülálló, másfelől viszont éppen e folyamatos egyhangúságban keresendő az oka annak, hogy a teljes album összességében bizony nem elég izgalmas és változatos.

Így aztán azt kell, hogy mondjam, a ’Varjoina…’ nem csupán a tematikájában követi elődjét, hanem zenei tartalmát tekintve is: magyarul ugyancsak híján van a kiemelkedő részleteknek, ráadásul igen kevés kapaszkodót nyújt; rossznak azonban semmiképpen nem nevezném ezt az anyagot sem, inkább amolyan középszerűnek – Moonsorrow-mércével legalábbis. Több ízben beleástam magam e kiadványba, de mindvégig az volt az érzésem, hogy egyrészt a zenei elemeket mintha csak egymás mögé pakolták volna kissé céltalanul, másrészt pedig semmi újszerűt nem hallok, amit korábban, s az utolsó tétel lecsengésekor egy hang nem sok, annyi nem maradt meg bennem; alig emlékszem kiugró megoldásra vagy dallamra, hogy épkézláb refrénről már ne is beszéljek – olyat ugyanis itt nagyítóval kell keresni. Pedig egészen a fent említett ’Verisäkeet’-ig szinte mindegyik számnak – legyen az bármilyen terjedelmes – volt egy-egy saját bejáratú vezérdallama, a legtöbb esetben egy fenséges kórus formájában, s még ha az új szerzemények nem is nélkülözik a vissza-visszatérő motívumokat, ezek javarészt nyomtalanul elmennek az ember mellett, nem tudnak kiemelkedni kevésbé karakteres mivoltukkal. Noha a Moonsorrow sosem volt egy háromperces slágerbanda, az emlékezetes dallamokra azért mindig számíthattunk tőlük.

Így az együttes életútjának hatodik állomásán talán nem elegáns számon kérni egyetlen igazán gyenge pontjukat, jelesül az énekbeli fogyatékosságokat, mivel azonban e magazin hasábjain ez az első alkalom, hogy lemezkritikával szerepelnek, én sem tekintenék el tőle: Ville Sorvali irritálóan hisztérikus üvöltözése-károgása ugyanis nehezen elviselhető (a hat láb mélyről fölhortyogó hörgés ellen semmi kifogásom nem lenne), de ehhez a fennkölt, harcias  muzsikához sokkal inkább illenék egy tisztább, mégis férfias orgánum, olyasféle, mint például Alan Nemtheangáé az ír Primordialből. A hangzás kellően monumentális, de egészen másképp, mint teszem azt a Dimmu Borgir stúdió-steril, kipucolt megszólalása, a mocskos, nyomorúságos dög csak úgy szétfeszíti a korongot. A korongot, amelyet – mint ahogy az a fentiekből már világossá válhatott – korántsem az átlagfogyasztónak szántak: odafigyelést, törődést, sőt mi több, nagyfokú türelmet igényel, ám megfelelő nyitottsággal és beállítottsággal nem mindennapi élményt nyújt, még a felvázolt kvázi eseménytelenség, monotonitás ellenére is.

Mint már említettem, a korai éra lemezein fellelhető dalszerkezetek, kiváltképp a dús refrénkórusok itt már nem, vagy csak érintőlegesen köszönnek vissza, a hagyományos verze-refrén-szóló-refrén struktúrát pedig ne is keresd, inkább amolyan témák egymásutánisága adja a jócskán tízperc feletti számok velejét, ezáltal az egész mű afféle grandiózus jelleget ölt. Elsősorban a vikingkorszakos, doomos-epikus Bathory hatása érhető tetten (mondjuk, nem olyan szembetűnően, mint azelőtt), jóllehet a Moonsorrow egészen sajátságos stílust alakított ki az évek során: ebben az underground műfajban nem sok ilyen egyedi hangzásvilággal rendelkező banda alkot, talán csak a Primordialt meg az Enslavedet lehet velük egy lapon említeni. És ugyan hazánk elsőszámú fenegyereke, Tarr Béla kijelentette, hogy több filmet már nem készít, ha netán mégis meggondolná magát, javaslom neki, hogy kooperáljon a Moonsorrow-val, hiszen a világvége lefestésében mindketten nagyon otthon vannak.

Pontszám: 7