Salute: Toy Soldier

írta TShaw | 2010.03.11.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Escape Music

Weblap: www.escape-music.com

Stílus: AOR/Hard Rock

Származás: Svédország

 

Zenészek
Mikael Erlandsson - ének, billentyűsök Martin Kronlund - gitár, basszusgitár Imre Daun - dobok Dan Helgesen - billentyűsök
Dalcímek
01 Lost in a Dream 02 Cheated 03 Running Away With You 04 I Am Your Prisoner 05 I Really Want You In My Life 06 Toy Soldier 07 Steel Desire 08 Be A Star 09 Dinamyte 10 Yesterdays Always Been Gone 11 It's My Time 12 Follow The Sun
Értékelés

Aki már kezdi unni Mikael Erlandsson-t, az akár itt is hagyhatja a cikket, mert most bizony újra a svéd aranytorokról lesz szó. Aki viszont szereti a Last Autumn's Dream munkásságát, vagy úgy általában a hard rock felé kacsingató AOR-t, az folytassa egész nyugodtan az olvasást. Mindenesetre leszögezem, ömlengés következik, mivel engem rettentően magával ragadott ez a lemez, de ne feledjük, hogy alapvetően AOR-ről van szó! Hogy lényegre törő legyek, aki kevésbé, vagy egyáltalán nem szereti a nyálrockot, az feltehetően nem fog velem egyet érteni az album értékelésével kapcsolatban, viszont a dallamorgia még őket is meggyőzheti Erlandsson csapatának zsenialitásáról. Az 1970-es évek végén punk rockerként feltűnő Erlandsson mára a svédek egyik legnagyobb zenei exportcikke lett, méltó társa a Europe-nak, vagy a Talisman-nak. A sajátos svéd AOR/Hard szí­ntér mindig is bővelkedett jó hangú énekesekben, de Erlandsson szerintem még közülük is képes kiemelkedni. A hangi adottságai kiválóak és az előadói karaktere is igazán figyelemreméltó, még ha nem is a legnagyobb aranytorok Ő. Azt hiszem, az egyik leghitelesebb énekessel van dolgunk a személyében, akinek az összes általa kipróbált stí­lus jól áll. A Last Autumn's Dream mellett Erlandsson egyik új, 2009-ben indult projektje a Salute. A csapatban Martin Kronlund (gitár és basszus), Imre Daun (ütősök) és Dan Helgesen (billentyűsök) segí­tik Erlandsson kibontakozását, aki a hangja mellett a billentyűsrészekkel is hozzájárult a csapat első lemezéhez. A Toy Soldier pedig mestermű lett. Állí­tom ezt azért, mert a mai kor AOR csapatai közül ők tudták számomra a legjobban visszaadni a Styx-re jellemző dinamikus, erősen szintetizátoros hangzást. Csupa jól megí­rt, elsőre megszerethető dallal van dolgunk, melyek mögött profi stúdiómunka, és magas szintű hangszeres tudás áll. Az album nyitánya (Lost in a Dream) amolyan mézesmadzag. A régi idők röfögő Fender orgonáit idéző szintetizátorszólam után rögtön kezdődik a feszí­tett tempójú, dinamikus pörgés, majd bekapcsolódik Erlandsson éneke is. Innentől kezdve menthetetlenül magához láncol minket a lemez. A második dalban még tovább gyorsí­tunk egy kicsit. A Cheated az egész lemez egyik legagyasabb nótája, amiben a süvöltő gitározás mellett Erlandsson vokáljai keltik fel leginkább az ember figyelmét. Már első hallgatás közben beindul a lábon való ujjdobolás, ez szinte garantált. A Running Away With You viszont már problémás eset. Ez a dalt valamiért nehezebben fogadtam be, mint a többit, leginkább azért, mert kiszámí­tható. Középtempós alkotás, hiányzik belőle az eredetiség. Az I Am Your Prisoner viszont már kellőképpen indulatos, az I Really Want You In My Life pedig fájdalmas énektémával és drámai hangzással van megáldva, í­gy a harmadik dalban elhagyott fonalat itt megint felkaphatjuk. Kizökkenni ezután nem fogunk. Az album cí­madó dala szintén hatalmas dobás, majd az érkező Steel Desire és Be A Star szintén hozzák a formát. Tempós dalok ezek, í­gy az album második fele valahogy sokkal gyorsabban elszáll, mint az első rész. Itt jegyzem meg, hogy a Toy Soldier tipikusan egyike azoknak az albumoknak, amiknél nem tűnik fel a 47 perces műsoridő - az ember valahogy vágyik még legalább félórányi ilyen dalra, amikor Erlandsson-ék már lezárják a lemezt. A Dynamite a tempós részleg zárása, ami után a Yesterdays Always Been Gone jön, a Dal, amit jelen pillanatban a legnagyobb kedvencemnek tartok, nem csak a lemezről, hanem általában a modern zenei szí­ntérről. Ha a lemezen csupa töltelékdal lenne ezen nóta körí­téseként, akkor is imádnám az egészet. Megjegyzem, nálam a dalsorrend megkeveredett, í­gy sokáig a lemez zárótételeként hallgattam ezt a csodát - és ott talán egy kicsit jobb helyen is volt, de ez csak piszkálódás. Végül kapunk még egy húzós dalt (It's My Time), és egy könnyed zárást a Follow The Sun képében. És persze a hiányérzetet... Erlandsson úr, miért nem tetszett dupla lemezt csinálni?

Pontszám: 8